Receptek a vasfüggönyön túlról

A Forgószínpad szignálját messziről fel lehetett ismerni, ezért amikor megszólalt, apám gyorsan lehalkította a lakótelep ablakában álló rádiót. Így is volt olyan szomszéd, aki meghallotta, és kedvesen óvatosságra intette a szüleimet: ebből még bajotok lehet. Pedig a Szabad Európa rádió magazinműsora csak indirekt módon lázította a vasfüggöny mögött élőket.

Már-már bárgyú műsor volt, amilyet ma biztosan nem hallgatnának, akkor azonban ez volt a zárt ajtókon beszivárgó Nyugat maga. Miközben az egész napos adás többi részében szorongva várták a valódi híreket a csernobili katasztrófáról vagy a koreai utasszállító lelövéséről, pihenésképpen abból is ízelítőt kaphattak, milyen a nyugati élet: a Teenager Party mellett, amely lejátszotta a legmenőbb, ám ide el nem jutó, tiltott zenéket, a távoli világ ismeretlen gasztrokultúrájáról is tájékozódhattak.

Kovács Dénes Egy világutazó receptjei című rovata egyszerű történeteket mesélt el, amelyekben messzi országok éttermeiben tapasztalt gasztronómiai élményeiről számolt be. Gyakran egy kedves anekdotával körítve adta őket elő - ez néha a recept megszerzésének kalandjairól szólt. Végül a pontos receptet is közölte.

Anyámék bonyolultan kezdetleges technikai műveletek összehangolásával, egy felvevős, mikrofonos magnó és a rádió beállításával, hosszas bénázások közepette rögzítették a műsort, majd egy füzetbe körmölték az ott közölt recepteket. A rovat mindkét alapeleme fényévekre volt az akkori magyarországi hallgatótól, aki egyáltalán nem utazott a világban, vagy ha véletlenül mégis volt rá lehetősége, nem evett étteremben, hanem az otthonról hozott téliszalámin és konzerveken élt. Most is sokan csinálják ugyanazt, amit akkor Kovács Dénes, csak ma egy kattintással elmenthetik a linket. Akkor ez soha vissza nem térő alkalomnak tűnt: úgy gondolták, ha nem írják le azonnal, elvész, és többet életükben nem juthatnak hozzá ilyen információkhoz.

Ezeket a különleges fogásokat a legmenőbb vendégeknek tartogatták, az alapanyagoknak utánajártak, a kivitelezés alapos tervezést igényelt. Az azóta világlátottá vált és már olaszul is jól tudó szüleim akkor még nocchinak írták a gnocchit, mivel nem guglizhattak rá a szó helyesírására. Receptekhez itthon is hozzá lehetett jutni: a Nők Lapja rovatát nagymamáink kivagdosva gyűjtögették, de a Világutazó különleges ételeket mutatott be, amelyeket a szüleim lejegyeztek, ilyen a bélszín, a gnocchi, a kekszalapú sajttorta, a mallorcai paella, a coq au vin. Mikor az étel elkészült, boldog meglepetéssel konstatálták: a mesebeli fogások leírásai a nyolcvanas évek sötét Keletén is működtek. Ma nincs gasztroblog, ahol ne találnánk meg legalább három változatát ezeknek az ételeknek, egy étteremnek még különösebben menőnek sem kell lennie ahhoz, hogy szerepeljenek a menüsorban.

A szemfüles rádióhallgató azonban már akkor kipróbálhatta őket, amikor a nagyvilágtól és annak ízeitől még el volt zárva. Ma pedig a megmaradt jegyzetekből fejthetjük vissza a kezdeteit annak a gasztrokultúrának, amelyben élünk, amelyről annyian írnak már, de kevesen jól, megbízhatóan. A világutazó receptjeinek még kutyafuttában lefirkantott változatai is pontosak, részletesek, és kiválóan működnek. A műsor készítője jó érzékkel választotta ki egy-egy ország jellegzetes fogását, a repertoárban mégis szerepel egy-két olyan recept , ami ma sem tartozik a legismertebb ételek közé. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy rutinos szakács volt, és valóban jól ismerte ezeket az ételeket. A tökéletes arányokat adta meg a házi lasagne tésztájához, tömören, de tökéletesen vázolta a pekingi kacsa elkészítésének technológiáját. Megtanított marinírozni, angol krémet keverni, marhasültet készíteni. Kovács Dénes egy verssel búcsúzott az utolsó, 1993-as adásban: "Az egész világot megismertem, amikor ettem. Kóstoltam japán ételt, németet, indonézet...de bárhol is jártam, bármit is ettem, a paprikás csirkét én soha nem feledtem."

És egy recept az adásból: töltött padlizsán Menuchin-módra, Izraelből