Miért olyan rossz a párizsi?

2014.03.07. 18:41

Miért rossz itthon a kenyér, a felvágott, a savanyúság és a kolbász? Miért gyártanak annyi élelmiszer-ipari hulladékot? Miért mindig a kisember jár rosszul? A válasz egyszerű: a Magyar Élelmiszerkönyv miatt.

Akinek még nem jutott eszébe egy figyelmetlenségből megvásárolt frissföl után, hogy az egész magyar élelmiszeripart, bevonómasszástól, bőrkepépestől, főzőtejszínestől, szójapárizsistól, módosított kukoricakeményítőstől megszüntesse, az egy fantasztikus, angyali türelmű ember, minden elismerésünk.

Mi nem vagyunk ilyen jó arcok, szinte hetente (de legalábbis minden termékteszt alkalmával) szembesülünk azzal, hogy klassz az a gasztroforradalom (vagy mi), de a közértekben még mindig keresni kell az olyan alapanyagokat, élelmiszereket, amelyek nem mennek hulladékszámba.

Forrás: MTI/Balázs Attila

Amikor a Táfelspiccen megjelenik egy írás a hazai élelmiszer-ipari termékek valamelyik csoportjáról (pl. virsli, párizsi, sajt, tejszín, liszt, kolbász, sonka, savanyúság, bejgli), előre borítékolható, hogy a cikkek alatti kommentekben nagyon hamar előkerül a kommentelgető élelmiszermérnökök egyik kedvenc adu ásza.

Nem, nem, nem a gasztrosznobozásra gondolok, azzal semmi baj nincsen, bár úton-útfélen lesznobozni mindent, ami kicsit is a szemhatárunk fölé ér, talán nem a legkifizetődőbb életstratégia.

Arról a másik kártyáról van szó, amely a „nem olvastam ezt a baromságot, de...” és az „ez nektek egy cikk?” kezdetű klasszikusok mellett rendszeresen előkerül, hogy ti. „nem értem, mi ezzel a probléma, a törvényi szabályozás szerint tök oké, hogy ipari hulladékból csinálunk fogyasztásra alkalmasnak látszó dolgokat, és aztán azt ételként eladjuk”.

És az van, hogy a cikkeink alá feszült hangulatú kommenteket írogató élelmiszer-ipari szakembereknek ebben egy kicsit igazuk van.

Már nem abban, hogy akkor tulajdonképpen jó így ez az egész, hanem abban, hogy a törvényi szabályozás lehetővé teszi a szemétgyártást. A törvényi szabályozás általában sehol sem a minőséget tartja szem előtt, vagy azt, hogy a fogyasztók ne feltétlenül egyenek szépen csomagolt szemetet.

"A francia élelmiszerkönyv sem valami jó, de nem is annyira rossz, hogy az ottani magas minőségi sztenderdet jelentő Label Rouge-nak (a francia minőségbiztosítási rendszernek) mindenben szembe kellene mennie vele" - mondja Molnár B. Tamás gasztronómiai szakértő.

Nyilván a hazai élelmiszer-ipari szereplők mindegyike szégyellheti magát, amiért kifejezetten drágán adja el a hulladékot, és az sem különösebben elegáns, hogy folyton másra mutogatnak, de a pékek, savanyúságosok, virslisek, tejesek ugyanis nem tesznek mást, mint élnek azokkal a lehetőségekkel, amelyeket a Magyar Élelmiszerkönyv ad a kezükbe.

Az a Magyar Élelmiszerkönyv, amelyik az itthon gyártott ételek jelentős részének szabályozásáért felelős.

És aki életében egyszer kinyitotta ezt a Magyar Élelmiszerkönyvet, és megnézett benne egy-két gyártási leírást, termékszabályozást, hogy milyen adalékanyagok használhatóak egy-egy ételhez, tudja, miről beszélnek ezek a szakemberek, akik állításuk szerint olyan ártatlanok, mint a ma született kisborjú (amit – más okokból ugyan, de - szintén nem lehet itthon kapni).

A Magyar Élelmiszerkönyv előírásai ugyanis sok esetben olyanok, hogy az ember haja égnek áll tőlük. Egyszerűen azért, mert józan ésszel teljesen felfoghatatlan, hogy ezt emberek komolyan gondolják.

Emiatt a könyv miatt van édesítőszer a savanyúságban, esik szét a kenyerek kilencven százaléka három napon belül (és jó is, hogy szétesik, mert egyébként is olyan, mint a fűrészpor, nulla tartás, semmi íz, teljesen fölösleges megenni), ehetetlen a hazai sajtok döntő többsége. Ami elvileg hetven százalékban trappista. Pontosabban talán öt százalékban trappista, hatvanötben rossz minőségű, agyonvizezett, ehetetlenül nyúlós izé, amit a gyártók nyugodtan árulhatnak trappistaként.

A könyvben található szabályok miatt válhatott műanyag bélbe csomagolt hulladék majdnem az összes felvágottból. A hulladékot itt most ne metaforikusan értsük, tényleg szemét van a párizsiban, a virsliben, meg a turista felvágottban. Konkrét szemét, olyan, amit otthon mindenki kidob.

Ezek az emberek találták ki, hogy a hús ipari definíciója lehet az, hogy "legalább ötven százalékban hús" (a hús az MÉ szerint legfeljebb 25% kötőszövetet és 25% zsírt tartalmazhat), lehet olyat gyártani és árulni, hogy zsírszegény és kis zsírtartalmú zsír, és ebbe a mrozeki ihletésű vajszerűségbe lehet tenni módosított kukoricakeményítőt. 

Hogy a falusi pástétom - és májasok, virslik - tartalmazhatnak és tartalmaznak is szójafehérjét, akár génmódosított szójából származót is.

Hogy a fogyasztók fogalmai szerinti bejglit a boltokban különleges bejgliként kell keresni, mert a bejgli tele van aromákkal és adalékanyagokkal.

Hogy a zsemle és a kifli, amelyekben semmi másnak nem kellene lennie, mint lisztnek, víznek, élesztőnek és tejnek, tele vannak lisztjavítókkal és adalékanyagokkal.

Hogy egy 0,1% zsírtartalmú fehér vizet tejnek lehet nevezni.

Hogy a gyorsfagyasztott baromfivagdalt „aprított vagy pépesített baromfihúsból és sertéshúsból és/vagy marhahúsból” állhat. Ez annyira gyönyörű, hogy meg is kellett állnunk egy picit, nemcsak a marha meg a sertés miatt, hanem mert ugyanennek a terméktípusnak az élelmiszerkönyv által megkövetelt fehérjetartalma minimum 7%. (Hogy értsük: 100 gramm csirkehúsban általában 20 gramm fehérje szokott lenni, tehát az átlagos fehérjetartalom olyan 20% körüli. Ebből talán látszik, hogy ahhoz a 7%-os értékhez elég rendesen föl kell ütni a csirkehúst.)

Az Élelmiszerkönyv védelmezői szerint annak idején azért volt szükség ilyen hajmeresztő, a józan paraszti ésszel szembe menő szabályozásra, mert:

"Az uniós csatlakozás közeledtével az ágazatban sokan attól tartottak, hogy a szigorú hazai szabályozás miatt nem leszünk eléggé versenyképesek, és emiatt előnybe kerülhetnek a gyenge importtermékek.".

Na most az van, hogy az importtermékek már itt vannak, és nemhogy gyengébbek, mint a hazaiak, de ugyanolyan áron jobb minőségűek. 

De ha unió, akkor minden egységes, nem?
Hasonló formában élelmiszerkönyvi szabályozás létezik az osztrák és német piacokon, más tagállamokban azonban más módszert alkalmaznak a termékcsoportok szabályozására. 
A tagállamok létrehozhatnak olyan önkéntes rendszereket, amelyekben például egy termékcsoport esetében leszűkíthetik vagy kizárhatják az abban a csoportban engedélyezett adalékanyagok felhasználását - tudtuk meg a VM-től.
Magyarországon ezt a különleges minőségű jelzővel ellátott termékek esetében alkalmazzák, ezek a termékek árucsoportonként eltérően nem tartalmazhatnak bizonyos adalékanyagokat. 
Tehát az unión belül sem kötelező szart adni.

Úgyhogy talán el lehetne kezdeni arra koncentrálni a Magyar Élelmiszerkönyv szerkesztőségében, hogy valamivel finomabb dolgokat kezdjenek készíteni a gyártók itthon.