Aki az utcára nyíló akváriumok sorában egy hatalmas és jólszituált kisállat-kereskedést vél felfedezni, téved. Ez az étterem látványos raktára, egyfajta csábító kirakat, az étlap szerves része. A vendég kiválasztja, mi legyen a menü, az alapján, melyik halra, teknősre, tengeri élőlényre van éppen gusztusa.
A kedvünkre valókat megtisztítva,
fűszeres-zöldséges alaplében megfőzve, ropogós és ízletes zöldségek társaságában látjuk a viszont.
Mellé nagy tál rizs jár, só nélküli, ragadós, és kisebb tálkákban szójaszósz, rizsecet.
A páncélokból pálcikával kipiszkált vagy kiharapdált és a csontokról lefejtett húsdarabokat ezekben megmártva érdemes bekapni. Európából hozott nyelvvel elsőre úgy érezhetjük, egy kicsit túltolták a chilit meg a koriandert, de néhány nap és asszimilálódunk. Kínában mindenki rákap a csípősre.
Hol járunk?
A város Sanghaj és Hongkong közt félúton, a Tajvani-öbölben, Fucsien tartományban található. Kínai viszonylatban kicsike a maga 4 milliós lakosságával, igaz nekünk elképesztő metropolisz. A helyiek viszont az ország egyik legélhetőbb és legzöldebb városának tartják, sőt gyakran nevezik Kína Monte-Carlójának.Ugyan itthonról úgy tűnik, mégsem létezik olyan, hogy kínai konyha. Olyan nagy az ország és annyi stílus keveredik, hogy nem definiálható pontosan. A legismertebb talán a Min-Konyha, amelyet Fucsien-konyhának is neveznek - ez a dél-kelet kínai Fucsien tartományból ered.
Története 5000 évre vezethető vissza és három ága ismert – Hsziamenben a dél-fucsieni, fűszeres-édes konyha dívik.
Három fő jellemzője: a hegyek és vizek csemegéi, a különleges levesfélék és a fűszerhasználat.
Nekünk különlegesnek tűnnek azok az éttermek, ahol mi süthetünk-főzhetünk, saját magunknak. Ez a tradicionális kínai hot pot. Talán nincs is ebben a földrésznyi országban, aki ne szeretné, mert mindenhol megvannak a helyi változatai. Ami közös bennük: az ősi szokásra visszavezethető közösség öröme. Nem lényegtelen az sem, hogy
a főzés során különlegesen és előre nem láthatóan fonódnak egymásba az ízek,
a végén egy meghatározhatatlan tökéletességet alkossanak.
A kínai konyhával valótalálkozásom először 1980-ban történt, 15 évesen, Londonban a kínai negyedben. Honnan is tudtam volna akkor, a vasfüggöny mögül, egy német családdal érkezett leány, hogy van kínai negyed, van kínai konyha, és milyen izgalmas! Kevés pénzemből 8 kis csészét, kanalat, pálcikákat vásároltam össze, és egy egyszerű kis könyvet a kínai konyháról - talán itt kezdődött a máig tartó szerelem.
Az asztal közepén lévő mélyedésbe helyeznek egy edényt – alatta a katlan melegít. Nekünk kétféle alaplé dukált, egy világos meg egy piros. A messziről jött ember látomása szerint ez egy light és egy csípős valami lehet, zöldséggel.
Durva tévedés: valójában egy nagyon csípősről és egy iszonyatosan erősről van szó.
Kell is a bőséges fűszerezés, mert az este folyamán rengeteg minden fő majd benne!
Az alaplében leginkább zöldségek és nagydarab retkek keringtek, a kínaiak a retket sosem eszik nyersen. Főzve sem rossz! Egy egész zsúrkocsinyi mindenféle került az asztal mellé, amiket aztán sorra egymás után pakolunk a lébe. A sok holmi egy részéről fogalmam sem volt, mi lehet, de tartottam magam az intelemhez: nem kérdezni, ami ízlik, megenni. Például a hal- és rákgombócokat, amik rózsaszirmokkal együtt pottyantak a lébe.
Nem vagyok már punnyadt outsider, gondoltam, és a csípős léből halásztam elő egy gombócot. A szecsuáni borsban bővelkedő szósz megízesítette a gombócot, de meg ám, néhány percig szóhoz sem jutottam, úgy elzsibbasztotta a nyelvemet a citrusos, markáns aroma.
A halfejek különleges csemegék, a vendégnek mindenképpen jár egy egész: aztán európai gasztroturista legyen a talpán, aki pálcikával szépen szétbontogatja.
Báránypacal, tintahal, tofu, marhahús, gomba, alga – mindegyikből elég egy-egy darab, hogy csurig jóllakjunk
. És megint csak alig ettünk szénhidrátot! A szomjat teával olthattuk, vagy jó itteni szokás szerint meleg, citromos vízzel. A bevállalósaknak egy szürkés színű, langyos rizses ital is járt – egy korty bőven elég volt a megpróbáltatásból, maradt a jól bevált víz.
Szecsuáni bors a kínai konyha kedvelt fűszere. Valójában nem is borsféle, a fűszert a mag barnás-vöröses héja adja, amit itt borsvirágnak neveznek. Különleges íze akkor érvényesül igazán, ha egész szemekben vásároljuk meg, majd enyhe pirítás után porrá őröljük, így használjuk fel ételeinkhez. Semmihez sem fogható, citrusos-mentás íze ráadásul csípős-bizsergető érzést kelt az ajkakon és a nyelven, több percre kellemes zsibbadást okozva ezzel.
Gondoltam, ezt a hot potot odahaza is ki kell próbálni, nem nehéz dolog. Ha az ember elzarándokol a Kőbányai útra, az Orczy tértől kifelé, talál néhány, autentikus kínai élelmiszereket árusító boltot, ahol sok alapanyag hozzáférhető, még az alaplé-sűrítmény is. A Hot pot etikettje sem titkos.
Azért is izgalmas elutazni egy olyan országba, amelynek nem beszéljük a nyelvét, mert minden pillanat visszarepít a gyerekkorba. Hátborzongató, hogy nem értjük, mit beszélnek körülöttünk – de ők se minket. A meseszerű az írásjelek világa, amiben nehéz eligazodni – majdnem lehetetlen. Napról-napra derül ki, milyen szemléletes a nyelv: a polip például nyolclábú hal.
A fogyókúra szó szerinti fordításban azt jelenti, takarékoskodni az étellel. Az étlapok olvasását megkönnyítendő
Kínában nem csak trendi a fotós étlap, hanem egyszerűen kötelező.
Mint egy gyönyörű képes szakácskönyv, olyan a legtöbb: már a bejáratnál lapozgatni lehet, így könnyű a választás.
A kirakatokban pedig megszólalásig valósághű mű-ételek vigyorognak a járókelőre – szokatlan, de praktikus. A mű pizzán félig olvadt a reszelt sajt, a tetejére szórt rukkolán balzsamecet- és olajcseppek csillognak – műanyagból.
Egy gyönyörű luxus különterem, drága tapéta a falakon, külön mellékhelyiség és bőr-fa kombinációjú teázósarok. Saját személyzet, az asztalon akkora virágcsokor, ami már önmagában is tisztes summa. A székeken drága, jó tapintású huzat, hasonló a terítő is.
A felszolgáló máris körbekínálja a friss, gőzölgő kéztörlőket – pálcikával fogja meg, mi mással. Csak aztán elkezdődik a többórás étkezés. Az asztal körül vagy húszan, helyiek és mi, két európai, az asztalközép forog körbe, és komótosan kerülnek rá a fogások. Előételnek csak zöldségek, gyümölcsök, dinnyecikkek. Aztán kezdődnek a kagyló-különlegességek, majd jönnek a rákok, a halak, a halas-zöldséges leves,
édes-rágós szamárhús, édes-csípős tintahal, zöldséges tészta, felsorolni is nehéz, mi minden.
A végén fekete szezámos töltelékkel a mocsi, amelyről újév táján hallhattuk a híreket, hogy mennyien halnak meg tőle. És a vendégnek mindenből kell enni, és mindenből először kell vennie.
Finom? Ezt kérdezték minden alkalommal, amikor belekóstoltam az újabb fogásba, és nem kellett nagy megerőltetés, hogy azt mondjam, igen, nagyon jó, és valahogyan így fogunk odahaza is enni. Vagyis így kellene, de legalábbis hasonlóan. Élvezném.
Itt az ital villányi vörösbor volt – több mint 8500 km-re Magyarországtól, egy extra kínai vacsorán, meglepő és pazar társítás, de telitalálat. A csípős-bizsergetős ízeket a hazai tanninok jól elsimítoták. Jól kifundálták, hogy összeillenek: a magyar vötös bor meg a Kelet-Kínai tenger partjának ízei.