Küzdünk, mint kövér disznó a jégen

2017.02.10. 20:30

Tokaj nem átlagos borvidék, de ebből is kiemelkedik Mád. Évszázados legendák, a középkorba visszanyúló dűlőnevek. Barta Károly és borászata, a Barta Pince figyel az értékmentésre: a szőlőtőkék között könnyen összesimul a múlt a jövővel.

Magyarországon két nézet uralja a borászat anyagi oldaláról való közgondolkodást. Az egyik szerint a borászat sokmilliós tuti biznisz, a másik szerint itthon minőségi borból lehetetlen pénzt csinálni. Hol az igazság?

Ahol a legtöbbször: középen. Lehet valamit jól csinálni, és lehet kevésbé jól. Ha körülnézünk, látunk jó néhány semmiből, szerves fejlődés révén kinőtt, komoly méretű és lassan Európában is komolynak számító családi birtokot az ország legtöbb borvidékén. Ezzel együtt természetesen ismerünk sikertelen próbálkozásokat is, és ilyenkor hallani néha a kudarcot filozófiai magasságba emelő süket dumát, hogy a borból akkor lehetsz milliomos, ha előtte milliárdos voltál.

Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy mi jól csináljuk. Mi is próbálkozunk, és ahogy mondani szokás, küzdünk, mint kövér disznó a jégen. Egyre inkább úgy látjuk, és bízunk benne, hogy komoly esélyünk van arra, hogy az előbb említett prosperáló és önerőből növekedni képes körbe kerüljünk be. A birtok árbevétele ma már lehetővé teszi az egyre erőteljesebb külföldi jelenlétet, és meg tudtuk kezdeni a Kővágó-dűlőben meglévő parlagterületeink újratelepítését is.

Barta Károly, a Barta Pince vezetője

Fotó: Bakos Zoltán

A Király-dűlő rendbehozatala hatalmas befektetés volt: egy évtizedek óta kihasználatlan akácosból lett teraszos művelésű szőlő. Gondolom, alaposan átgondolta, hogy megéri-e egyáltalán belefogni. Hány oldalas volt az üzleti terv?

Nem volt hagyományosnak mondható üzleti terv. Volt helyette néhány gazdasági megfontolás. Egyszer az, hogy az Öreg Király helyreállítása révén kvázi egy természeti monopóliumra tehetünk szert. Mondta is ‒ enyhe szemrehányással a hangjában ‒ idősebb Orosz Gabi bácsi, hogy a területünknek mindig is sok tulajdonosa volt, és úgy még nem volt, hogy egy család kezében volt az egész.

Másodszor az, hogy egy normális világban a hasonló szőlőterületek egy jól felépített márkanévvel együtt jelentősen többet tudnak érni, mint a rájuk költött pénz. Azt is felmértük, hogy a telepítést követő tizedik év táján várható komolyabb árbevétel. Mondtam is az Öreg Király előző tulajdonosának, Bíró Tamásnak az adásvételi szerződés aláírásakor, hogy legközelebb kb. tíz év múlva találkozunk, az első aszúnkkal együtt. Kicsit megcsúsztunk ez ügyben, mert csak idén karácsonykor volt módunk újra találkozni, és átadni neki a 13 éve megígért aszút.

A gazdasági megfontolások mellett volt egy víziónk, hogy van esélyünk létrehozni egy olyan dolgot, ami túlél minket. Ez már csak abból a szempontból is indokolt, hogy a társtulajdonos Sándor testvéremmel együtt 10 gyerekünk van. A vízió része volt az is, hogy ha már lehetőségünk van rá, miért ne tegyünk valami olyat, amivel hozzá tudunk járulni az idő kizökkent kerekének helyreállításához. Egy volt kollégám mondta 1992 nyarán, hogy most egy egész országot kell fizikailag, vállalatról vállalatra, földterületről földterületre apránként újjáépíteni. Ez a beszélgetésünk jutott eszembe az Öreg Király telepítésének befejezésekor. Ki is számoltam, hogy az országban egy emberre kb. egy hektár terület jut. Mi a ránk jutó egy hektárunkat újjáépítettük.

Ha meg még nagyon személyes is szeretnék lenni, és mélyebbre ásunk a tudatalattinkban, a birtoképítés a család túléléséről és a földhöz való viszonyunkról is szól. Több száz éve parasztcsalád vagyunk.

Az Öreg Király

Fotó: Bakos Zoltán

Így, lassan másfél évtized után, kezdi utolérni magát? Megtérül ez valaha?

Már megtérült, ha úgy nézzük. A területeink feltételezett likvidációs értéke jelenleg meghaladja a befektetésünk összegét. Az elmúlt 10 évben több mint háromszorozódtak a földárak Mádon. A Királyhoz hasonló presztízsdűlőkben nem lehet ma már 30 millió Ft/ha ár alatt szőlőt venni, és akkor még nem is beszéltünk az Öreg Király nagyon különleges területét mindenképpen megillető extra felárról.

A 2008-ban a Kővágóban 1 millió Ft/ha áron vásárolt 17 hektár parlagterületünk is jóval többet ér ma. Tény, hogy a 2015-ös évünk volt az első, ahol a bevételeink magasabbak voltak a kiadásainknál. De ez egy nulláról építkező szőlőbirtok esetében teljesen természetes. Olyan, mint a gyerek: arra is csak költeni kell az első 18–25 évében.

A megtérüléssel kapcsolatos kérdésre van egy jó tanmesém: egy erdőkkel foglakozó barátunk mesélte pár évvel ezelőtt, hogy most vett egy nagyon jó erdőt: az erdészeti könyvét 1867-ben nyitották meg! Tehát ekkor telepítették. És most jön a kulcsmondat: „hamarosan vágásérett lesz!”

Gondoljunk bele: az 1867-ben erdőt ültető emberek gondolkodtak megtérülésről? Telepítették az erdőt, mert úgy gondolták, hogy erdőt márpedig telepíteni kell! Mi ugyanezt gondoltuk az Öreg Király-dűlőről. Az 1867-es erdőtelepítőkhöz képest a szőlőtelepítés egy egészen gyors „üzlet”! Itt már a 10. év táján láthatóak az első eredmények.

Mellékesen megjegyzem: érdekesnek tartom, hogy bekerülési költségekről, megtérülésről kizárólag itthon kérdeznek rendszeresen. Semmi bajom nincs ezzel egyébként, de több alkalommal tartottam bemutatókat Erdélyben, Nyugat-Európában, még Kaliforniában is, és ott soha senki erről nem kérdezett.

Nem szeretnék az önhittség bűnébe esni, de az anyagi oldal hangsúlyozásáról egy szép analógia jutott eszembe: például Michelangelo Dávid-szobráról beszélhetünk több szempontból is. Beszélgethetnénk a mű történetéről, kultúrtörténeti szerepéről, esztétikájáról, a megmunkálás módjáról és még számtalan egyéb dologról. Ezek helyett átvitt értelemben mi most éppen a szoborhoz szükséges márványtömb bekerülési áráról beszélgetünk.

Hagyományos érték, hagyományos szépség

Fotó: Bakos Zoltán

Vagy arról, hogy mi minden kellett ahhoz, hogy a mű egyáltalán elkészülhessen. De igaza van, ejtsünk szót a dűlőről kulturális vonatkozásban is. Mitől Barta-bor egy Barta-bor?

Megfoghatjuk ezt például a birtok történelmi vonatkozásában: elég sokat tudnék beszélni az Öreg Király páratlan és viszonylag jól dokumentált történelméről. Az első írásos említés 1285-ből van, szerepelt a terület 1413-ban a Garay-birtokperben, illetve már Öreg Király néven a Rákóczi család 1664-es vagyonleltárában is.

Beszélhetnénk a dűlő Hegyalja történelmében elfoglalt helyéről, kutathatnánk, hogy miért volt ekkora presztízse a területnek, vagy miből jön a borokban jól felismerhető egyedi Öreg Király-ízvilág ‒ én erről azt mondanám, hogy elsősorban a helytől. A hely mellett nyilvánvalóan van még jó sok egyéb tényező is. Biztosak vagyunk benne, hogy az a borstílus, amit Homonna Attila és Újvári Vivien borász kollégáinkkal tudatosan választottunk, a lehető legnagyobb mértékben lehetővé teszi az Öreg Király egyediségének megjelenését a borainkban. Igyekszünk a borainkban olyan egyensúlyi állapot kialakítására, amiben az alkohol, a test, a cukor és a savak az elérhető legszebb egyensúlyban vannak, és nem fedik el a termőhely nagyszerűségét. Ezek mellett a borkészítés stílusa is nagymértékben hozzájárul a borok érlelhetőségéhez.

Kultúrába pénzt fektetni csak a komplett idióták szoktak – gondolják sokan. Mégis: egy tavalyi interjúban úgy fogalmazott, akkor lesz sikeres a befektetés, ha Tokaj a helyére kerül, ha egyszer a burgundi termőterületek árszintjének közelében lesz, márpedig ennek feltétele, hogy a tokajira „valós kulturális értékként” tekintsünk. Ezek szerint aki Tokajon nagyot akar keresni, fektessen a kultúrába?

Egy borászat számára alapvető filozófiai kérdés, hogy minek tekinti a bort. Vannak a világnak olyan területei, ahol a bor egy olyan ipari termék, mint bármi más. Ezzel a termékkel bármit meg lehet tenni. Ha kell, savat csökkentünk vagy pótlunk, ha kell vizet vagy ízfokozót adunk hozzá, ha kell alkoholt csökkentünk, és így tovább, hadd ne soroljam fel az összes elképzelhető mesterséges eljárást. Az európai tradicionális borrégiókban, illetve az európai kultúrkörben viszont a bor egy több száz vagy több ezer éve ápolgatott, csiszolgatott kultúra eredménye. Ha patetikus akarnék lenni, még azt is mondhatnám ráadásul, hogy erős szakrális jellege van, még az oltáron is helye van.

A bor szakrális tárgy is

Fotó: Bakos Zoltán

Tokajnak van egy nagyon egyedi és mellesleg nagyon drága tradicionális termelési kultúrája, ami a világon párját ritkítja. A háború után ez a kultúra erősen felhígult. Egy alapvetően nagyon drága kézműves technológiát akartunk összeegyeztetni a tömegtermelési igényekkel. Ez az út nyilvánvalóan járhatatlannak bizonyult. A tokaji aszú és szamorodni eltűnt a világ presztízséttermeiből. Helyette megjelent nagy mennyiségben, rossz minőségben, olcsón a KGST-országok élelmiszerboltjaiban, vagy ‒ ha úgy tetszik ‒ a világ elitje helyett a nemzetközi proletariátus asztalain.

Ha már így alakult a borvidék sorsa, fogjuk fel úgy, hogy lehetőségünk nyílt a régi és szép kabátunk újragombolására. Vagyis a mi nemzedékünk borászatainak, szőlőművelőinek lehetőségük nyílt arra, hogy a borvidék tradicionális egyedi borkészítési, szőlőművelési kultúráját a lehető legmagasabb minőségben újraélesszék, és ismét olyan szintre hozzák, hogy a világot újra kíváncsivá tegyék erre a kultúrára. Ez a kultúra egyre erőteljesebben ma is jelen van Hegyalja napi szőlőtermelési és borkészítési gyakorlatában.

Nyilvánvalóan ennek minőségén bőven lehet még javítgatni és csiszolgatni, és még különösen javítandó ennek kommunikálása, marketingje. Hosszú évek szisztematikus, aprólékos munkájával tudunk csak visszajutni oda, ahol a helyünk van a hegyaljai tradicionális borkultúrával, a területeink adottságaival együtt. Az is igaz, hogy egy olyan helyen élünk, ahol mindig csak a szebb jövőben bízunk. Vagy ahogy Sándor György mondta a 80-as években: Kisdobosok, úttörők! Előre! Tiétek a jövő! (Úgy volt, hogy a miénk lesz!)

Családi erő a borászatban

Fotó: Bakos Zoltán

Szép dolog a kultúra, de a minőségi termékhez rengeteg szakértelem is kell. Jásdi István például egy interjúban azt fájlalja, hogy a magyar bortermelés mögött nincs meg az a tudományos háttér, amivel a fejlődés sokkal gyorsabb, dinamikusabb lehetne. Kinek kellene finanszíroznia a kutatás-fejlesztést?

A világ jobb helyein természetes, hogy az állam finanszírozza az adóbevételekből. A helyzetünk abszurditását jelzi, hogy egyáltalán fel lehet tenni ezt a kérdést. Az biztos, hogy a tudományos háttérmunkában hatalmas a lemaradásunk. Gondoljuk végig: nyilvánvalóan nem mindegy az állam és polgárai számára, hogy egy adott borvidék adót termel, eltart számtalan családot, vagy vegetál, és közmunkával, segélyekkel neki kell eltartania ugyanezeket a családokat.

A tudományos háttérmunka támogatásával az állam segítséget ad ahhoz, hogy a borászatok könnyebben meg tudjanak kapaszkodni egy olyan világban, ahol a versenytársaink ezt a fajta tudományos hátteret nálunk magasabb minőségben teljesen természetes módon megkapják. Nem tudom elképzelni, hogy a világ komolyabb helyein előfordulhat olyan dolog, ami megtörtént a Tarcali borászati kutatóval 2007-ben, amikor egyszerűen kidobták a fajtagyűjteményt. Állítólag valaki szemet vetett a Kutató épületére.

Nem hiszem, hogy erről a szakmán kívül bárki hallott volna. Miért nem?

Én is csak a kivágás után értesültem róla olyanoktól, akik biztonságba helyeztek egy-egy ritkább fajtát. Túl nagy hírverést nem kapott a dolog. Nyilván érezték a tettesek, hogy nem túl kóser, amit csinálnak, ezért aztán szép csendben történt meg a dolog. Talán ez az egyik oka annak, hogy nem borítottuk rájuk az asztalt. A Kutató jelenlegi vezetése újra összeszedte, illetve szedegeti össze a fajtagyűjteményt.

Értékteremtő munka a szőlővel

Fotó: Bakos Zoltán

Nagygombos, nekem úgy tűnik, más úton jár, mint az Öreg Király-dűlő. Hogy más a borok stílusa, az természetes, de mintha a két birtok filozófiája is különbözne, elég csak arra gondolni, hogy a Mátrában nem tradicionális magyar fajtával, hanem gamay-vel dolgoznak éppen. Diverzifikálja a befektetéseit?

Ha jól emlékszem, Rohály tanár úr szokta mondani, hogy a bor lehet kábítószer, élelmiszer, élvezeti cikk és luxuscikk. A mádi birtok termése az élvezeti cikk és a luxuscikk határán mozog. Reméljük, hogy egy napon nagyon luxuscikk tud lenni, mert erre van predesztinálva. Más a helyzet Nagygombossal. Ez egy tagban elhelyezkedő, viszonylag könnyen művelhető 90 hektáros szőlőbirtok a Mátrai borvidék nyugati szélén. Itt olcsón tudunk megbízható, jó minőséget, nagyobb mennyiségben készíteni. Ennek a termésére inkább élelmiszerként, illetve élvezeti cikként tekintünk.

Úgy látom, hogy a két márka egyidejű építésében, az értékesítésben erős szinergiák vannak. Ebben az értelemben nem diverzifikálásról beszélünk, hanem inkább a szinergiák kihasználásáról. Vannak országok, ahol teljesen általános, hogy egy-egy borászfamília több borvidéken is rendelkezik birtokokkal. Úgy látom, hogy ez a modell kifejezetten működőképes tud lenni.

Ami a gamay noirt illeti, az egy adottság számunkra. Még Gál Tibor telepítette 2002 táján, valószínűleg abból a megfontolásból, hogy Mâconnais területének, ahol a fajta a legjobban érzi magát, a talaja nagyon hasonlít a nagygombosi birtokéhoz: löszös talaj meszes nyirok altalajon. Ez be is bizonyosodott, mert jól terem, és nagyon szép bort ad. Egyértelmű számunkra, hogy helye van ennek a fajtának Nagygomboson, bár a következő évekre tervezett újratelepítéseink során zömmel a Kárpát-medencére jellemzőbb kékfrankost, kadarkát, hárslevelűt ültetünk.

Nagygombos is jó szőlőt ad

Fotó: Furmint photo

Nagygombos is, a Barta Pince is családi vállalkozás. A tulajdonosok részben testvérei, Nagygomboson lánya, Anna a borász. Tudatos döntés ez, vagy csak így alakult?

Az előbb említettem, hogy Sándor testvéremmel közös a befektetésünk. Ő akkor jött haza Amerikából, amikor én is a saját lábamra akartam állni. Kézenfekvő volt, hogy az előző, majdnem 10 évi tőkepiaci munkám eredményét és Sándor nagyon sikeres amerikai elektronikai vállalkozásának eredményét közösen fektessük be. Így alakult meg 1997-ben a cég, amely ma már egyebek mellett a borászati cégek anyavállalata is.

Anna lányom más történet: akkor érettségizett, amikor befejeztük az Öreg Király újratelepítését. A nagygombosi befektetési döntésünkben szerepe volt annak is, hogy Annát némileg beszippantotta borvilág miliője. Bár ugyanúgy kacérkodott a bölcsészpályával, mint az apja is jó néhány évvel korábban. Egy fél évig párhuzamosan tanult a Pázmányon és a borászati technikumban is. Végül a borászat mellett döntött, minden családi befolyásolás nélkül. Úgy gondolom, hogy ez volt a jobb választás, mert végzősként Párizsban a borászhallgatók Európa bajnokságán 60-80, nagyrészt német és francia hallgató előtt ő lett az Európa-bajnok, ráadásul nagyon szép borokat készítenek Nagygomboson.

Barta Anna, az új generáció

Fotó: Furmint photo

Tőkepiac után családi vállalkozás és szőlőbirtok... van ennek egy romantikus olvasata, de ahogy maga is említette az interjú elején, mégiscsak cél, hogy az értékteremtés mellett a birtok mint vállalkozás is prosperáljon.

Persze, a mellett az alapelv mellett, hogy ha így is, úgy is elpatkolunk, akkor már csináljunk valami hasznosat, azért azt is világosan látjuk, hogy akkor hozunk létre valami maradandó vállalkozást, ha az a saját belső erejéből is képes növekedni. Vagyisnem akkor vagyunk jó gazdái a sors által ránk bízott birtoknak, ha azzal tudunk dicsekedni, hogy „milliárdosból milliomosok lettünk belőle”, hanem ha körülötte olyan viszonyokat teremtünk, hogy az képes legyen saját erejéből növekedni.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK