Asszonykézbe illő kést kovácsoltunk

2014.03.01. 11:31

A hátamat csipkedi a nyitott ajtón beszökő szél, az arcomat melegíti a tűz. Az óriási üllő a hasamig ér, míg Márton kovács rőt szakálla mögé bújva magasodik fölém. Felsőpetényben vagyunk, Nógrádban. Nézzünk rá erre az emberre: lehetnénk egy viking faluban ugyanúgy, mint bármelyik középkori műhelyben.

Vannak árulkodó jelek, nem lehet letagadni a 21. századot. A begyújtás csípős füstjét hullámpapír és szórólapok adják, de ahogy a kémény kiszívja a szürke pamacsokat, már a szén megszokott szaga veszi át a szerepet. A falon kalapácsok és fogók, a lábunk előtt újabb kalapácsok, különböző méretű vasdarabok, acélcsíkok, meg egy nagy fakád, amelyből időről időre újabb lapát szenet dob a fújtatóval hevített tűzre Kocsy Márton.

A kovácseszközök mögött hangulatos megagalériát talál az evőeszköz-készítés lépéseivel. KATT!Fotó: Zirig Árpád - Táfelspicc

A félkész középkori fegyverek, a huszárfokosok fejei arról árulkodnak, hogy itt a szakma izgalmas, hagyományőrző fortélyait is bírják. Mi mégis sokkal prózaibb okból érkeztünk – szeretnénk látni, hogy készül a kés, a kanál meg a villa. Igaz, a középkori változataik.

„Egy picike laposvasat kezdek el szétütni. Előbb elkészítem a kanál nyakát, azt vékonyítottam le. Elverem a sarkát, de ez kényes munka: ha csak úgy beütöm, túl vastag lesz a végén – úgy meg nem jó enni. Ha nagyjából lekerekítettem a sarkokat, a kalapács smolljával – az elvékonyodó részével – megkezdem az anyag széthúzását, hogy szélesedjen, vékonyodjon. Formájából adódóan azzal tudom jobban terelgetni a meleg fémet – ahol kevesebb van, oda húzok, ahol több, onnan elveszek. A következő szerszám a gömbölyű talpú kalapács, amivel tovább szélesítem, formázom, majd elsimítom, hogy ne egy dürückös valami legyen, amiben megakad az ember szája" – meséli.

Márton kovács személyesenFotó: Zirig Árpád - Táfelspicc

"A domborítást régen is különféle üregekben végezték, ki kövön, ki keményfán. Én magamnak fémből készítettem sablongyűrűt, figyelve arra, hogy a nyél felőli oldalon legyen egy kis mélyedés, hogy ott se alakulhasson ki kis gyűrődés. Ha kész, jöhet a szára, díszítgetem, csavargatom, majd a végét kis gömbben fejezem be – a középkori kanalak sosem voltak lapos végűek, azt csak a 19. század hozta el. A középkorban a kész kanalat savba mártották egészen addig, míg az a revének hívott fekete rozsdát le nem szedte. A fémtiszta eszközt ónnal futtatták, hogy ne legyen évekig vasíze – ennyiből állt akkoriban."

SzösziFotó: Zirig Árpád - Táfelspicc

Attila kutyája, a Szöszi névre hallgató koromfekete mudi somfordál a lábamhoz. Az előbb még harciasan jelezte a postás érkezését, most mintha kicserélték volna – én már birtokon belül vagyok, ráadásul Márton felügyelete alatt. Hálásan néz, megköszöni a fülvakarást, de kimegy, amikor újabb kalapálás kezdődik. Az üllő és a tűz között forgolódva magyaráz a kovács.

„A villát négyzetvasból készítem, de igazából ez nem szabály, laposból is meg lehet csinálni. Akárcsak a kanálnál, itt is a nyakát alakítom ki elsőnek, ettől marad a végén egy téglatest alakú anyagdarab. Lapítgatom, majd középen kettéhasítom – ezt általában ketten csináljuk, az egyik a hasítót tartja, a másik a kalapácsot. Ugyanezzel a technikával készíthetnék három- vagy négyágút is, de azok az utóbbi évszázadokra jellemzőek. A középkorban még nem söpörték az ételt a villára. Kezdetben állítólag egyfogú villákat használtak, ami ugye inkább nyárs. Szerintem, logikus oldalról megközelítve, ez történelmi tévedés lehet, de azért vannak olyan hagyományőrzők, akik ilyet használnak, bár azzal nem lehet sem rendesen sütni, sem enni.

A kettéhasítás után szétnyitom, majd kihegyezem, ez szépen kinyúlt hosszúra. Megpróbáltam szimmetrikusra, persze méricskélve nem lenne pontos, de szemre tökéletes. A szárát megnyújtottam, de hagytam rajta két kis butykót dísznek, közte megcsavartam, nézzen ki nyélnek. Ez kizárólag szépészeti játék, hisz a villa kiválóan működne enélkül is, de nekem így tetszik.”

Márton mozdulatain látszik, szereti a fémet: esetében ez afféle elrendeltség. Már gyerekkorában arról ábrándozott édesapjával sétálva, hogy kovács lesz. Együtt csodálták az öreg budai házak kapuit, a régi mesterek megoldásait. Ennek ellenére mégsem erre indult középiskola után – ám a szociológia helyett egy váratlan élmény a piaristáknál visszalökte őt oda, ahová mindig vágyott. Ekkor szegődött inasul a pilisborosjenői Takács Zoltán mesterhez, tőle tanulta el a szakmát, mialatt többek között a tihanyi apátság szentélyrácsát restaurálták együtt. Most Tóth Attilával – aki a lőcsös szekerek szerelmese – közös műhelyben dolgoznak Petényben, a nógrádi dombok között, de ha kell, az autó platójára üllőt és fújtatót dobnak, és bejárják Európát.

A kész evőeszközökFotó: Zirig Árpád - Táfelspicc

„Ez egy ősi lapp késforma, amit ők asszonykés néven emlegettek, mert ha a nő a tűzhely mellett feledi, nem ég le a nyele. Igazából nem csak a lappoknál volt jelen, például a csehek is ismerik parasztkés néven, igaz, ott jóval nagyobb pengékkel használták, többek között a husziták, fegyverként.

A három evőeszköz közül csak ezt készítem acélból. Miután kihegyezem, levállazom ott, ahol a penge véget ér, majd a pengét addig ellenhajlítom, hogy szép ívet kapjak – paprikaformájú, ez teljesen hiteles. Megpüföltem, nyújtottam: a lényege, hogy a nyele a saját anyagából készül, egyszerűen vissza van hajtva. Vannak olyanok, amelyek kis gömbben vagy díszben végződnek, ám azokat nem jó használni, én inkább ellaposítom a végét, abban kiválóan meg lehet támasztani az ujjat. Ez a penge még nagyon sok csiszoláson fog átesni, az élét ki kell egyengetni; ez rugóacél, olajban kell edzeni, utána jöhet a fenés. A végeredmény picike, asszonykézbe illő kés lesz.”