A lovakat megeszik, ugye?

2013.02.02. 14:24

A vega vagy nem vega kérdéshez hasonló táborokra osztja a húsevők közösségét a ló. Aki a legdurvább húsokat is örömmel marcangolná foggal, sokszor elbizonytalanodik, ha megkérdezik, evett-e már lovat, vagy enne-e. Pedig a lóhúst nem csak háborús körülmények között töltik kolbászba. És nem csak kolbászba.

Forrás: Táfelspicc

A lóhús kifejezetten sovány vörös hús (a képen jobbra) amit akár a vörös és fekete húsok között is elhelyezhetünk. Zsírtartalma alacsony, 100 gramm húsban átlagosan mindössze 5 gramm zsír található, ami még a marhánál is kevesebb (a marhahús legzsírtalanabb részeiben 7 gramm van). Ásványianyag-tartalma igen magas, 3,8 mg vas (kétszerese a marha vastartalmának), 24 mg magnézium, 221 mg foszfor található az említett mennyiségben. A lóhúst itthon nem, a világ több pontján viszont rendszeresen fogyasztják, általában a vad- és a marhahúsokhoz hasonló módokon elkészítve. A legnagyobb lóhúsfogyasztó országok Kína (évi 421 000 tonna), Mexikó, Oroszország, Olaszország, Kazahsztán. Népszerű még Japánban, Franciaországban, Svájcban, de Németországban és Belgiumban is egyre többen eszik. Népszerűségét kedvező élettani tulajdonságainak köszönheti, valamint a marhánál lényegesen alacsonyabb kiskereskedelmi árának.
Itthon egyáltalán nem jellemző a lóhúsfogyasztás, alig találni olyan éttermet, amely lóhúst tart az étlapon. Az egyik ilyen a Buffalo Steakhouse, ahol egyéb különleges állatok húsa mellett a ló is megtalálható.

Az étterem konyhafőnöke, Dezső Gábor lapunknak elmondta, hogy nem igazán jellemző a hazai vendégekre a lóhúsfogyasztás, a lóbélszínt főleg azért tartják étlapon, mert az egyéb különlegességek mellett helye van annak is. "Általában aki nálunk lovat rendel, az már eleve azzal a céllal jön ide, hogy azt egyen. Olyan nem nagyon volt még, hogy valaki itt kapott volna kedvet a lóhúsra. Havi 1-2 adag fogy belőle, de olyan is van, hogy kéthavonta egy - egyébként nagy keresletet nem nagyon tudnánk kiszolgálni, mert itthon nagyon kevés lovat vágnak, nekünk is legalább egy hónapra előre kell szólni a beszállítónak, ha fogytán a készlet. Érdekes, hogy a krokodilt is gyakrabban rendelik, mint a lovat, biztos sokan sajnálják ezeket az állatokat, és azért nem akarják megenni őket. Pedig az íze hasonlít a marháéra, csak picit édesebb."

Forrás: Táfelspicc


De milyen valójában a lóhús?

Mivel kíváncsiságunk nagyobb volt a lovak iránti szeretetünknél (leszámítva a Táfelspicc igazgatónőjét, aki kategorikusan megtagadta a lóhús fogyasztását, de ő lovasember, és a kettő kizárja egymást), szereztünk két szelet lóbélszínt, mediumra sütöttük, és összekóstoltuk egy szintén mediumra sütött marhasteakkel.
A két hús nyersen a következőkben különbözik: a lóbélszín nagyon puha, foszlós, alig van tartása. Az illata májra, vérre hasonlít, fémes, kissé kellemetlen is az édeskés illatú marhához képest, feltehetően a magas vastartalma miatt ilyen. A színe sötétvörös, lilába hajló sötétvörös, de természetes fénynél nem olyan könnyű megkülönböztetni egy nem különösebben márványos marhahústól (márványos marhától értelemszerűen könnyű). Színe és íze alapján egyébként a marha- és a vadhús között szokás elhelyezni.

A ló nyersen szépen kiadja azt az édeskés ízt, amit senki nem felejt el megemlíteni, ha a lóhúsról kell véleményt nyilvánítani. Valóban van egy édeskés zamata, bár nem tolakodó. Zavaróbb a textúrája, túlságosan puha, semmi harapása nincs a húsnak. Nyersen nem szívesen fogyasztanánk.
Sütve ezek a különbségek nagyjából eltűnnek (A képen balra a ló, jobbra a marha). Persze meg lehet különböztetni a marhától, hiszen az ízében a kissé vasra emlékeztető, fémes-májas zamatból marad valami (bár nem sok), viszont a textúrája, a hús állaga előnyére változik: még mindig puha, szaftos, de lesz némi harapása, nem olyan az érzésünk, mintha valami pépes húst kellene ennünk. Sütve minden édeskésség eltűnik, de nem is ez a legérdekesebb, hanem az, hogy nem ismeretlen íz ez. Noha tudomásunk szerint egyikünk sem evett lovat, azt sem tudtuk teljességgel kizárni, hogy előfordult már velünk, hogy valamelyik étteremben ehhez a bélszínhez nagyon hasonló ízű húst szolgáltak föl.

A lósteak ugyanis sütve megdöbbentően hasonlított egy gyengébb, öregebb (tehát rosszabb minőségű, nem márványos) szarvasmarha húsára. Mondjuk ki. Nem tettünk volna nagyobb összeget arra, hogy ne etettek volna meg bennünket valamikor lóhússal, ami igazolja a másik, ló nem fogyasztással foglalkozó cikkünkben nyilatkozó hentest, bizony gyakori az a simli, hogy lóhúst adnak el marhának.

Hát, a lényeg, vegyenek marhahúst szívük hentesétől vagy hipermarketben, ha nem akarnak lovat enni! Vagy legyenek éberek, és ha túl fémes illatú az a marha, vagy túl édes ízű, kezdjenek el gyanakodni! A ló és a marha között két-háromszoros a felvásárlásiár-különbség, ami már elég ok a csalásra.