Fagyasztott cordon bleu, avagy a konyha szégyene

cordon bleu
Vágólapra másolva!
Az eszme nem felelős követőiért. Feltehetőleg az ember, aki kitalálta a cordon bleu-t, nem tudhatta, hogy a legkeményebb élelmiszeripari dementorok egyikét engedi rá a világra.
Vágólapra másolva!

Egykor az ünnepi eledel azt jelentette, hogy van benne hús. Az átlagember hét közben sokkal több főzeléket, levest, egytálételt fogyasztott. Vasárnap viszont dukált a sült, később a rántott szelet – sokaknak volt ez a rend évtizedekig, nem kívánták úri huncutságnak számító töltelékkel feldobni az egyszerű és ízletes receptet.

Valamikor a rendszerváltás után találkoztam először a cordon bleu-vel, természetesen az étlapon gordon blue-nak írták. Akkor már rég túl voltam Verne Gyula Kétévi vakációján, ismertem a Gordon fiúnevet, sőt, ismertem a kék szót is – éppen ezért nem tudtam összerakni, mi lehet ez így együtt.

A tesztelési sorrend: Toppótól a Valdorig Fotó: Zirig Árpád - Táfelspicc

A pincér elmesélte. Kérdésemre arca elkomolyodott, mintha egy hétpecsétes államtitokba avatna be engem, a tizenegy éves pórt: elmondta, hogy sajttal és sonkával töltötték meg a rántott szeletet, ettől gordonblú. Köszönöm, mondtam, inkább a disznótorost választottam.

Annak ellenére, hogy engem akkor nem győzött meg, pillanatok alatt félelmetes karriert futott be a receptkönyvben először 1947-ben szereplő svájci étel. A művirágos, műmárványos éttermekből azonnal átkerült a lakodalmas menükbe, mint afféle rántott hús de luxe.

Amikor azt hittük, nincs tovább, hirtelen alakot váltott. Új formája a fagyasztópultokba taszította, ahol nejlonzacskóban, fél kilós-kilós kiszerelésben kereste áldozatait. Ez volt csak az igazi mélyrepülés, ám mégis ez hozta el az igazi népszerűséget. Vasárnapi asztalok százezreire jutott el a gyorsfagyasztott tallér, közepében valami sonkára és sajtra hasonlító töltelékkel.

Akik azzal áltatják magukat, hogy ezek a panírozott, tenyérnyi akármik túlnyomórészt húsból készülnek, egyéb önámításra is képesek. A kognitívdisszonancia-redukció jegyében talán még azt is van erejük kimondani, hogy finomak. Aki már egyszer is végigolvasta a tipikusan extrahosszú összetevői listát, tisztába kerül azzal, hogy ennek az ételcsoportnak semmi köze sincs a valósághoz.

Ez nem hús, hanem pép, amelyet sajnos gyakran kiegészít a mechanikailag lefejtett hús. Halottak már erről? Ismerik becenevét, a fehér taknyot? Ha nem, okvetlen olvassák el korábbi cikkünket, hogy mindent megtudjanak róla. Most idézzük csak fel a Magyar Élelmiszerkönyvet ( 1-3/13-1 számú előírás Húskészítmények 2. kiadás, 2008.): „Olyan termék, amelyet a csontozást követően a friss, húsos csontokról, vagy a bontott baromfiról mechanikai eszközökkel úgy nyernek, hogy az izomszerkezet sérül vagy módosul.”Ismétlem, sérül vagy módosul. A húst vagy a nagy méretű, akár szőrös állati testeket behajítják egy méretes szeparátorba, amiben a pépet egy hengerpalást szűrőjén átpréselik, mint egy paradicsompasszírozón.

Nem akarok sem magamnak, sem önöknek hazudni, az olvasók megérdemlik az igazságot. Egyik sem volt jó. Vaktesztünkön az ehetőség határát a Sága tudta legjobban megközelíteni, de ha választanom kellene cordon bleu-jük és a vegetarianizmus között, gond nélkül az utóbbit választanám. A legrosszabb a Tesco saját márkása lett – arról még a címke sem árulta el, hogy mennyi hús van benne. Annyi biztos, hogy kevés, nagyon kevés.

Lapozzanak, jön a lényeg, kiírtuk magunkból a traumát.