Amikor mi voltunk gyerekek a nyolcvanas években, ez az édesség többdimenziós életpályát tudhatott a magáénak. Egyszer, ugye, vágytunk arra, hogy lebontsuk a finom édes, csokis héjat, majd jött a meglepetés: vajon milyen játék van benne?
Bezzeg a múltban még volt anyag, hiszen igazi, összerakható vackok voltak benne, olyanok, amik tényleg több részből álltak. Mostanra jóval egyszerűbbek a kinderfigurák, igaz, így
a gyerekek állítólag nem nyelik le az apró darabokat.
Miértünk senki nem aggódott akkoriban, igaz, nem is akartuk lenyelni, ha meg ne adj’ Isten lecsúszott, nem maradt az benn.
Aki nagyon menő volt, vagy az apja kamionozott, az sok ilyen kis összerakott vacakkal büszkélkedett, mi, csórók, a pedagógusszülők gyermekei, megbecsültük, ami volt, és új játékot eszeltünk ki. A narancssárga belső tojás adta a legnagyobb lehetőséget.
Megszállva a kertvárosi utcákat, egymást hajtottuk: a tojás belsejébe egy korty vizet meg sütőport tettünk, összeráztuk, és eldobtuk. Ha jól időzítettünk, akkor a két reagáló anyag pont akkor dobta szét a két felet (mert akkor még két külön fele volt a tojásnak), amikor a kiszemelt áldozat fölé ért.
Óriási csaták voltak, szerintem belőlünk élt a sütőporipar.
Azt hiszem, ma már senki nem játszik ilyet, igaz, az egy méter tíz átlagmagasságú ifjúsági galerik száma is jelentősen megfogyatkozott, már mifelénk, falun sem rosszalkodnak a gyerekek, ülnek mélán, nyomkodják a telefont.
Ennek ellenére a csokis-játékos tojás nem vesztett a népszerűségből, még mindig ugyanúgy képes megbabonázni az ovisokat és a kisiskolásokat – a vágy tárgya viszont mostanra csak a belső játékfigura maradt.
Pár éve a ZS kategóriás boltok tele voltak kamu kindertojásokkal, a bennük levő fröccsöntött vackok egy kicsit silányabbak voltak, a csoki meg ehetetlen barna masszát jelentett. Azóta viszont sokat változott a piac:
a legrosszabb kínai vackok eltűntek, már az ázsiai diszkontok is eredeti Kindert vagy olasz kópiákat forgalmaznak
– ugyanazt kapjuk mindenütt, különbség csak az árban van.
Annak ellenére, hogy több helyre is elbattyogtunk, igazi ordas hamisítványt nem találtunk. Az eredeti ott van mindenütt, mellette a kötelező mesés változatok bukkannak fel. Az, hogy az alufóliára mi van nyomtatva, semmit nem jelent, egy cég többféle rajzfilm vagy mozifilm mintáit is használja –
amelyik gyerek nem komázza a Verdákat, majd a Star Wars-osért rí szegény anyjának.
Három tyúktojás méretű, árukapcsolással játékot tartalmazó édességet találtunk. Az eredeti mellett egy olasz Zaini által gyártottat és egy spanyol Dracco Candyt. A kérdés, képes-e valamelyik – amúgy drágább – epigon lenyomni a tradicionális Kindert?
A két trónbitorló egyikében sincs tejes réteg a csokoládé alatt. A jégvarázsos csomagolású édesség 34 százalék kakaószárazanyag-tartalmú, de nem különösen finom – olyan semmilyen, hopp, két falat, és már nyoma sincs. Az áttetsző fehér kapszulában egy apró Anna figurát találtunk. Olyan kicsi, hogy elfér egy gyerek kincses dobozában, de
ha van kúszó-mászó kistestvér is otthon, már van ok az aggodalomra, hiszen a mérete okán tényleg lazán lenyelhető.
A Dracco kakaótartalma 30 százalék, az íze pont olyan, mint az alsópolcos csoki Mikulásoké – legalább a benne talált matricának örült TV Gó-s kollégánk, aki rajongó, így a Csillagok háborúja-meglepetéssel gyorsan körberagasztgatta hordozható számítógépét. Heló, felnőttkor…
A Ferrero Kinder lengyel címkéjéből nem derült ki a kakaótartalom, a feltüntetett 47 százalék a tejcsoki arányára vonatkozik. Az íze viszont ennek volt a legharmonikusabb, igaz, a tojásban levő gyűrű felnőtt szemmel meggyőzően gagyi, de rajta van Ariel, a kis hableány, ezért a kislányom büszkén hordja – ő mindenféle sellőre nagyon bukik.
Ugyan
a tapasztalt szülő mint zsírozott angolna próbál kitérni az ilyen pénzköltés elől
és éppen a kinderes pultszakasz előtt húzza véletlenül a gyerek szemére a sapkát, de ha nincs más lehetőség, és tompítani kell a sivalkodást, mi még mindig az eredetit javasoljuk – bár ha a kölykök rá vannak indulva valamelyik divatos mesére, nehéz lesz őket eltéríteni vágyaiktól.