Megtörhet az Intel egyeduralma a PC-s processzorok piacán

2017.05.18. 08:00

Ha a kedves olvasó valamennyire ért a számítógépekhez, akkor pontosan tudja, hogy ha ma valamire való asztali gépet vagy laptopot szeretne vásárolni, akkor abban bizony Intel processzornak kell lennie. Ha ezt nem tudja, de megkérdezi egy hozzáértő ismerősét, akkor ő is ezt fogja mondani. Ha pedig Apple számítógépet szeretne vásárolni, akkor más választása egyébként sincs, az almás cég ugyanis kizárólag az Intel processzorait használja.

De hogyan jutottunk idáig? Hogyan történhetett meg az, hogy ha ma számítógépet vásárolunk, akkor nem az a kérdés, hogy az egymással konkuráló vállalatok melyik processzorával válasszuk, hanem az, hogy Intel Core i3-asa, Core i5-öse, vagy Core i7-ese legyen benne? És vajon az Intel régi nagy konkurense, az AMD hosszú évek után képes lesz megtörni az Intel egyeduralmát a pár hete megjelent vadiúj Ryzen processzoraival? Cikkünkben ezekre a kérdésekre igyekszünk választ keresni.

Ősi küzdelem

Ahhoz, hogy megértsük, miért alakult ki a mostani nem túl ideális helyzet a személyi számítógépekbe építhető processzorok piacán, először is röviden meg kell ismerkednünk az alapokkal. A mai processzorok alapvetően még mindig az Intel által 1978-ban megalkotott x86-os mikroarchitektúrára épülnek, és mivel az Intel és a Microsoft tulajdonképpen egymás hátán mászott fel az ezt következő években, a DOS és később a Windows rendszerek is ezt támogatták.

Az AMD az Intel egyetlen megmaradt ellenfele a személyi számítógépek processzorainak piacán.Forrás: Wikipedia

Ez pedig azt jelenti, hogy ha egy vállalat olyan processzort akar tervezni, melyen futnak a már megszokott programjaink, akkor mindenképpen az x86-os mikroarchitektúrára kell építkeznie, ezt azonban csak akkor teheti meg, ha ezt licenceli az Inteltől. Korábban számos vállalat próbálkozott ezzel, de ezek a próbálkozások rendre elbuktak, az Intel pedig ma már nem értékesíti az x86-os licencet, így mára összesen két vállalat maradt, amelyik még korábban ezt megszerezte és használhatja: az AMD és a VIA.

A VIA azonban már régóta nem tényező a személyi számítógépek piacán, így az utóbbi húsz év az AMD és az Intel párharcával telt, ami valójában nagyon sokszor tűnt Dávid és Góliát küzdelmének. Ebben a küzdelemben pedig Dávid, vagyis az AMD többször nyerni is tudott. Az első komoly csapást 1997-ben szenvedte el a Pentium processzoraival akkor már gyakorlatilag egyeduralkodó Intel, amikor az AMD K6-osa minden tekintetben fel tudta venni a versenyt a Pentium 2-vel, ám annál jóval kedvezőbb áron kínálták.

Innentől pedig a verseny hosszú évekig nagyon kiélezetté vált a két fél között, amikor az egyikük jelentkezett egy újdonsággal, a másikuk szinte azonnal rákontrázott, azonban érdekes módon az AMD többször is komoly előnyre tudott szert tenni. Az Intel még 1999-ben visszavágott a K6-nak a Pentium 3 megjelentetésével, azonban az AMD erre válaszul kihozta az Athlont, ami ismételten csak tudta tartani a konkurens sebességét, ismételten csak kedvezőbb áron. Ráadásul az AMD komoly pr-győzelmet aratott azzal, hogy az Athlon volt az első asztali gépekbe szánt processzor, ami át tudta lépni az 1GHz-es álomhatárt.

Az Athlonnal az AMD elsőként lépte át az 1GHz-es álomhatárt a PC-s processzorok között.Forrás: Wikipedia

Ettől kezdve a dolgok érdekes fordulatot vettek. Míg az AMD a kiváló alapokra építkező Athlonnal rajta tudott maradni a sikeres úton, az Intel a következő processzorával súlyosan félrement. Ez volt a 2000-ben megjelent Pentium 4, amit kifejezetten a magas órajelek elérése terveztek, ezért cserébe azonban olyan áldozatokat kellett hozni a processzor felépítésében, melyek miatt a gyakorlatban mégsem lettek gyorsabbak a konkurensnél. Habár az Intel akkori tervei szerint a Pentium 4 alapjaira épülő processzorok később elérhették volna akár a 10 GHz-es órajelet is, végül az első példányok 1 és 2GHz között futottak, és még a legutolsó, 2006-os típusok is legfeljebb 3,8GHz-ig tudtak elmenni.

Ezzel párhuzamosan az AMD nem ült fel a magas órajelek hangzatos és könnyen marketingelhető, azonban láthatóan sok áldozatot kívánó vonatára, helyette inkább egy újabb nagyon fontos mérföldkövet ért el az Intel előtt. Az addig 32 bites x86-os processzorokhoz ugyanis az AMD készítette el a 64 bites kiegészítést, amit a mai napig használnak. Mindez 2003-ban történt, és ezt követően egy évet kellett várni arra, hogy az Intel elkészítse a saját 64 bites megoldását, és azt piacra hozza a Pentium 4 egy újabb kiadásával.

Elültették a magokat

Hamarosan egyértelművé vált, hogy az órajel növelésével csak egy bizonyos szintig lehet hatékonyan növelni a processzorok teljesítményét, így elkezdett fontossá válni a magok kérdése - könnyen belátható, ha egy helyett két mag dolgozik, a teljesítmény tulajdonképpen megduplázódhat. Mindkét vállalat nagyjából egyszerre juthatott erre a következtetésre, ugyanis szinte egyszerre jelent meg első kétmagos processzoruk, az Inteltől a Pentium D, az AMD-től pedig az Athlon 64 X2. Azonban az AMD még itt is elérőbb járt, a két magot ugyanis sokkal hatékonyabban kötötte össze egymással, így jobban is teljesítettek, mint az ekkor még mindig a Pentium 4 architektúrájával küzdő, melegedési és fogyasztási problémákkal megvert Intel.

Innen nézve szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy az AMD teljesítménye hogyan tudott mindössze pár évvel később rettenetes lejtmenetbe kezdeni, azonban a viharfelhők már elkezdtek gyülekezni, és hamarosan olyan fordulatok következtek, mintha csak a Trónok harca egy epizódját néznénk. Az AMD ugyanis nekilátott következő nagy dobásának, a később Phenom néven megjelent processzorcsalád megtervezésének. A cég azt tervezte, hogy ez lesz az első asztali processzor, amibe már négy (ráadásul teljesértékű, egyforma) magot tesznek majd, ám ez ahhoz vezetett, hogy a projekt rendkívül komplikálttá vált, és állandóan csúszásokba került.

Eközben azonban az Intel úgy ahogy van kukázta a Pentium 4-et, és visszatért egy korábbi processzor, az elsősorban laptopokhoz tervezett, így rendkívül hatékony Pentium M alapvető felépítéséhez, és ezt fejlesztette tovább. Így jelentek meg 2006-ban először a Core processzorok (Solo és Duo, vagyis egymagos és kétmagos felépítéssel), melyek még csak laptopokban voltak elérhetőek. Ezen azonban változtatott a nem sokkal később rajtoló Core 2, amivel az Intel újra egyesítette a hordozható és az asztali gépekbe szánt processzorcsaládját, és egytől négy magig teljesen lefedte a piacot. Ráadásul a termékek köré épített marketing is nagyon jól sikerült: a Core (mag, angolul) elnevezéssel az Intel a fejekben kisajította a processzormagokat, melyekről ekkorra már az átlagfelhasználó is tudta, hogy a több mag egyenlő a magasabb teljesítménnyel.

Az Intel a Core i7-tel mért majdnem végzetes csapást az AMD-re.Forrás: Intel

Eközben az AMD ugyan 2008-ban végül kiadta a Phenomot, amiről büszkén állították, hogy az első igazi négymagos processzor (ami bizonyos szempontból igaz is volt, tényleg fejlettebb volt az AMD megoldása az Intelénél), azonban gyártástechnológiai problémák miatt ez a termék végül sosem tudta felvenni a versenyt a Core 2-családdal. Egészen 2010-ig kellett várni arra, hogy az új gyártástechnológián érkező és több ponton módosított Phenom 2 kiadásával az AMD helyre tegye a dolgokat, és ismét fej-fej mellé kerüljön az Intellel. 

Ez azonban már késő volt, az Intel ugyanos nem sokkal később élesítette és ledobta az atombombát: ez volt a Core i7, amit aztán néhány hónappal később követett a Core i5 majd a Core i3. A processzorok teljesítménye és fogyasztása kiváló volt, az egyszerű és könnyen megjegyezhető nevezéktanuknak köszönhetően pedig még az átlagfelhasználó is nagyon könnyen be tudta lőni, hogy mire van szüksége: az i3 képviselte az alsóbb kategóriát, az i7 pedig a csúcsot.

Erre az AMD-nek egész egyszerűen nem volt válasza, és ugyan akkor már több éve dolgoztak a Phenom-sorozatot leváltó új processzoron, amikor 2011-ben végre megjelentek az FX elnevezésű termékek, sok köszönet nem volt bennük. A vállalat egy teljesen új felépítéssel kísérletezett, ami merőben eltért mind az Intel akkori, mind pedig az AMD korábbi processzoraitól. A dolog pedig annyira nem jött be, hogy a legtöbb felhasználási területen még az Intel Core i3-asa is meg tudta verni az AMD legerősebb FX-processzorait, amik ráadásul emellé még brutálisan sokat is fogyasztottak.

Bunkósbottal a géppisztoly ellen

Közben azonban történt még egy nagyon fontos esemény, ami végső soron alaposan hozzájárult ahhoz, hogy az AMD olyan hátrányba kerüljön, amit hosszú évekig nem tud behozni. A vállalat ugyanis 2009-ben eladta saját chipgyárait, amiből létrejött a GlobalFoundries néven mai napig működő bérgyártó. Az AMD tehát nem foglalkozott többé gyártással, kizárólag tervezéssel, miközben az Intel továbbra is megtartotta saját gyárait, és azokat a processzoraival együtt hatalmas ütemben fejlesztette. Ez pedig nagyon fontos, mert egy processzor teljesítményét és fogyasztását nem csak annak felépítése, de a felhasznált gyártástechnológiai is nagyon komolyan befolyásolja.

Az AMD által eladott gyártórészlegéből alapult a GlobalFoundries.Forrás: Aerial Dimensions/Michael Townsend

És amíg az AMD hosszú-hosszú évekre beleragadt a GlobalFoundries által kínált 32 nanométeres gyártósorokba, és így érdemben sem processzorai teljesítményét, sem pedig fogyasztását nem tudta javítani, addig az Intel folyamatosan és kíméletlen ütemben lépkedett előre, először a 22 majd a 14 nanométerre (itt tartunk ma). Ráadásul a gyártástechnológiai váltások mellett jól követhető, stabil ütemben frissítésette és fejlesztette a Core i-családot, így azok folyamatosan kínáltak valamiféle előrelépést (még ha sokszor csak kicsit is).

Pokolból mennybe?

Így az utóbbi években egy érdekes helyzet alakult ki, hiszen legyen szó kisebb fogyasztást megkövetelő laptopokról, vagy brutális teljesítményű asztali gépekről, tulajdonképpen minden egyes területen az Intel jelentette az egyetlen érvényes választási lehetőséget.

Ez pedig természetesen ahhoz vezetett, hogy a vállalat gyakorlatilag kedve szerint árazhatott, ami leginkább a csúcskategóriában mutatkozott meg. Így juthattunk el odáig, hogy legerősebb, leginkább professzionális felhasználásra Core i7-es processzorok vételára a konkurenciaharc teljes hiányában bőven felkúszott 1000 dollár fölé. Ez persze azt is jelentette, hogy az Intel negyedévről negyedévre brutális profitról számolhatott be a befektetőinek, miközben az AMD üzleti teljesítménye folyamatosan a nagyon rossz és a csőd között lebegett - elemzők szerint, ha a vállalat nem kapta volna meg a megrendelést az újgenerációs játékkonzolok, az Xbox One és a PlayStation 4 központi egységeinek megtervezésére, akkor beütött volna a krach.

Az új Xbox központi processzorát is az AMD tervezte.Forrás: Anandtech

Közben persze azért az AMD sem tétlenkedett: nehéz helyzete ellenére a cég visszacsábított két iparági legendát, Mark Papermastert valamint Jim Kellert - utóbbi alatt készültek korábban többek között az AMD azon processzorai, melyek az Athlon-időszakban alaposan megszorongatták a Pentiumokat, majd ezt követően az úriember az Apple-hoz igazolt, ahol az iPhone-okban és iPadekben használt saját tervezésű processzormagok elkészítését irányította. Az ő vezetése alatt kezdődhetett meg 2012-ben az AMD újgenerációs, Zen kódnéven készülő processzorának tervezése, amivel a vállalat szakítani akart az FX-ek félresikerült felépítésével, ehhez azonban gyakorlatilag a nulláról kellett kezdeni mindent.

Nem csoda, hogy a teljes folyamat végül több mint öt évet vett igénybe, ezen idő alatt az Intel pedig szabadon garázdálkodhatott a piacon. A Zen alapra épülő Ryzen processzorok végül idén áprilisban kerültek piacra, hagyományosabb, az Intel Core-hoz jobban hasonlító felépítéssel és végre minden szempontból modernnek nevezhető gyártástechnológiával. A GlobalFoundries ugyanis végre beérte az Intelt ebből a szempontból, ami egyébként annak is köszönhető, hogy közelítünk a szílcium alapú gyártás fizikai határaihoz, így már az Intel is jóval lassabban, magasabb költségek árán tudja csak lejjebb szorítani a csíkszélességet.

Az új Ryzen processzorok hosszú évek után végre elhozhatják a megváltást az AMD-nek?Forrás: AMD

Azonban ezúttal sem ment minden simán az AMD-nek. Ugyan a processzorok elkészültek időre, az alaplapgyártók valamiért nem,így a Ryzen megjelenésekor szinte félkész termékeket adtak ki, ami néha megmagyarázhatatlan lassulákhoz, furcsa viselkedéshez vezetett. Pedig amikor a rendszer jól fut, akkor a Ryzen bizony nagyon erős. Az elsőként kiadott, leginkább munkaállomásokba szánt 8 magos (16 szálas) zászlóshajó például a legtöbb teszt alatt tudta tartani, de néha le is hagyta az Intel Core i7 6900K-t. Azonban míg az Intel processzorának listára 1000 dollár, addig a legnagyobb Ryzen ennek kereken felébe kerül, és ennél még 180 dollárral olcsóbban megvehetünk egy nem sokkal gyengébb, szintén 8 magos változatot is.

Az új processzorok ár/érték aránya tehát döbbenetes, és egyértelműen véget vethet annak az időnek, amikor az Intel úgy árazott a felső kategóriában, ahogy csak akart. Az alaplapgyártók az AMD-vel közösen pedig azóta is gőzerővel fejlesztnek, és folyamatosan adják ki a frissítéseket, hogy javítsanak a Ryzen processzorok teljesítményén és stabilitásán, és néhány hét elteltével már ott tartunk, hogy nincs komolyabb gond.

Az AMD tehát hét év elteltével újra komoly konkurenciát jelent az Intelnek. A kérdés már csak az, hogy a vállalat meg tudja-e győzni a felhasználókat, hogy adjanak egy esélyt az új processzoroknak egy olyan világban, ahol már hosszú ideje mindenki a Intel Core bővületében él?

Nos, valahogy muszáj lesz, mert valószínűleg nincs több dobása az AMD-nek...