Konzol, gitár, virtuális rakendroll

2007.12.31. 18:05

A játékos egy műanyag elektromosgitár-utánzattal a kezében mered a tévé képernyőjére, és közben vagy vadul ugrál és rázza fejét, vagy elmélyülten nyomkodja a hangszer nyakán lévő színes gombokat, miközben üvölt a hangszórókból a rock. A kívülálló számára leginkább ennyi jön át abból a videojáték-őrületből, amely napjainkban söpör végig a világon, és úgy nevezik: Guitar Hero.

Vagyis "gitárhős", és a játék már egyáltalán nem új: az első részt még 2005 novemberében jelentette meg a Harmonix nevű fejlesztőcsapat, hogy azután tavaly egy, majd idén is két folytatással kontrázzanak. A lényeg azonban azóta is változatlan: a játékos a rock-legendák bőrébe bújhat bele egy nagyon egyszerű, de mégis zseniális kiegészítővel, a műanyag elektromos gitárral.

A rockzenész és a gitár - elválaszthatatlan páros, és valóban, a játékos máris igazi gitárhősnek érezheti magát, ahogy a kezébe fogja a párezer forintos kiegészítőt. Húrok ugyan nincsenek rajta, csak a bundokat helyettesítő színes gombok a nyakán, és egy pengetőt helyettesítő kallantyú. Az illúziót azonban fokozza, hogy a miniatűr eszközt a legendás Gibson SG modelljéről formázták, amit gyakorta láthat az ember a zenecsatornákon, és azóta készült már hozzá Gibson X-Plorer is Xboxhoz.

Megszólaltatni pedig úgy lehet, mintha valami akciójátékot játszana az ember. A képernyőn színes dudorok jönnek a játékos irányába egy futószalag-szerű "kottán", és akkor kell lenyomni a megfelelő színű gombot, és pengetni hozzá, amikor a jelzés a képernyő alján lévő sávba ér. Ha az ember a megadott időn belül nyomja a két gombot, akkor a zene megszólal, és jár a pont - ha pedig elmulasztotta, akkor csak nyekken egyet a gitár.

Hogy a feladat nehezebb legyen, az "előadás" közönség előtt zajlik: a képernyőn a kotta fölött ugyanis megjelenik a rockslágerek feldolgozását játszó animált, képzeletbeli együttes egy színpadon, a hallgatóság pedig annak megfelelően tapsol, csápol vagy éppen pfújol, milyen jól megy a játék. A "zenész" erről egészen közvetlenül is visszajelzést kap a képernyő jobb oldalán található "rock-mérő" mutatójáról: ha az a zöldben van, akkor garantált a siker, a rontott akkordok viszont lefelé viszik, és ha a pirosba megy, akkor egyszerűen kifütyülik a bandát a színpadról.

Forrás: Xboxsolution
Ezt látja a játékos (Guitar Hero II)

A kezdő játékos azonban garantáltan alig fog fel valamit ebből, és csak a gitár nyakán sorakozó "hangjegyekre" figyel majd meredten, meg az ujjait próbálja jó helyre rendezgetni a gombokon. Később, ahogy az ember fejlődik, már talán arra is oda tud figyelni, hogy a fénylő csillaggal jelölt hangjegyeket biztosan eltalálja: egy sikeres sorozat esetén ugyanis a magasba kell emelni a gitárt, és máris Star Power fokozatban megy a játék, dupla pontozással, miközben a hibákat sem számítja olyan szigorúan a játék. A hosszan kitartott szólók alatt pedig a gitár oldalából kiálló karral (whammy bar) lehet hajlítgatni a hangokat.

Mindezeknek köszönhetően az illúzió szinte tökéletes, és a magából fura, klattyogó hangot kiadó játékgitár is képes elhitetni magáról, hogy egy igazi rock-isten hangszeréről van szó, amihez egyszerű földi halandó hozzá sem érhet - főleg, ha a gazdája megfelelő póz kíséretében adja elő tudományát. Megfelelően nagy tévé, erős hangfal és kellően lelked közönség - például egy házibuli kellően felajzott hallgatósága - előtt olyan sikerre számíthat a rutinos játékos, mintha maga Jimmy Hendrix állna ott. Sőt, akár az "igazi" gitárosokat is le lehet alázni a játékban, hiszen annak annyi köze van a zenéléshez, mint a lövöldözős játékoknak az iraki háborúhoz. A feeling, az illúzió viszont tökéletes.

Gyerekjáték az egész. (?)

Ehhez nagyban hozzájárul az is, hogy a játék tervezői remek zenéket szedtek össze hozzá többek közt olyan ismert előadóktól, mint a Van Halen, a Guns'n'Roses, vagy az Iron Maiden, és a nagy nevek mellett egy sor remek, és talán kevésbé ismert, de nagyon fülbemászó nóta is szerepel a repertoárban. A körítés pedig a grafikában is zseniális: a koncertezés alatt lepergő filmszerű színpadi jelenetek vannak olyan hangulatosak, mint egy igazi felvétel vagy videoklip, az átvezető töltögetés és a menük alatt pedig újságkivágások, tetoválások, graffitik és hasonló, a rock világához elválaszthatatlanul kapcsolódó grafikai elemek jelennek meg a képernyőn.

Forrás: (cc) digiyesica

Turné közben a sztár

Hogy a játéknak célja is legyen, a gyakorlás mellett a különböző sikeres fellépésekkel lehet aktiválni az újabb dalokat az epizódonként több tucatnyi rendelkezésre álló nóta közül, de koncerthelyszínek, igazi sztárzenekarok kíséretében prezentált jutalom-fellépések vagy különleges gitárok is elérhetővé tehetők így. A játékot ketten is játszhatják egymás ellen, vagy akár egy bandában, és dalonként kiválasztató, hogy ki szeretne szólót, basszust vagy ritmust játszani. A nehezebb fokozatban pedig már valóban az igazi gitárosokat megszégyenítő kézügyességre van szükség a kusza fogások követéséhez, még ha csak színes gombokat kell is nyomogatni a játékban.

Nem csoda, hogy a mánia sokakat magával ragadott. A 2005 novemberében Playstation 2-re megjelent első részből 1,5 milliót adtak el. A Guitar Hero 2 még 2006-ban jött ki PS2-re, majd 2007-ben Xbox 360-ra is elkészítették, és összesen mintegy 3 milló kelt el belőle, és a Harmonix idén még egy "ráadást" is kiadott a PS2-tulajdonosoknak Guitar Hero Encore címmel. Az eredeti fejlesztőgárda tovább vitte az ötletet az idén év végén kiadott egy Rock Band című játékkal, amiben már dobolni és énekelni is kell, a Guitar Hero sorozat 3-as számú epizódját pedig ezzel egy időben a jogokat birtokló RedOctane új gazdája, az Activision jelentette meg. A legújabb rész a nagy sikerre való tekintettel nem csak Playstation 3-ra, Xbox 360-ra és Nintendo Wii-re, hanem PC-re és Macre is megjelent.

Amellett, hogy mind a játékosok tömegei, mind a szakmai kritika jelentős rajongással fogadta az újabb epizódokat, játék már-már a tömegkultúrába is belopta magát, mint a karaoke vetélytársa. Guitar Herót ugyanis sok helyütt (főleg Nyugat-Európában, az USA-ban és persze Japánban) szórakozóhelyeken, könnyűzenei fesztiválokon is játszani lehet, ahol a több játékos módnak köszönhetően nyilvános mérkőzésre lehet kihívni az ellenfeleket.

Forrás: Activision
Néhány Gibson a játékhoz. Az igazi ezek után kit érdekel?

A játék egyszer a CNN sporthíreiben is megjelent, és minden bizonnyal sok amerikai számára ez tette ismertté: Joel Zumaya, a Detroit Tigers baseball-csapatának dobójátékosa ugyanis 2006-ban Guitar Hero-zás közben sérült le az év végi rájátszásban, ami miatt több meccset ki kellett hagynia. De volt már Guitar Hero-témájú epizódja a South Park rajzfilmsorozatnak is, ahol a készítők a kiégett rocksztárokat virtuális formában is előbb-utóbb utolérő drogfüggőséget megjelenítő Heroin Hero-t is "feltalálták" hozzá. A másik nagy amerikai kultusz-rajzfilmsorozatban, a Simpsonsban még nem jelent meg a játék, viszont az abból készült játékszoftverben szerepel egy Sitar Hero-minigame, amelyben a jóval több húrt tartalmazó indiai hangszerrel kell ügyeskedni.

Forrás: [origo]

GH-party a South Parkban

Az ilyen és ehhez hasonló kult-utalások mellett talán sokkal nagyobb horderejű dolog, hogy a játék a tizenöt, sőt, húsz-harminc évvel ezelőtti, klasszikus rockbandák legendáját támasztja fel most, a kétezres évek végén - mintegy teljesen váratlanul előrántva és leporolva a régi felvételeket. Ráadásul mindezt úgy, hogy az egész rock-élmény egy teljesen friss, személyesen átélhető formában jelenik meg, és kirobbanó sikert arat. Igaz, ehhez nagyban hozzájárul az is, hogy a rockzenész korunk mindenféle popkulturális idoljának meghatározó archetípusa, a játék pedig kicsit talán önmaga paródiájaként jeleníti meg ezt az egész sztárosdit meg az azt övező felhajtást.

Mindez pedig abban csúcsosodik ki, hogy egyesek már a vacak kis műanyag gitárral is képesek kemény pózokba vágni magukat a kamera előtt, vagy csak átvetni a vállukon, és ácsorogni vele egy forgalmas utcán, mint valami modern James Dean. A Guitar Hero az a játék, amelyben a geek-kultúra, a videojátékos-kultúra és a rocksztárok világa találkozik egymással, és valami nagyon egyedit, vicceset, és főleg szórakoztatót hoz létre, ami nagyon-nagyon huszonegyedik századi. Az összképet már csak az rontja kicsit, hogy mifelénk mind a szoftver - amihez egy gitár jár -, mint a szóló hangszer hiánycikknek számít, a PC-s verziónak és a teljes együttest kívánó Rock Bandnek pedig még szinte híre-hamva sincs az országban. De reméljük, nem sokáig lesz már ez így, és nálunk is minden nappaliban ismét szólhat majd a rock.