Kütyük a kriptából: a legnagyobb piaci bukások

2008.02.20. 15:36

Értelmetlen, drága, vacak vagy éppen a korukat megelőző, de valahogy elhibázott készülékek, amelyek már a kutyának sem kellenek. Most, hogy a HD DVD is a szemétdombra került, sorra vesszük a technológia történetének legnagyobb buktáit.

Az angol szakzsargonban early adopter néven emlegetik azokat a vásárlókat, akik prémium árat is hajlandóak fizetni egy-egy frissen megjelent technológiáért, termékért, még ha az nem is tűnik kiforrottnak, jövője sem teljesen tiszta. A gyártók számára ők nagyon kedves ügyfelek, viszont jó pár forintjuk (vagy éppen dollárjuk) rámehet a merész vásárlásra: összeszedtünk tíz olyan terméket, amellyel mindenki jobban járt, ha épp nem vette meg kapásból.

Forrás: [origo]

1. HD DVD

Kivételesen jól jártunk azzal, hogy a nagyfelbontású házimozizás még gyerekcipőben jár: a két rivális, a HD DVD és a Blu-ray technológia párharca már az előtt eldőlt, hogy a DVD-filmek új fajtája komolyabban képviseltette volna magát a hazai piacon. Blu-rayen tavaly óta már kaphatók filmek, de mivel a lejátszók még százezer forintba kerülnek, és az élményhez HD-képes tévé is dukál, ezek egyelőre nem igazán terjedtek el. HD DVD-s filmekkel csak elvétve lehetett találkozni a boltokban.

Ennek köszönhetően Magyarországon nem sokan jártak pórul vadonatúj HD DVD-s eszköz megvásárlásával, világszerte azonban a PC World adatai szerint több mint 1,3 millióan választottak rosszul. Annak ellenére, hogy a HD-formátumú DVD-k piacán a HD DVD kivonulásával végre megvalósul az egység, ez egyben azzal is jár, hogy a Blu-ray-filmek árának csökkenése - rivális híján - valószínűleg megtorpan.

Forrás: [origo]

2. Betamax

A Sony 1975-ben mutatta be a Betamax videót, amit egy évvel később követett a JVC VHS-e. Utóbbi név talán többeknek hangzik ismerősen, ami nem csoda: a két formátum közel egy évtizeden át versengett egymással a vásárlók kegyeiért (vagyis ez kicsit tovább tartott, mint a DVD-háború), mire eldőlt, hogy a VHS lett a meghatározó otthoni szabvány.

A győzelem okaként egyesek a VHS hatékonyabb reklámkampányát és a Sony nehézkes licencelési eljárását emlegetik, ami gátat vetett annak, hogy más gyártók is Betamax készülékeket jelentessenek meg. Az egyik legfontosabb tényező viszont az volt, hogy míg a legnagyobb kapacitású Betamax-kazettára csak 60 percet lehetett rögzíteni, vagyis nem volt elég egy film felvételére, addig a VHS-re akár három órát is.

A videokazetta-háború egyes krónikásai a pornóipar szerepét tekintik perdöntőnek a küzdelemben, amely szintén a VHS-t választotta, míg a Sony nem engedte meg ilyen tartalmak kiadását saját formátumán. (Nincs ez egyébként máshogyan a Blu-ray DVD-vel sem.) Erre azonban nincs egyöntetű bizonyíték. A jobb minőséget biztosító Betamax azonban nem tűnt el teljesen: a profi videotechnikában és a televíziós műsorkészítésben ez, illetve ennek digitális utódja a legelterjedtebb formátum.

Forrás: [origo]

3. MiniDisc

A Sony MiniDisc még nem a CD-lemez, hanem a hagyományos hangkazetta reménybeli utódjaként került piacra 1992-ben, és még mindig kapható: igaz, Japánon kívül sehol sem terjedt el igazán. Ennek oka, hogy a drága formátum igazából a CD-lemez és az Mp3-lejátszó közötti hiányzó láncszemet képviseli: kisebb, mint a CD, és praktikusabb is, mivel a nagyjából 7x7 centiméteres optikai korongot egy keményfloppytokhoz hasonló, 5 milliméter vastag burkolat védi, ami a lejátszó kompaktabb mérete mellett megkönnyíti az adathordozó tárolását és szállítását is. (Nem kell a CD-tokkal bíbelődni.)

Ez a hiányzó lánccszem azonban nem kínált olyan jelentős gyakorlati előnyt, hogy a vásárlók tömegesen álltak volna át a használatára a kilencvenes években, amikor a hagyományos CD igazából mindenkinek megfelelt - főleg a zeneiparnak, amely egyre olcsóbban ontotta a fényes korongokat. A műsoros MiniDisc mellett hiába lehetett kapni üres korongokat is, a hétköznapi hangrögzítés terén a szalagos kazetta is kitartott. A Sony által bevezetett formátum ezért hasonló sorsra jutott, mint a Betamax magnók: nálunk csak a rádiriporterek használták hosszabb ideig, de onnan is fokozatosan kiszorítják a beépített memóriás digitális hangfelvevők.

A MiniDisc adatrögzítésre alkalmas változatát megpróbálták elsózni a számítógépiparban is, de ott sem futott be, mivel az írható CD, majd a DVD teljesen kiszorította. A MiniDisc írható változata magneto-optikai elven működött: lézersugár melegítette fel a hordozóréteget, amelyre azután mágnesesen vitték fel az információt. A lemezek újraírhatók voltak, akárcsak a magnószalag. Arról, hogy a kisebb korongra is ráférjen egy CD-nyi információ, az ATRAC kódolás gondoskodott, amelyet később az mp3-lejátszók is elkezdtek használni.

Forrás: [origo]

4. Az első lapostévék

Nos, a plazma- és LCD-tévék némileg kilógnak a sorból, hiszen korunk egyik legfelkapottabb szórakoztatóelektronikai termékének számítanak. Mégis, aki a korai típusok vásárlására szánta rá magát, cseppet sem járt jól. Egyrészt azért, mert ezek még a mai társaikhoz mérve is méregdrágák voltak, ráadásul legtöbbjük nem támogatta a nagyfelbontású (HD) megjelenítést, ellenben a hagyományos tévé és a "sima" DVD már ezeken is pocsékul festett - hiszen a tűéles megjelenítők a legapróbb képhibát is kihangsúlyozzák. Tovább rontja a korai modellek jellemzőit, hogy az első plazmaképernyőkbe például egy-egy gyakran nézett csatorna logója is "beleéghetett", az LCD-k pedig a jelenleginél gyatrább kontrasztaránnyal és képfrissítési frekvenciával rendelkeztek. Egyes szakemberek szerint hasonló a helyzet a manapság kapható, felbontásaikban különböző HD-Ready és Full-HD készülékek esetében: ők azt javasolják, érdemes bevárni a teljes felbontású modellek árának esését, s csak arra átállni - mások szerint a HD-Ready sem rossz vétel, mivel a hagyományos tévéknél sokkal szebb a képe.

Forrás: [origo]

5. Sega Dreamcast

A Sega konzolcég a Dreamcast nevet viselő készülékével mutatta be, hogy a versenytársak előtt járva is meg lehet bukni. A konzol, mai testvéreihez hasonlóan, szórakoztató központ és internetes játékállomás akart lenni egy olyan korban, amikor erre még nem volt határozott igény. Ráadásul a Dreamcast szakított a korábbi Sega játékgépek zömében használt kazettás rendszerrel, így az ezt megelőző gépekre megírt játékok semmiképp nem voltak játszhatóak az ezredforduló következő generációs játékgépén.  Ezek ellenére a Dreamcast komoly sikernek örvendett a kezdeti időkben, és igen jó eladásokat produkált, azonban a DVD lejátszásra is képes Playstation 2 megjelenése után labdába sem rúghatott.

A Dreamcast-rajongók napjainkban is próbálják életben tartani a konzol köré épült közösséget. Rajongók által fejlesztett alkalmazások készülnek a Sega utolsó reménységére, néhány elkötelezett japán cég még kiadja profi szoftvereit a Dreamcastre, a fájlcserélő oldalakról pedig letölthető az összes valaha megjelent játék.  Támogatás, szerviz azonban már nincs a készülékhez. Bármennyire szerethető is a készülék, derekasan ráfáztak, akik annak idején nem várták meg a Sony Playstation 2-jét vagy a Microsoft első Xbox konzolját, és helyette Segát vettek.

6. Nintendo Virtual Boy

A Nintendo 1995-ben bemutatott 3D-s videojátéka egy igazi technológiai rémálom. A készülék térhatású kép megjelenítésével próbálta csábítani a vásárlókat, ám erre csak piros monokróm üzemmódban volt képes, messze alulmúlva ezzel az akkori játékok grafikai színvonalát - a rá írt játékok igazából úgy néztek ki, mintha valami érdekes prototípus szabadult volna ki a tesztlaborból.

A 3D-s hatást azért piros LED-ekkel állították elő, mert akkor az volt az egyetlen megfizethető megoldás, és a további költségcsökkentés érdekében a játékos két szeme előtt lévő apró kijelzőkön felváltva frissült a kép. Használat közben a készülék ráadásul még halk zümmögő hangot is adott, mivel a mozgóképet gyorsan vibráló tükröcskékkel irányított fénysugarak rajzolták a képernyőre.

Ha önmagában nem lett volna elég, hogy a játékos csak egy asztalra állítható állványra helyezve, ülve, a szemüveghez görnyedve tud játszani a Virtual Boyjal, a készülék csomagolásán feliratok figyelmeztettek arra, hogy a 3D-s készülék használata látáskárosodást okozhat. Eleve sokan panaszkodtak fejfájásról a játék miatt, és hét évesnél fiatalabb gyerekek nem is használhatták. Mindezek tükrében nem csoda, hogy a játékot egy év elteltével kivonták a piacról. Amíg lehetett kapni, csak az USA-ban forgalmazták, igen borsos, 180 dolláros áron - és csak 22 játék jött ki hozzá.

Forrás: [origo]

7. UMPC

Az UMPC-t valahogy úgy kell elképzelni, mint egy laptopnál valamivel kisebb, de PDA-nál jóval nagyobb számítógépet, amelynek általában billentyűzete nincs, csak érintőképernyője, viszont egy teljes értékű Windows fut rajta. Ilyen állat nincs is - mondhatná erre ön, de ki kell ábrándítanunk: van. Egyelőre. Ráadásul jellemzően drágább, mint egy noteszgép, amely - az UMPC-vel ellentétben - használható is valamire.

A speciális géposztályt a Microsoft "találta fel" 2006 elején, és az Acer és a Samsung jelentetett meg először ilyen modelleket. A miniatűr, látványos grafikus kezelőfelülettel ellátott gépek abban az évben a hannoveri CeBit kiállítás sztárjai voltak, de a legtöbben igazából azóta is csak a távolból "csodálják" őket. A géptípust egy olyan multimédiás segédeszköznek szánták, amelyet az ember bárhová magával vihet, azonban bebizonyosodott róla, hogy billentyűzet nélkül igazából életképtelen (a gyártók a virtuális mellett már valódi, miniatűr, külső extraként csatlakoztatható vagy előcsúsztatható billentyűzetekkel látták el a gépeket), magas (átlagosan ezer dollár körüli) ára pedig ellehetetleníti elterjedésüket.

Ha valaki sokat ír, akkor ma is notebookot visz magával, ráadásul a százdolláros laptop vagy az Asus Eee PC nyomdokain megjelenőben vannak a filléres, csökkentett funkcionalitású gépek, míg ha valaki csak ügyeket intézni, e-mailezni és internetezni szeretne, akkor elég, ha egy okostelefont vagy egy iPhone-t süllyeszt a zsebébe - az UMPC-re pedig semmi szükség. A géptípus ugyan még nem tűnt el teljesen, de igazából nem sok időt jósolunk neki, legalábbis jelenlegi formájában: bemutatása után két évvel is csak a megszállottak játékszere.

Forrás: [origo]

8. Az első Zune

A Microsoft már a kezdet kezdetén nyilvánvalóvá tette, hogy az Apple iPod riválisának szánja a Zune zenelejátszót. A terv sikerében sokan már akkor kételkedtek, amikor az első információk megjelentek a termékről, főleg, amikor kiderült: a Zune fekete, fehér és barna színben kerül majd piacra. Ki a fenének kell az elegáns iPodok mellett egy barna zenelejátszó? - kérdezték a kritikusok.

A dolgot tovább bonyolította, hogy a zenelejátszó használatához egy külön szoftvert kell telepíteni a gépre, amivel sok felhasználónak meggyűlt a baja: csak ezzel lehet ugyanis a zenéket felvinni a készülékre, azt a Windows saját zenelejátszója vagy más szoftver nem éri el. Az első generációs, 2006-ban megjelent lejátszót sokan azért is kritizálták, mert podcastokat (a felhasználók által szerkesztett, epizódonként letölthető internetes "rádióadást") nem lehetett elérni vele.

A Zune egyetlen különlegessége, hogy wifin keresztül meg lehet osztani a rá letöltött zenéket másokkal - három lejátszás erejéig. A készülékek egyébként, főleg a tavalyi ráncfelvarrás után, elég szépen néznek ki, és jó minőségű kijelzőjük van. De mindez kevés ahhoz, hogy a lejátszó az iPod nyomába érjen: hiába volt a Microsoft készüléke 2006-ban a második legkeresettebb zenelejátszó, mindüssze ötödannyit adtak el belőle, mint iPodból. A redmondi szoftvercég nem volt képes másra, mint hogy eggyel szaporítsa a reménytelen iPod-riválisok számát saját termékével - mint ahogy az az eléjén várható volt.

Forrás: [origo]

9. Zip Drive

Bár napjainkra szinte teljesen feledésbe merült, körkérdésünkből kiderült, meglepően sokan ismerik a Zip Drive-okat a kevésbé megszállott felhasználók közül is. A mágneses adattároló lemezek e típusa a kilencvenes évek közepén bukkant fel. Ekkoriban ugyanis még egyáltalán nem voltak olyan olcsók a merevlemezek, mint manapság, és a CD-írók még nagy luxusnak számítottak, a hagyományos floppymeghajtók viszont már bőven elérték határaikat. Az Iomega cég akkoriban nagy kapacitásúnak számító meghajtóihoz kezdetben 100 megabájtos lemezeket lehetett venni, később 250, majd 750 megabájtos kapacitású meghajtók és lemezek is készültek.

Bár a lehetőség adott volt, a Zip-meghajtók borsos áruk miatt nem váltották fel az elavult floppyt, inkább a profi felhasználók engedhették meg maguknak ezeket, számos DTP-stúdióban voltak használatban. Nem tett jót az eszköz hírének a halál kattanása néven ismertté vált hibajelenség sem: ez a kellemetlen hang általában a meghajtó meghibásodását és jó eséllyel a diszken tárolt adatok elvesztését jelezte előre. Az ezredforduló tájékán a Zip Drive-ot lemosták a piacról az elérhető árú CD-, majd később DVD-írók, a floppylemezek utódjává pedig az USB pendrive-ok váltak, manapság szinte minden számítógéptulajdonos rendelkezik ilyen hordozható memóriával. Meglepő módon gyártója ma is létezik, sőt, még árlistán is találkoztunk Zip-meghajtóval bruttó 33 ezer forintért, tíz darab 750 megabájtos diszket hétezerért lehet hazavinni hozzá.  Háromezerért  már  tíz darab 4,7 gigabájtos, újraírható DVD-t is lehet venni, így érthető, miért nem az Iomega termékét látjuk viszont a PC-kben.

Forrás: [origo]

10. Apple Cube

Csodagépnek, idegen világból származó műalkotásnak tűnhetett az Apple 2000-ben bemutatott kocka alakú asztali számítógépe. A Power Mac G4 Cube egy alma logót viselő 20x20x20 centiméteres ezüst kocka volt, egy 25 centiméter magas áttetsző plexi házban. Nem adott hangot - tisztán passzív eszközökkel oldották meg a hűtését - csendesen végezte a dolgát. A nem e világi szépségnek azonban ára volt: a Cube két-háromszáz dollárral többe került, mint az egyébként sem olcsó Apple asztali számítógépek, és szinte teljesen bővíthetetlen volt. A speciális házba csak kifejezetten abba tervezett alacsony fogyasztású- és hőkibocsátású alkatrészek kerülhettek.

Bár a kockaszámítógép gyártása befejeződött 2001 júliusában, napjainkban is lehet kiegészítő alkatrészeket kapni hozzá. A csúcs-Cube mára már gyengének számítható 500 megaherzes központi egységét akár 1,8 gigaherzes két processzoros megoldásra is ki lehet cserélni, erős videókártyával helyettesíthető az elavult GeForce 2, és hogy mindezek beférjenek, az eredetihez hasonlatos, de utángyártott házak is elérhetőek a géphez. A probléma csupán annyi, hogy egy komolyabb frissítés árábkból akár új számítógépet is lehet venni, hiszen csupán az új processzorok százezer forint körüli összegbe kerülnének, így ma a Cube inkább csak a gyűjtőké, a házi számítógép-múzeum féltve őrzött darabja mint munkára használható gép.