Device art: művészi kütyük Japánból

Villogó ledek, maguktól zenélő üvegpoharak és műanyaggitárok, a legmenőbb japán művészeti irányzatot, a magát is játékosan felfogó device artot ismertük meg a Kitchen Budapest nyílt napján.

Nem csak játék és mese a művész élete, ez volt a KiBu műhelymunkájának első tapasztalata. Az egymással csendesen beszélgető szakértők mellett megpróbáltunk magunk is ellesni néhány fogást, de csak azt sikerült megtanulni, hogy az önmagát komolyan nem vevő művészet sem egyszerű.

Fél óra szenvedés után villogni kezd egy sárga LED a műhelymunka elején kiosztott Arduinón. Ekkorra már túl vagyunk több sikertelen csatlakoztatási kísérleten, meghajtók telepítésén, sőt már a chilei-kanadai Claudioval is megbeszéltük, hogy a Vista nem tartozik a Microsoft legjobb kísérletei közé. A Macintoshokkal  gond nélkül együttműködő apró mikrokontroller, amivel a számítógépes kapcsolat megteremtése után villogókat, elektromágneseket, motorokat lehet vezérelni meg se nyikkan a kezében. Pedig határt csak a képzelet szab, ha egyszer sikerül működésre bírni a rendszert.

Készül a ritmusszekció

Míg a tanulni érkezők a ledek villogtatásával játszanak, a KiBu kutatói nekilátnak összerakni az installációt. A ritmusszekciót három vagy négy elektromágnes adta, amelyek poharakat, dobbá alakított hosszú műanyag csöveket, fadobozokat ütögettek. A tervek között szerepelt még egy csodálatos basszust adó felfújt lufiba burkolt mikrofon is, ám a membánként használ léggömb hamar feladta a harcot. A dallamok lejátszására kíméletlenül szétszedett, szétforrasztott gyerekjátékok, mini DJ-pult, négy-öt dallamot tudó műanyag gitárok lettek volna hivatottak. A fáradhatatlanul drótozó, forrasztó, chipek leírását bújó Juhász Marci ugyan eljutott odáig, hogy megszólaljon, felvillanjon a gitár, ám a dobokkal összehangolni már nem sikerült a produkciót.

Más volt a japán ipari forradalom

Több mint kétszáz év elszigeteltség után rövid idő alatt kellett Japánnak felzárkóznia Európához és az Egyesült Államokhoz, emiatt egészen máshogy állnak hozzá az ipari forradalomhoz és az automatizációhoz - magyarázza a device art gyökereit Kuszahara Macsiko. A művész szerint a nyugati szokásoktól eltérően Japánban komoly hagyománya van a tudomány szórakoztató célra történő felhasználásának. A két alapvető különbség mellett még egy komoly eltérés van a nyugati művészek által képviselt irányzatok és a device art között: az utóbbi nem nagy galériáknak, múzeumoknak akar eladni egy-egy alkotást drágán, hanem tízezernyi ember kezébe szeretna valami olcsót adni. Ez a megközelítés a kütyüsödés - bár, mint Kuszaharától megtudtuk, nem csak a különböző pixeles semmiségek tartoznak a device art ernyője alá - felé hat, és erős közösségi jelleget teremt.

Esetenként még a valódi, kézikonzolokon futó játékokat is művészetnek lehet tekinteni. Kuszahara Macsiko az Elektroplankton nevű, Nintendo DS-re kiadott zenés szoftvert hozza példának. Ebben a szoftverben nem pályákat kell teljesíteni, meghatározott célok sem igazán vannak, a gamer jutalma maga a játék, illetve a képernyőn szaladgáló planktonok által keltett hangok. Fontos kritérium, hogy legyen érdekes, átgondolt, kézbefogható és átlátható az alkotás.

 

Piszkálni, simogatni lehet a Tuttuki Bakót

 

A device artba a kütyük is beletartoznak, az olyan játékos furcsaságok, mint az egy ujjal piszkálható-irányítható Tuttuki Bako. Az apró, pixeles kijelzőből, egy lyukból és egy gombból álló mű segítségével a tulajdonos átnyúlhat egy másik dimenzióba. A lyukba bedugott és ott mozgatott ujját a kütyü képernyőjén is láthatja, sőt meg is simogathatja a képernyőn feltűnő tárgyakat. A berendezés már nem kütyü, még egészen biztosan nem virtuális valóság, nehezen besorolható, leginkább a játékra emlékeztető csoda, azaz device art.

 

Vállalati poén a Meivadenki művészete

 

A Meivadenki (Maywa Denki) maga az irónia. A csapat ipari, céges metaforákat használ mindenre, amihez közük van. Alkotásaik így válnak termékekké, sőt termékcsaládokká, a csoport vezetője így lesz vezérigazgató, a kollektívában résztvevő egyéb művészeket pedig ezért emlegetik alkalmazottként. A fentebb látható Tsukuba-series videó is ezt a beszédmódot használja fel. A 100V túlhangsúlyozása, az egyre bonyolultabbá váló termékek mind a vicc részei. A Meivadenki zeneszerszámok azonban nem egyszer használatos viccek, a bemutatóvideón kívül is léteznek, sőt még zenét is lehet velük csinálni.

Technikai művészet régebben is volt

A hiányzó kapcsolatokat Erkki Huhtamo, a UCLA professzora teremti meg, feloldva a reggel óta fel-felbukkanó ismerős, de mégis honnan érzést. Egy korábbi, Japánban tartott előadásának diáiból válogatva a finn professzor rámutatott, hogy a japán device art sokban hasonlít az európai konstruktivizmusra. Marcel Duchamp rotoreliefnek nevezett színes mintákat tartalmazó, a lemezjátszó és a gramofon forgó tányérja által életre kelthető művei ugyanazzal a szándékkal készültek, mint a device art munkák. Az egy-egy alkotásért nagy pénzeket kifizető múzeumok helyett a tömegeket akarta elérni a művészi lemezekkel Duchamp. Az ötletet az interneten is ki lehet próbálni, az Elasticmind oldalon geometriai mintákat rajzolhatunk, majd forgathatunk meg 33 és 45 fordulatú lemezjátszón.

 

Ritkán ismétlik egymást a kombinációk és minták

 

A múzeumok helyett a művészet iránt érdeklődők otthonaiba szánt alkotásokból még legalább féltucatnyit sorolt fel Huhtamo. Thomas Wilfred Clavilux Junior nevű munkája úgy néz ki, mint egy kijelzővel felszerelt régi szekreter, vagy egy különösen magasra épített tévé. A dobozban azonban nem katódsugárcső dolgozik, nem sugárnyaláb vési másodpercenként ötvenszer-hatvanszor a képernyőre a képet, hanem színes, hanglemez méretű üveglapok forogtak egy mozgó izzóval és egy körmönfont tükröző rendszerrel együtt.  A néző dönthetett úgy is, hogy csak figyeli a különböző megjelenő és eltűnő mintákat, de a tempót és a mozgást szabályozó irányítóval át is bele is nyúlhattak a látványba.

A fénnyel játszott Schöffer Miklós is, akinek Lumino nevezetű készülékeit a Philips gyártotta.  Érdemes egy fél mondatban megemlékeznünk arról, hogy a Philips nem csupán a Lumino-szériát támogatta, már Schöffer 1956-ban bemutatott kibernetikus szobrához is nyújtottak segítséget. Akinek pedig ennyi nem elég az ipari támogatással létrejövő modern művészetből bátran hallgassa meg a hazánkban a Delta főcímeként ismertté vált dalt, ami szintén egy Philips kísérleti laborban született Tom Dissevelt és Kid Baltan munkájaként.

Akár labdába is rúghatunk

A kerekasztal beszélgetés végére egy kérdés marad nyitva. Magyarországon el tud-e terjedni ez a fajta kütyüs, játékos, megfogható és megtapasztalható művészet. A kérdés azért is izgalmas, mert hazákból részben hiányzik a nyugati kütyükultusz is, szűkében vagyunk a Think Geekhez hasonló bájos haszontalanságokat áruló boltoknak.

Elsőként a KiBu kurátorától Nina Czeglédytől tudakoltuk meg, hogy az amerikában már terjedőben lévő irányzat találhat-e európai rajongókra. A médiaművész szerint valószínűleg nem érjük be Japánt, ám megvan annak a lehetősége, hogy a játékos tárgyművészet népszerűvé váljon Magyarországon. A device art körébe tartozó alkotások ráadásul alaposabb gondolkodással készülnek, több oldalról közelítenek meg egy-egy kérdést, illetve bevonják a közönséget, így a hagyományos, a vásárlással véget érő kütyüélmény ismeretére talán nincs is szükség az elterjedéséhez.

 

Termékként is működik a Nighmo

 

A geekség, a masinák, a technikai tudás szeretetének elterjedése utánra várja a device igazi hazai befutását Juhász Márton, a KiBu kutatója. A pesszimista kezdés után azonban hamarosan azt is közli, hogy idén három olyan diploma született a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, ami ehhez az irányzathoz köthető. A hullámot a Kitchen Budapest is megpróbálja meglovagolni, a népi motívumokkal díszített Hímes pendrive és a furcsa, amorf Nighmo éjjeli lámpa után több ötletükből próbálnak terméket csinálni. Kis szerencsével a Talking Flower nevű berendezésből, ami virágainkat az interneten is követhető tamagocsivá változtatja, ami szól ha túl kevés lenne alatta a víz, a távoli jövőben vásárolhatunk is.