Kicsi, vékony, és meg akarod fogni

Akárhányszor társaságban vettem  elő az új iPod Nanót, mindig elképesztő sikere volt. Mindenki azonnal kézbe szerette volna venni a hihetetlenül könnyű és vékony, dizájnos kis zenelejátszót, a beépített kamera pedig már csak hab a tortán.

Még több képHátul van a fő újdonság - és pont rossz helyen

Az új Nanót kézbe venni megdöbbentő érzés. A készülék ugyanis valóban hihetetlenül vékony, és nagyon könnyű: a legvastagabb részén 6,4 milliméter, bár igazán nem tűnik annyinak a domborított forma és a lekerekített oldalsó peremek miatt, a súlya pedig mindössze 36,4 gramm. Ez így számokban leírva nem sokat mond, talán szemléletesebb, ha azt mondom, hogy a méretéhez képest szinte súlytalan. Az ember nem is veszi észre, ha a tenyerében van, zsebbe helyezve pedig már teljesen meg lehet feledkezni róla.

Mindehhez jön még a kütyü által nyújtott lenyűgöző minőségérzet: a gyönyörű, fényesre polírozott alumíniumborítás, a hihetetlenül jó fényerejű kijelző, és a nyomkodásra csábító érintős tárcsa, a clickwheel. Tényleg nehéz megállni, hogy az ember percekig babusgassa a kis készüléket, amiből ráadásul nem is sokat látni idehaza. A borsos árú iPod helyett ugyanis idehaza a legtöbben a konkurencia olcsóbb lejátszóival, vagy egyenesen a gagyi utánzatokkal járnak-kelnek.

Az átlagos szemlélő hódolata éppen ezért nem is egy új dizájnnak szól, hiszen külsőre a Nanó tavaly óta alig változott valamit. A 2008-as, negyedik generációs modell volt ugyanis az, amely először alumínium külsőt és ilyen, hosszúkás képernyőt kapott. Azt már csak az avatott szem veszi észre, hogy a kijelző megnőtt egy kicsit (2-ről 2,2 hüvelykesre), emiatt pedig a clickwheel összement.

A kamera jó játék, de semmi több

A Nano legfeltűnőbb újítása, amit szinte mindenki azonnal kiszúrt a tesztkészüléket forgatva, a hátlapon található, krómfényes foglalatba ágyazott kamera objektívje. Hiába van szinte minden mobilban beépített kamera, mindenki, aki csak elkérte tőlem a lejátszót, önfeledten játszadozni kezdett a beépített filmfelvevővel. Fényképezni ugyanis a Nano nem tud, de ez keveseket zavart.

Ezt látva el kellett ismernem, hogy bejött az Apple váratlan húzása, hogy kamerát épített a miniatűr zenelejátszóba: ezzel az olcsó trükkel egy csapásra még lenyűgözőbbé varázsolta a dizájnos kis készüléket. A legtöbb szemlélőnek ugyanis egész egyszerűen még soha nem volt a kezében egy ennyire vékony, finom kialakítású kis izé, amivel ráadásul videózni lehet.

A hatást csak fokozza, hogy a tárcsa középső gombját nyomva tartva real-time effekteket lehet a képre rakni, hasonlókat, mint amiket az Apple gépek beépített kamerái tudnak szoftveresen. Vehetünk fel fekete-fehér, vagy többféle optikai trükkel torzított képet, öregíthetjük a felvételt szemcsés, ugráló filmfelvétellé, vagy lehet olyan, mint egy hőkamera, vagy egy biztonsági kamera szaggató, raszteres képe, és így tovább. Nekem és a kollégáimnak persze legjobban a Kiborg nevű, terminátoros nézet tetszett, amiben mindenféle animált szkennerek és valami digitális halandzsaszöveg scrollozik a képen.

Ilyen videofelvételeket készít a Nano

A szoftveres effektek viszont nem csak arra jók, hogy feldobják a felvételt, hanem annak hibáit is jótékonyan el tudják fedni. A beépített szenzor ugyanis csak VGA felbontású, 640x480-as videókat készít, és a képminősége semmivel sem jobb, mint egy átlagos mobilkameráé. Hogy a fényképező funkciót miért hagyták ki, ne kérdezzék. Steve Jobs nyilatkozata szerint nem fért bele a készülékbe ez a feature, szerintem viszont egyszerűen csak későbbre hagyták, hadd legyen min ámulnunk majd jövőre is.

Rossz helyre tették

A kamerával kapcsolatban nagyobb baj, hogy valami érthetetlen oknál fogva nem a készülék hátlapjának jobb felső sarkába tették, ahol várná az ember, hanem a jobb alsóba. Éppen ezért én akárhányszor bekapcsoltam, mindig kitakartam valamelyik ujjammal. Ha filmezni kezdtem a készülékkel, fogást kellett váltani hozzá. Szerencsére a Nanóban már beépített gyorsulásmérő is van, ami szépen elforgatja a képet annak megfelelően, hogyan tartjuk, így ki lehet vele kísérletezni a megfelelő pozíciót.

Ez azonban engem az egy hét alatt, amíg használtam, nem kímélt meg attól, hogy rendszeresen le ne filmezzem a hüvelykujjamat. Ahhoz, hogy kényelmesen videózzunk vele, a Nano már túl vékony. Szinte semmi fogás nincs rajta, ezért mindig erősen szorítottam, attól meg remegni kezdett a kép. Elsőre persze semmi nem látszott ebből: a beépített kijelzőn remekül mutatott minden felvétel, amikor viszont leszedtem a fájlokat a PC-re, sokszor nagyon kiábrándított a remegő, fátyolos képek látványa.

Vicces effektek: jobb is, ha használjuk (Még több kép)

Az átlagos mobilos kamerákkal szemben az effektezés mellett csak annyi előnye van Nanónak, hogy nem lesz rajta zajos a kép - ha sötét van, a szenzor inkább nem vesz semmit, vagyis a kép még sötétebbnek látszik, mint szabad szemmel. A beépített mikrofon is nagyon jól szuperál: akár 5-6 méteres távolságból is szépen veszi a hangot, éppen ezért viszont a környezeti zajokra is érzékeny.

Az Apple részéről persze tudatos koncepció volt, hogy kamerát kell rakni a legnépszerűbb zenelejátszó modellbe. A YouTube-generáció számára ugyanis más gyártók már egy sor önálló, könnyen kezelhető, zsebre vágható kamerát kínál a videózáshoz, ezek közül pedig a legnagyobb ellenfél a Flip. A hagyományos, szintén VGA-felbontásban dolgozó Flip Minónál a Nanó tényleg szebb felvételeket készít, főleg szuperközeliben, a bökkenő csak az, hogy aki manapság kamerát vesz, az a HD felbontású készülékek felé kacsintgat. Mindent egybevetve, a Nanóval videózni remek szórakozás, de csak ezért nem vennénk meg - főleg nem egy HD-kamera helyett.

Leginkább a videós funkcióhoz jöhet jó, hogy az új Nanóban beépített hangszóró is van. Igaz, ennek kívül semmi jele, látható hangszórói ugyanis nincsenek. A hang valahonnan az érintős tárcsa alól jön az iPod hátoldali burkolata alól. Emiatt nem szól valami tisztán, és őszintén remélem, hogy emiatt azok sem használják majd nyilvános helyen való zenehallgatásra, akik egyébként előszeretettel bömböltetik az utcán vagy a buszon a mobiljukat. Igaz, őket semmi az ilyesmitől semmi sem tántorítja el. Lényeg a lényeg, a beépített hangszórónak leginkább a videofelvételek visszanézésénél vehetjük hasznát, esetleg arra jó, hogy az ismerőseinknek megmutassunk egy új videót vagy zeneszámot.

Szól a rádió!

A beépített kameránál számomra még meglepőbb volt, hogy az Apple, szakítva a korábbi gyakorlattal, FM-rádiót is szerelt az új Nanóba. Öt-hat éve már szinte minden mp3-lejátszóban van rádióvevő, az iPodokban viszont nem volt, és, őszintén szólva, azt hittem, soha nem is lesz. Meg is tudtam magyarázni magamnak, hogy miért, amikor egyszer lementem a mobiltelefonomon rádiót hallgatva a Blaha Lujza téri aluljáróba, ahol fülsértő vijjogások és sistergések kakofóniájába fulladt az adás, egészen addig, amíg fel nem jöttem a túloldalon.

Az Apple ugyanis, gondoltam én, törekszik arra, hogy készülékei konzisztens, minőségi élményt nyújtson a felhasználóinak. Amíg nekik nem elég jó valami, vagy nem tudják jól megoldani, addig nem teszik bele egy készülékbe, és lehet, még akkor is csak lebutítva. Egy kicsit ilyen volt az iPhone 3G és a GPS esete. GPS vevő már egy éve van a készülékben, de teljes értékű autós navigációs szoftverek csak most jöhettek ki rá, eddig csak a Google Maps volt. Az iPodra pedig lehetett Podcastokat letölteni az iTuneson keresztül: az is olyan, mint a rádió, de bárhol tisztán szól.

Rádiózás csak fülessel (Még több kép)

A rádiózáshoz persze az iPodon is fülhallgatót kell használnunk, hiszen ennek vezetéke szolgál antennaként. Erre a célra nem csak a lejátszó saját fülese, hanem bármilyen jackdugós fülhallgató megfelel. A rádiót nagyon kényelmesen lehet hangolni a clickwheel segítségével, ilyenkor egy régi, analóg rádió állomáskeresőjére emlékeztető számlap tűnik fel a képernyő alján, de a képernyő közepén a készülék nagy számokkal is kiírja a frekvenciát. A kedvenc állomásokat egy gombnyomással becsillagozhatjuk, és a jobbra-balra gombbal ugrálhatunk közöttük.

Az iPod legkellemesebb meglepetése azonban az, hogy a rádióadást meg is lehet állítani a Pause gombbal. A készülék ilyenkor elkezdi felvenni, amit éppen hallgattunk, és gombnyomásra onnan folytathatjuk, ahol félbehagytuk, vagy ha éppen nem túl érdekes, amiről lemaradtunk, átugorhatjuk a felvételt, hogy ismét élőben szóljon a rádió. Az így felvett anyagot nem tudjuk elmenteni, vagyis számokat nem lehet rögzíteni az iPoddal. Az RDS-jeleket viszont veszi a Nanó, és ha rádióban a számok címét is sugározzák az adás alatt, akkor egy kis listát állíthatunk össze a kedvenceinkből, amit azután hazaérve letölthetünk az iTunesból. (Már ha használjuk a szolgáltatást.)

Az új iPod egy másik kellemes extrája a hangfelvevő funkció. A beépített mikrofon, csakúgy, mint a videózásnál, 5-6 méteres távolságig használható biztonsággal. Interjúkat, hangjegyzeteket, előadásokat (az első sorból) felvehetünk vele, és ami a legjobb, a tárcsával kényelmesen lehet oda-vissza csévélni a felvételt ugyanúgy, mint ahogy a zeneszámokat. Hangrögzítés közben viszont nem tanácsos piszkálni a készüléket, mert, mint tapasztaltam, hangos karistolásként hallatszik be ilyenkor az érintőfelület kezelése.

A hangfelvételeket az iTunes kliens is kezeli, ezzel menthetjük le őket, érdekes módon a videókat viszont nem. A felvett mp4-eket a mass storage módot aktiválva, közvetlenül a készülék videós könyvtárából kell előbányásznunk. Ami nem újdonság: a kütyüre zenék és videók mellett fotókat, dokumentumokat is felmásolhatunk, amiket nézegetni lehet rajta, és a hasznosságok között van naptára, stoppere és ébresztőórája is.

Edzést nem mér

Az Apple a legújabb idők fitneszdivatjának megfelelően lépésszámlálót is rakott bele, ami a gyorsulásmérőt használja, de nekem kicsit pontatlannak tűnt. Sportoláshoz viszont nem lehet használni, csak séta üzemmódban. Aki kocogni szeretne az iPoddal, annak továbbra is meg kell vennie a tornacipőbe rejthető Nike+ szenzort, a gyártó érthetően nem akarta rontani saját üzletét.

Zsebben szinte elvész

A fenti extrák után talán érthető, hogy Nano zenelejátszó képességeit próbálgattam a legkevesebbet. Nincs hozzá fülem, hogy megállapítsam, jobban szól-e a modell, mint az elődei, vagy rosszabbul, engem teljesen kielégített mind a hangminőség, mind a maximális hangerő tekintetében, ami tömegközlekedésen utazva nem elhanyagolható szempont. A kezelés tekintetében újdonság, hogy az elforduló kijelzőnek köszönhetően már a Nano miniatűr kijelzőjén is lapozgathatjuk a lemezborítókat (cover flow nézet).

A clickwheel mellett én még szívesen látnék a kis iPodon egy külön hangerőszabályzót, mint amit az iPhone-on megszoktam, hogy zsebben tárolva ne csak a billentyűzár kioldása után lehessen le- vagy feltekerni a volumét - persze tudom, hogy ez megsemmisítené a típusra oly jellemző, kiforrott minimalista dizájnt. Azt nekem ugyan csak a modell leírásai árulták el, hogy az érintős tárcsa is kisebb lett, mint a korábbi modelleken, de feltűnt, hogy a hüvelykujjam könnyen lecsúszik a felületéről, főleg a hozzá tervezett játékok futtatása közben. A clickwheel elvileg a kijelző megnövelése miatt ment össze, de gyanítom, valójában inkább a burkolat alatt kellett valaminek a hely, mert kívül ránézésre még elférne egy nagyobb. Ettől még kényelmesen kezelhető az eszköz.

A kisebbik iPod memóriakapacitása ugyanúgy 8 vagy 16 gigabájt, mint az előző Nanóé, és az üzemideje sem lett több: névlegesen 24 órán át bírja a zenélést és 5 órán át a filmnézést, ha valaki erre vetemedne. Vegyes használatnál ez persze valamivel kevesebb, úgy tapasztaltam, a kamera használata meríti legjobban a Nanót. Tölteni a számítógépről, az USB-s kábelen keresztül lehet, ahogy eddig, vagy dokkolón keresztül.

Csábítóbb, mint valaha

A Nano tárkapacitása ugyan ennyi pénzért nem a legnagyobb, de formája, méretei és minősége miatt tökéletes hétköznapi kiegészítő lehet, ami a méretéhez képest nagy, gyönyörű képet adó kijelzőnek köszönhetően igazán kényelmesen kezelhető.

Most, hogy van a kis iPodban FM-rádió is (ami a pletykák szerint már ott rejtőzik a nagyobb modellekben is), azon túl, hogy drága (46 ezer forint a 8 gigabájtos, 56 ezer a 16 gigás hivatalos ára), semmi kifogást nem tudok felhozni a készülék ellen. Persze a magas ár is csak viszonyítás kérdése, hiszen ha a legtrendibb, legtöbb elismerő pillantást garantáló készüléket szeretnénk, akkor továbbra is csak egy iPod jöhet számításba.