Varnus Xavér: élete az orgona

Vágólapra másolva!
A Raveltől Vangelisig című dupla-platinalemezes nagy sikerű album után, tavaly októberben jelent meg a Varnus Xavér életét átfogó portré DVD-je, Az életem az orgona címmel. A több mint egyórás zenei anyag mellett Xavérról olyan hírességek beszélnek, mint Virtay Tamás, Presser Gábor, Faludy György és Czeizel Endre. Mi azonban arra is kíváncsiak voltunk, hogy egy modern művész hogyan is él a XXI. században, mit jelent Varnus Xavér számára a modern technika, az internet, és hogy vajon egy zenész milyen izgalmakat talál a számítógép előtt ülve.
Vágólapra másolva!

Hogy állsz a csúcstechnológiával?
Éppen azon gondolkodtam, ha igaz lenne az, hogy az emberre mindenfajta elektromos berendezés vagy bármilyen, elektronikával működő gépezet betegséget okoz, és elrákosodhatunk tőle, akkor nekem gyakorlatilag már a kilencedik életemet kellene élnem. Látszólag akármennyire is konzervatív foglalkozást űzök, a kezemben lévő egyszerű mobiltelefontól kezdve, a saját hangszeremig bezárólag ma már nincs, ami mentes lenne a csúcstechnológia valamely formájától.

Egy orgonaművész esetében mit jelent a modern technika térhódítása?
Szegény Johann Sebastian Bachnak például elegendő volt, mikor a templomban ülve meghúzott egy gombot, és egy csengettyűszóra az orgona mögött álló - nyilván kicsit szalonspicces - fújtatóférfiak a pedálra léptek, és elkezdték fújtatni az orgonát: és Bach papa elkezdhetett játszani. És akkor vegyük a Művészetek Palotáját viszonylagos csúcstechnológiának. Itt ma már olyan technikai berendezések állnak rendelkezésre, hogy az orgonista semmilyen effektív fizikai összeköttetésben nincs a hangszerrel, magyarán, mint egy távirányító, úgy működik az orgona játékasztala. A Művészetek Palotájában található orgona-játékasztalában található például egy olyan vezérlőkomputer, mely olyan precizitással lett megcsinálva, hogy az nagyjából egy 765-ös repülőgép biztonságos földet éréséhez elegendő lenne.

Vagyis az életünk minden területét meghódította volna már a XXI. század felgyorsult világa?
Ha mondjuk csak ebben a pillanatban körülnézek, azt kell mondjam, hogy gyakorlatilag négyzetméterenként 6-7 olyan dolog található, ami a lehető legelképesztőbb XXI. századot hordozza. És én ezeket nem tudatosan vásároltam be, hanem valahogy ezek egyszerűen csak olyan agresszívan, tolakodóan rátörnek az emberre. Az más kérdés, hogy az életünket onnantól fogva természetesen megváltoztatják. Emlékszem még arra, hogy annak idején, gyerekkoromban ki kellett mászni az ágyból, oda kellett caplatni a tévéhez, és a létező két csatornából - azt hiszem, hogy akkoriban a Magyar 1-et és a Pozsonyi tévét lehetett fogni - választandó, az öt méter megtétele után el kellett csavarni valamit a televíziókészüléken. Ma már a távirányítók olyan intenzíven és jól működnek, hogy akár a kertből is kapcsolgathatom a tévét.

Mit gondolsz arról, hogy manapság mindenki bárhol lehet online?
A változás igazán nem is olyan régen történt. Mivel én borzasztóan kötődöm édesanyámhoz, a szüleimhez, ezért amikor Kanadába emigráltam, kamasz fiúként eléggé nehéz ügynek bizonyult, hogy hétezer kilométerre vagyok tőlük. Az akkori technológiával úgy oldottuk meg a napi szintű kommunikációt, - mert ugye akkoriban az angol koronaékszerekért cserébe lehetett telefonálni, irdatlan áruk volt a hívásoknak - hogy minden torontói éjfélkor én hármat csörgettem anyámnak - itt reggel hat óra volt - anyám pedig hármat visszacsörgetett. Beszélni? Többször hónapokig nem is beszéltünk egymással, de minden esti ingyenes csörömpölésből megtudtuk, hogy jól van a másik. Ehhez képest, mikor egy éve ott toporogtam az Andrássy úton a szokásos péntek esti dugóban, miközben a PDA-mon ment az MSN, egyszer csak bejelentkezett egy New York-i nagyszerű kortárs balettművész barátom. Azt mondta, hogy "körülbelül két perc múlva felmegyek a színpadra, szeretném, ha megnéznéd, hogyan táncolok." Én leálltam az út szélére, és teljesen valószerűtlen módon a pesti esti forgatagban azt néztem, ahogy valaki abban a pillanatban táncol a színpadon Amerikában. Nagyon érdekes az egész történet, ahogy egybecseng azzal, amikor még anyukával 20 évvel ezelőtt vakon csörömpöltünk.

Ez jó dolog, vagy terhes is lehet?
Ez akkor válik rosszá, hogyha elhatalmasodik az életünkön. 1967-ben, Ibi néni, aki alattunk lakott, sem volt túl jó ebben, mert Ibi néni - mivel akkoriban még nem volt semmiféle korlátozás az időre vonatkozóan - délben felvette a telefonkagylót, és este 11-ig ült a vonalon. Ezzel csak az volt a baj, hogy ő volt az úgynevezett ikervonalunk. A technika minimális kellékeivel is sikerült halálra bosszantani minket, innen vettük észre, hogy Ibi néni nem szocializálódott még igazán a telefon világába, és nem jött arra rá, mennyivel egyszerűbb lenne - mivel jó egészségnek örvendő, középkorú asszony volt - ha beülne, mondjuk a Gerbeaud-ba, és ott beszélgetne tovább a kedves barátnőjével, akiről egyébként tudtuk, hogy a szemközti házban lakott, és szintén jó egészségnek örvendett. Ibi néni '67-ben nem szocializálódott arra, hogy mi az, amit be szabad engedni az életünkbe, és milyen mennyiségben, hogy ne a gépek uraljanak minket, hanem lehetőleg, mi irányítsuk ezeket a dolgokat. Az nem jó, ha nincs meg valakiben ez a képesség. Nyilván, ez a probléma most a 21. században még jobban tobzódik.

Milyen a jelenkor Ibi nénije?
Múltkor egy olyan fantasztikus, századfordulós éttermecskében ebédeltem, ami olyan volt, mintha Krúdy papa maga ülne ott a sarokban. Éppen kihozták a Nagy-Magyarország-térképre emlékeztető, és nagyjából azt le is fedő bécsi szeletemet, mikor észrevettem, hogy velem szemben egy topmenedzser ül. Gyakorlatilag lenyűgöző volt, amit csinált. A jobb kezében két telefonnal a zsonglőrködött, és bal kezével valamilyen ördöngös technikával szintén hatalmas méretű bácsi szeletét marcangolta szét, időnként már nem tudott másként enni, minthogy lehajolt a tányérhoz, és kiharapott egy darabot belőle. Végén azon gondolkodtam, hogy vajon mennyire lehet ez az ember a saját fontosságának tudatában, vagy abban a tekintetben félretájékoztatva. Miért nem lehet megengednie magának, hogy legyen az a boldog 20 perce, mikor kikapcsolja a mobilját, szépen megeszi az ebédjét, és boldogan érzi magát. Azt gondolom, hogy nagyon-nagyon hosszú időnek el kell még telni ahhoz, hogy a gépek között szocializálódjon az emberiség. Most egy kicsit kezd a gépek világa elhatalmasodni.

Vagyis csak a viszonyrendszer számít ebben a kérdésben, nem igaz?
Valahogy ugyanaz az érzésem, mint annak idején, mikor a tanárom azt mondta, hogy az a jó orgonista, aki ezen a szörny nagyságú monstrumon nem csak orgonál, hanem uralkodik is rajta. Mert a legtöbb orgonista, kivonul a színpadra, látszik, hogy tele van a gatyája attól, ha ránéz erre a hangszerre, és noha szépen végigjátszza a darabot, de végig érezni, hogy azért náluk az orgona az úr a házban. Ha az embernek sikerül a gépeket kizárólag a saját igényeinek és saját szolgálatába állítani, akkor nincs baj, de ha egyszer mindez öncélúvá válik, az hülyeség. Mondjuk, valaki azért lóg kilencedik órája a mobilinterneten, mert milyen jó, hogy az a kezében van, és ennyire átérzi a 21. század csodáját, de egyébként oka nem volna rá, mert a mondanivalóból régen kifogyott. Ha a médium megelőzi a fontossági sorrendben az üzenetet, akkor baj van, mert csak hordozhatja, de meg nem előzheti azt fontosságában..