Kukába a zenei CD-kkel!

Vágólapra másolva!
A mai hifik és zenelejátszók segítségével az ember már nyugodtan megszabadulhat a CD-ktől. Áttekintjük a lehetséges megoldásokat, és bebizonyítjuk, hogy a kompaktlemez már csak porfogónak jó.
Vágólapra másolva!

A kis fényes korongok lassan negyedszázada szolgálják az emberiséget, és ami minket illet, mostanra meg is elégeltük őket. Szép volt, jó volt, de köszönjük szépen, nem szeretnénk több porfogót a szobába. A zenehallgatáshoz ma már nincs szükség CD-re.

CD-lejátszó helyett zenelejátszót

A zenei CD-k gyilkosa kétségtelenül a hordozható zenelejátszó, amelynek megjelenését az mp3-formátum tizenegy évvel ezelőtti megszületése tette lehetővé. Nem véletlenül nevezi ezeket a készülékeket a köznyelv gyakorta mp3-lejátszónak (az angol egyenesen egyszerűen "empífrí"-nek, vagyis "empéhárom"-nak), tekintet nélkül arra, hogy az adott kütyü pontosan milyen fájlformátumot kezel.

A kilencvenes évek közepén megjelenő digitális fájlformátumok sikerének titka abban rejlik, hogy jó minőségben, de viszonylag kis (pár megabájtos) méretben képesek csaknem teljesen visszaadni a CD-n megvett zenék minőséget. A kompaktlemezen digitális formában rögzített adatokat ehhez még tovább kell tömöríteni, de ez általában nem okoz olyan mértékű minőségromlást, amit az átlagos felhasználó észrevehetne.

Így csak idő kérdése volt, hogy az mp3 és társai megássák a CD sírját. A nagy áttörésre 2001-ig kellett várni, amikor az Apple kihozta az iPod zenelejátszót és a hozzá elindított iTunes internetes zeneáruházat. Az iPod-felhasználók számára így a kompaktlemez már régóta halott, felesleges dolog, hiszen a számítógépre tölthetik le a letöltött muzsikákat, amelyeket azután a lejátszón vihetnek magukkal.

Hordozható zene

A hordozható zenelejátszó megszületéséhez a hordozható zeneformátumon kívül kellett még valami: mégpedig a megfelelő méretű hordozható tárkapacitás. A miniatűr kütyük beépített vagy beépített memóriakártyán, vagy miniatűr merevlemezen tárolják a zenefájlokat, és tecnhológia akkor indult diadalútjára, amikor ezek az eszközök elég kis méretet és elég nagy kapacitást értek el.

Forrás: [origo]
iPod-evolúció. A legnagyobbra 25 ezer dal fér, winchesteren.

Napjainkban ott tartunk, hogy a memóriakártyás, nagyjából hüvelykujj méretű vagy még kisebb változatok akár 2 gigabájtnyi, a körülbelül mobiltelefon-méretű, winchesterrel ellátott készülékek pedig akár 80-100 gigabájtnyi zenét képesek tárolni. Összehasonlításként: egy írható CD 700 megabájtnyi adat tárolására képes, így körülbelül 180 zeneszám fér rá mp3-formátumban. Így egy 2 gigabájtos lejátszón több mint 500, egy 100 gigabájtoson pedig több mint 25 ezer számot vághat zsebre az ember...

Forrás: [origo]
Az új Windows Media Player, zenebolttal

Ahhoz, hogy a zene a lejátszóra kerüljön, vagy eleve digitális formában kell beszerezni, vagy a már meglévő CD-ket kell ilyenné alakítani, amit szinte bármelyik zenelejátszó szoftverrel könnyedén megtehet az ember. (Ez utóbbi művelet a zene saját célra való másolásának számít, így teljesen legális, viszont a végeredményt másoknak átmásolni, vagy interneten megosztani viszont már nem.) Sőt, ehhez a művelethez ma már számítógép sem feltétlenül kell: a legújabb hifi-berendezések nem csak lejátszani, de előállítani is képesek digitális zenefájlokat.

Bedrótozás vezeték nélkül

Forrás: Logitech
Wifis hifi-csatlakozó távirányítóval a Logitechtől

A meglévő zenéket tehát könnyen hordozhatóvá lehet tenni, de ez még csak az első lépés: a miniatűr zenekütyüket ugyanis egyszemélyes használatra tervezték, így önmagukban csak a discmant vagy elődjét, a sétálómagnót váltják le. Mi van akkor, ha nem csak egyedül szeretne zenét hallgatni az ember?

Erre a legkézenfekvőbb megoldás az, ha a zene számítógépről szól, a PC-t ugyanis könnyedén rá lehet drótozni az otthoni hifire, vagy fel lehet szerelni saját hangszórókkal. A nálunk még szinte ismeretlen Media Center PC-ket pedig eleve úgy alakítják ki, hogy az íróasztal helyett a nappaliban, a tévéállványon lehessen tartani őket, és távkapcsolóval irányíthatók.