Állandó játék a halállal

Steve Irwin, a krokodilvadász halála megdöbbentette nemcsak a természetfilmes szakmát, de a közvéleményt is: volt olyan hozzászólás is, mely szerint Ausztráliával most történt az, ami Angliával Diana hercegnő elvesztésekor. Csakhogy aki krokodilokkal és mérges pókokkal barátkozik, annál bizony jobban benne van a pakliban egy ilyen tragikus eset, mint annál, aki a Buckingham-palotában tengeti mindennapjait. A természetfilmeseknek egy-egy jó felvételért valóban igen messzire el kell menniük - más kérdés, hogy az ausztrál fenegyerek szinte kihívta maga ellen a sorsot vakmerőbbnél vakmerőbb mutatványaival. Cikkünkben annak jártunk utána, hogy milyen veszélyek leselkednek a természetjárókra, illetve munka közben a természetfilmesekre.

Az egyik "nagy öreg", Sir David Attenborough

Irwin halála úgyszólván meglepetés volt, már csak a halálnemet tekintve is. Amilyen őrültségeket művelt, gyakorlatilag mindenki számíthatott arra, hogy egyszer otthagyja a fogát - arra viszont valószínűleg senki nem gondolt, hogy egy közönséges mérges rája fog végezni vele. Egyik filmjében például egy hatalmas óriáskígyó ragadta el egyik segítőjét, társai alig tudták őt kiszabadítani az állat szorításából: akinek ez eszébe jutott akkor, bizonyára ilyesféle halálra számított Irwin esetében is. Szóba kerülhetett a halál lehetséges okaként még krokodilharapás vagy pókcsípés is, a rája szívütése azonban mind a tényleges esetig elképzelhetetlennek tűnt. Igazából annak tűnik most is, tekintve, hogy a rájatámadás igen ritka halálok, a csípést ugyanis a legtöbb esetben túlélik a fürdőzők. Irwin esetében az bizonyult végzetesnek, hogy a rája pontosan a szívébe csapott. A szerencsétlen természetfilmesen kívül egyébként mindössze két dokumentált esetről tudunk, amikor ez a fajta rája okozta a halálát valakinek: az egyik még az 1930-as években történt, a másik már közelebbi történet - 1988-ban egy tizenkét éves fiú halt bele egy rája támadásába, de ő hat nappal az eset után, nem pedig egyből, mint Irwin. Egyébként a ráják sem jártak túl jól a krokodilvadász halálával: a rajongók ugyanis, úgy tűnik, bosszút esküdtek kedvencükért - Ausztrália keleti partjainál ez idáig tizenegy ráját találtak megcsonkítva, megkínozva.

A nagy öregek, ha úgy tetszik, a természetfilmezés konzervatívjai, még tudtak magukra vigyázni, tiszteletben tartották a korlátaikat és a határaikat - legalábbis ez tűnik ki, ha megnézzük átlagéletkorukat. A jó öreg Gerald Durrell éppen hetvenévesen ment el, és akkor sem valamelyik házikedvence ugrott a nyakának, hanem inkább saját démona, az ital végzett vele: egy rosszul sikerült májátültetés következtében vesztette életét. A tengeri világ nagy felfedezője, a legendás Cousteau kapitány nyolcvanhét évesen hunyt el, vagyis "megtért a csend világába", ahogyan annak idején fogalmaztak a halálhír bejelentésekor: A csend világa volt Cousteau első és talán máig legismertebb könyve és filmje, melynek elkészítésében még a neves új hullámos rendező, Louis Malle (Zazie a metrón, Szívzörej, Végzet) is segített neki. A "szentháromság" harmadik tagja, Sir David Attenborough még ma, nyolcvanévesen is kitűnő egészségnek örvend, sőt, munkakedve sem lankadt az évek során, jelenleg épp Life In Cold Blood című filmjén dolgozik. Karrierje során talán akkor volt a legnagyobb veszélyben, amikor egy hím elefántfóka megfenyegette - ez sem volt persze igazi vészhelyzet, Attenborough ma már húsz kedvenc jelenete között tartja számon az esetet. (Nyolcvanadik születésnapján kérték meg, hogy állítson össze egy ilyen listát.) A régivágású természetfilmesek közül talán Marlin Perkins tette ki magát a legnagyobb veszélynek: a Mount Everest első meghódítójával, Edmund Hillaryvel például a legendás jeti keresésére indult a Himalájába, munkája során pedig több kígyómarást is el kellett szenvednie - a Zoo Parade forgatásán egy csörgőkígyó harapott belé, de még két alkalommal járt így, akkor egy-egy vipera volt a tettes. Végül is Perkins is természetes úton, rákban halt meg, nyolcvannégy évesen.