Nem átsütve, jó véresen

Jövő szerdától már a CSI: Miami és a Lost csúszik be este az RTL műsorrendjébe, de az AXN-en tanakodnak tovább a Gyilkos elmék hősei. Az országos kereskedelmi tévén egy igen kemény epizóddal zártak, volt ott minden, ami a thrillerbe forduló krimikedvelőnek szép és jó: pszichopata sorozatgyilkos, vágóhíd, falon lógó, levágott végtagok. Nézzünk vissza: mitől működik ez a krimi, miért más, mint a többi?

A Cobra 11 a nézettségi számok alapján ugyan elbűvöli a magyarokat, de, ha nézettségben nem is, fordulatokban, nyomasztó jelentekben, elmebeteg sorozatgyilkosokban feltétlenül veri a német autópálya-rendőrök dolgos hétköznapjait felvillantó szériát a szebb napokat is látott Gyilkos elmék. Míg itthon jól ment az eléje biggyesztett A szökés, addig a CBS-sorozata is szépen futott: de amióta nem a Jericho az ellenfele, és amióta Scofieldéket is elpáholja rendre egy morózus doki, bizonyos House, azóta a Gyilkos elmék sem parádézik (és most nem is fog egy darabig, legalábbis az RTL-en nem). A múlt heti epizódot így is 678 ezren látták, de a célcsoportban csak 26 százalékot írhattak fel. Voltak hát erősebb estéi is a sorozatnak, de nem állíthatjuk, hogy elfáradt volna, kifogytak volna az ötletből a kreatív stábtagok.

A legutóbbi epizód például annyira véresre és nyomasztóra sikeredett, hogy a borzongós, sötét krimik hívei nem találhattak benne kivetnivalót. Megkockáztatjuk, hogy akinek bejött a Hetedik című film Morgan Freemannel és Brad Pitt-tel, az a képernyő előtt maradt az első képek után itt is - persze nem lehet összehasonlítani egy hatalmas költségvetésű, világsztárokkal előrukkoló, 122 perces mozit egy sorozatepizóddal, de a borzongás-faktor is erősen jelen volt. Egy mészáros sorozatgyilkos előbb egy öreg, szakadt hajléktalan férfit, majd egy valahol fiatal és csinos, de utcai drogos volta miatt mégis kissé nyúzott külsejű nőt csalt csapdába: utóbbit egy vágóhídon tartotta fogva, és labirintusosat játszott vele, kéjes örömmel.

Az epizód hozta azt, amire szüksége van annak, aki szeret szorongani, izgatottan fészkelődni a képernyő előtt: és sok ilyen néző/olvasó van, nem véletlen a thrillerek vagy a Stephen King-könyvek sikere világszerte. A Criminal Minds (eleinte az AXN-en itthon a borzasztó Kriminális elmék címmel futott) legutóbbi részében viszont hiába okoskodtak a profilozók, hiába születtek az elméletek, egy véletlen folytán került közel a csapat az elmeháborodott, komplett őrült gyilkoshoz, azaz a logikai bukfencek nem vezettek sehová, a meglepő és fondorlatos sztori helyett inkább csak vért és küzdelmet látott a néző.

Forrás: [origo]

De mit kell tudni a számos országban ismert, Észtországtól Brazíliáig vetített krimiről? 2005-ben indult többek között Thomas Gibsonnal, Many Patinkinnel, és ha valaki nem látta volna, az FBI egy különleges alakulatáról szól, profilozókról, akik a sorozatgyilkosok korábbi akciói alapján megállapítanak hasonlóságokat, és ezek alapján készítik el a tettes jellemrajzát. Miként a valódi helyszínelők sem keverednek ökölpárbajba a helyszínen és nem szaglásznak éjszakánként whiskyszagú sztriptízbárokban, erős a gyanúnk, hogy a valódi, rendőrségi viselkedéselemzők sem ugrálnak háztetőkön, nem lövöldöznek pisztollyal vértől síkos pincékben. Mivel itt megteszik, arra kell gondolnunk, hogy a valóság unalmasabb lett volna: ki nézne egy olyan krimit, mely 40 percig asztalnál ücsörgő, félhangosan gondolkodó profilozókat mutat, amint elgondolkodva rajzolgatnak karikákat az előttük heverő, kissé szamárfüles mappa tetejére?

A sorozat különben bár élvezhető és gyakran fordulatos, mégiscsak egy sémát követ, szinte minden rész ugyanúgy épül fel: lecsap a gonosztevő, a helyszínre érkeznek - invitálás után vagy hívatlanul - a profilozók, akik ezután felépítik az elkövető jellemrajzát. Vagy lecsap még egyszer-kétszer, és csak utána csalják csapdába, vagy valami furfangos húzással, néha szerencsével találják meg hamar, lényeg, hogy megnyugtató lezárást kap a néző, békésen térhet aludni: a világon sok gazság van, de a jó idővel legyőzi a rosszat.

Forrás: [origo]

Ha már rossz: a legszörnyűbb pár perc az epizódok kétharmadánál van, mikor az FBI ügynökei előadják a profilt a helyi (hol bamba, bután pislogó, hol ellenséges) zsaruknak. Ilyenkor minden főszereplő mond egy-két mondatot, szépen sorban, megvárva, míg az előző befejezi. "Az elkövető legalább 1,80 magas fehér férfi. Erőszakos cselekményektől nem riad vissza, a felborított konténer arra utal, hogy hatalmas fizikai ereje van" - mondja az egyik. Megáll, mire a társa azzal folytatja, hogy a gyilkos alighanem erősen vonzódik a hetven feletti asszonyokhoz és a kötött pulóverekhez, ugyanakkor imádja a baseballt. Ez a legművibb, legkínosabb jelenetsor minden epizódban, mert rendben, hogy mindenkinek nagyjából egyforma szerepet szánnak: de nem lehetne kevésbé átlátszóan?

Ettől függetlenül van még erő a sorozatban. Aki figyeli a híreket, tudja, hogy 2007 júliusában az addig a karakterek közt talán leginkább főszereplőnek számító Patinkin elhagyta a stábot, helyére Joe Mantegna érkezett, de nem azonnal, pár résszel később csatlakozott a sztorihoz. Három évadot, 58 epizódot élt meg eddig a Gyilkos elmék, a folytatás pedig - akárcsak a többi amerikai tévészéria esetében - a hollywoodi forgatókönyvírók sztrájkjától függ főképp. Ha nincs forgatókönyv, nincs sztori, se dialógus, akkor hiába állnak a színészek az erdő szélén, raktárban vagy reptéren, sokatmondó tekintettel. Ha nincs áldozat, elkövető sincs.