Csak az ember nem természetes

Vágólapra másolva!
Az új természetfilmeket nézve úgy tűnhet, a készítők voltaképpen családi drámát vagy a Vészhelyzet legújabb epizódját kívánták leforgatni, netán James Bond-ban utaznak, azaz a gyorsítás és az új utak keresése ezen a területen is érződik. A régiebbiek egészen másfajta műsort idéznek fel - talán leginkább egy színes, méltóságteljes csendességében érdekfeszítő, néhol harsányság nélkül is szívszorító természetfilmnek látszanak.
Vágólapra másolva!

Kezdetben volt a Gyöngyvirágtól lombhullásig, aztán megérkezett a határokon túli állat- és növényvilág avatott bemutatójaként David Attenborough és Gerald Durrell, és persze a nagy kedvenc: a Sivatagi show, amelynek készítői talán nem is sejtették, hogy olyan, mellesleg állatokat is bemutató természetfilmeknek készítik elő a terepet, amelyeknek valójában meg sem lett volna szabad születniük. Főleg nem abban a világban, ahol a "kihalnak a bálnák/pandák/kék vércsék" jajszó zeng mindenki fülében, és még a sztárcsemetéknek, vállalatmoguloknak is vastagabban fog a ceruzájuk, ha újabb óceánba ömlött olajoshordókról mereng a BBC műsorvezetője.

A hétfői műsorszünetek, kedd esti sorozatok és a mindenek felett uralkodó közszolgálati csatorna korában megszülethettek olyan filmek, mint a Tüskevár, amely lassú hömpölygésével elméletileg kizárólag könyvben lelhetne létjogosultságot. Az akkori nézőknek mégsem okozott különösebb gondot, hogy egy szépirodalmi alkotás (amely nem mellesleg az élet minden formájának csendes, de feltétlen tiszteletéről szól) filmre, méghozzá természetfilmre adaptálódott, és tisztességgel bemutatható.

A kamera másik oldalán állók kompromisszumairól, a filmkészítés farkastörvényeinek esetleg valójában kevéssé természetbarát hatásairól akkor sem, most sem tudunk sokat.

Gerald Durrell (egyébként felülmúlhatatlan humorral és kedvességgel megírt) regényeiből azért kiderül: az állatokat eredeti élőhelyükön, természetes viselkedési formáival, szokásaival megmutatni kívánó emberek sem mindig tudták kikerülni, hogy ne befogott állatokkal, természetes és természetazonos aromákkal megspékelt környezetben forgassanak le egy-egy jelenetet (netán a film jelentős részét).

Ezek a filmek, minden megalkuvás és festett háttér ellenére is, alapvetően a tájékoztatásról, ismeretterjesztésről és bizonyos mértékben a figyelemfelkeltésről szóltak. A néző rácsodálkozhatott, milyen sokszínű és különleges a világ általa esetleg megközelíthetetlen része - a trópusok, a sivatag, a tenger mélye, az északi sarkkör vidéke. Felfedezhette, hogy nem a poloska a világ legrondább állata, és vannak az ürgénél kellemetlenebb kártevők is. De mire a záró képsorokhoz ért, többnyire az is a tudomására jutott, hogy az utóbbiak sorában azért minden híresztelés dacára az ember foglalja el az első helyet.

A magyar természetfilmek többsége ennél is finomabb, mondhatni nemesebb technikával operált. A közreműködők elkötelezettségét jól jellemzik az alábbi képsorok: "Két férfi sétál az erdőben. Beszélgetnek - aktuálisan épp a kékvércséről, szokásairól és ellenségeiről, az erdő többi lakójának életéről, egymással való kapcsolatukról. Lassan kiérnek a sűrűből, egyikük műanyag fonalat vesz észre a fűben; talán szőlőkötöző zsinór egy darabja. S ennek kapcsán - szinte ki sem tekintve a nézőre - elmondja, mennyire és miért veszélyes ez a madarakra. A fészküket építő vércsék és társaik felhasználják, ám a kikelő fiókák totyogás, tolongás, szárnypróbálgatás közben beleakadnak. A vadőr beszámol róla: nem egy törött szárnyú, elsorvadt lábú kismadarat talált már, amelyek azért pusztultak el, mert egy figyelmetlenségből elhajított, fel nem bomló kötözőanyag megakadályozta, hogy megnőjön, kifejlődjön valamelyik végtagjuk, és így mozogni, repülni tudjanak."

Bátor és gyáva

A szereplők minden lélegzetvétele, mozdulata hiteles, meggyőző. Pont az alig észrevehető enyhe kényelmetlenség-érzés a kamera miatt, talán némi lámpaláz teszi egyértelművé a nézők számára azt, hogy nem színészeket, hanem a természetben élő, a növény- és állatvilág minden rezdülését érző és átérző embereket lát és hall.

Ez az anti-előadóművész stílust ma már kereskedelmi csatornán lehetetlen lenne eladni. (Szerencsére ezért ismétli néha a közszolgálati - ámbár heti egy-két természetfilmnél többet azokon sem találhatunk.) A "két nagy" kereskedelmi tévé látványos és ingergazdag műsorokat mutat be ebben a témakörben, a kifejezetten természetfilmre specializálódott csatornák viszont mintha az éves tervben rögzítették volna, hogy épp a természetfilmektől kímélik meg a nézőik látó- és hallószerveit.

Nagy és kicsi

Helyette viszont kap krokodilvadászt, aki roppant eltökéltséggel lát hozzá bármely állat befogásához és bemutatásához. Az alligátorok avatott szakértője show-mester, vagy legalábbis az volt, amíg vakmerősége egy olyan rája közelébe nem sodorta, amelyiket éppúgy nem ajánlott megközelíteni, mint bármely más vadállatot.