Ősszel itt a valóságshow-k királya

Vágólapra másolva!
Hiába nézik igen sokan itthon Gáspár Győzőt, megsúgjuk, hogy nem az övé a legjobb valóságshow a piacon. A TV2 ősszel a Megasztár és a Big Brother formátumokat gyúrja össze masszává, hogy egységes egészet kapjon - most megnézzük, mitől lett nagy a Nagy Testvér.
Vágólapra másolva!

A Big Brother kétségkívül az egyik legerősebb reality, nem véletlen, hogy hetvennél is több országba eljutott. Az ötlet 1997. szeptember 4-én született, az első BB-t pedig a holland Veronica TV mutatta be, 1999-ben (a holland tévés piac tesztterepe egyben a sokkal nagyobb német tévés piacnak: ami a hollandoknak bejön, az valószínűleg a németeknél is siker). Az idők során számtalan variációja volt: szerveztek Big Brother-t 12 afrikaival (így küldött játékost például Namíbia, Tanzánia, Uganda vagy Kenya), és a szabályokon is mindig alakítottak, ha épp a nézettség megkívánta. De mi az oka annak, hogy a BB ennyire népszerű, hogy Brazíliában a kilencedik, Argentínában a hatodik, Németországban a kilencedik, a spanyoloknál már a tizedik indul? Miért volt belőle nyolc az Egyesült Királyságban és kilenc az USA-ban, nem számolva a különféle mutációkat?

A nézettségi adatok alapján egyértelmű, hogy az emberek szeretik a valóságshow-kat, miközben a legszebb az egészben, hogy olykor nem is tudják, hogy éppen valóságshow-kért rajonganak, és fennhangon szidják a műfajt. Divat itthon utálni, gyűlölni és lenézni, de közben a reality mint tévés műfaj él és virul, a nézők szeretik, legfeljebb álszent módon nem vallják be.

Természetesen, ha legjobbat keresünk, akkor formátumokat kell összehasonlítgatni, nem egyes megvalósult műsorokat. Vegyük például a dokurealityket, melyeket azonnal ki is zárhatunk a versengésből, hiszen hiába imádja titokban fél Magyarország Gáspár Győzőt és családját, hiába nézik sokan Győzikét, hogy aztán kibeszéljék. A műfajt a benne szereplők teszik érdekessé vagy érdektelenné, s bár nyilván egy csatornafőnök nem választ műsorának tárgyául érdektelen embert, nem vehetjük egy kalap alá Pamela Andersont, Gáspár Győzőt és Ozzy Osbourne-t.

Ha tovább folytatjuk a legjobb keresését, épp így elvetjük azonnal a foglalkozások képviselőit megmérettető műsorokat, hiszen láthattuk már tévében, hogyan versengenek egymással divattervezők, lakberendezők, szakácsok és fodrászok, de ismét csak kivitelezéstől függ, hogy egy műsor jóra és érdekesre sikerül-e vagy éppenséggel rosszra és unalmasra.

Keverik a rasszokat

A következő gondolatunk azonnal a Big Brother, amely idehaza (az RTL Való Világ-jával együtt) teljesen ismeretlen okból szitokszóvá nemesedett. Divat volt gyűlölni a műsort, holott az egyik legjobb alapformátumról van szó, minden játékok alapjáról. Hogy miért? Létezik-e annál érdekesebb (most az más kérdés, hogy a nézőnek mennyire érdekes, de a játékosnak mindenféleképpen), hogy egy házba bezárnak x darab embert és a játékosnak az a célja, hogy ő maradjon a legvégére? Puszta stratégiai játékról van szó, személyiségek, jellemek (és jellemtelenek) harcáról, elmebajnokságról, mely során a résztvevőknek meg kell győznie a többi embert, hogy őt tartsák bent, vagy mert más nagyobb fenyegetést jelent, vagy mert más megnehezíti az együttélést - az okok százfélék lehetnek. Egy a lényeg, a pszichológiai ráhatás a játékostársakra.

Persze sietni kell megjegyezni, hogy a Big Brother esetében idehaza telefonos szavazás döntött a jelöltek között, vagyis egyfajta szimpátiaverseny zajlott le és nem feltétlenül a maradásra érdemeset díjazta újabb pár nappal a közönség, hanem azt, aki magasabb szórakoztatási értéket képviselt. Az efféle húzás természetesen a tévétársaságoknak a legjobb, hiszen a néző úgy érzi, hogy beleszólhat a műsor sorsába, alakíthatja a sztorit.

Titokszoba

Az USA-ban ezzel szemben sokkal inkább a játék aspektusát emelték ki a Big Brother-nek, és a készítők megkockáztatták, hogy a nézőknek esetleg nem fog tetszeni, ha a favoritjuk kiesik. Hiszen jól tudták, hogy míg egy gonosznak és irritálónak tartott játékos a nézői szavazatok többségét sosem kapná meg, viszont olyanok vagyunk tudat alatt, hogy olyasmit, olyasvalakit is nézünk, amit vagy akit szeretünk gyűlölni.

Az Egyesült Államokban tehát a játékosok maguk szavaznak a heti vezető által kijelöltekre, mint ahogy a győztest is a játékosok választják, ami egy újabb érdekes oldalát nyitja meg a játéknak. Egy dolog, ha valaki szövetkezve a cél érdekében mindenkit átver, eltapos és úgy ér el a végső két játékos közé, de az igazi művészet az, ha egy játékos úgy jut a döntőbe, hogy a kiesettek zöme nem orrol meg rá és a végén, a végső döntés során őt jutalmazzák meg a főnyereménnyel - így lyukadunk ki ismét a megfelelő stratégiák játékához és pszichológiához.

Mivel a Big Brother zárt környezete csak verbális taktikázásra ad módot, és nincs lehetőség különféle trükközésekre, félrevonulásokra, mint a Survivor esetében, ezért nem bővelkedik különösebb rafinált húzásokban. Ennek ellenére határozottan érdekes ötlet volt, hogy az amerikai BB 8. szezonjába bevezették a közönség játékosa fogalmat, ugyanis az egyik bentlakó helyett szinte minden fontos kérdésben a tévénézők dönthettek telefonos szavazás formájában. (Természetesen nem az itthon oly kedvelt emeltdíjassal, hanem a normál tarifájával.) Így a játékos arra szavazott, azt próbálta puhítani, esetlegesen arra hajtott rá, aki irányába a sok rajongó terelte.

Ez a lépés is azt mutatja, hogy a producerek az utóbbi időben egyre szívesebben próbálták megbolygatni a pusztán stratégiára építkező alapokat. Volt, hogy két, egymást nem ismerő féltestvért költöztettek össze (miután rájöttek, hogy egy az édesapjuk, azonnal szövetségesek lettek), de ez csak egy trükk volt a sokból.