Nappal családi gügyögés, éjjel öldöklés

A múlt héten ért véget a Viasat3-on a Dexter harmadik évadja, és sokak kedvenc sorozatgyilkosa igencsak ambivalens érzéseket hagyott maga után. A továbbiakban összegezzük a szezon tapasztalatait, és a jövőbe tekintünk - miközben a Showtime csatorna részéről egyelőre töretlen a bizalom Dexter iránt, és két újabb évad garantált.

A Dexter most véget ért évada hasonlóan ellentmondásos, mint címszereplője maga: az egész szezon folyamán bravúros megoldások és felesleges alibi-szálak, remekül felrajzolt figurák és motiválatlan karakterek, dögunalmas epizódok és feszült, pörgős részek váltottak egymást, miközben az alkotók megpróbáltak némileg új irányt szabni az eseményeknek, de nem tudtak elrugaszkodni a korábbi sémától. Belső monológjaival, erőteljes szubjektivitásával a Dexter három évvel ezelőtti indulásakor kétségkívül friss vért pumpált a Hollywood által kíméletlenül elhasznált sorozatgyilkos-klisébe, de a most véget ért évad közben rendre felmerült a kérdés: mennyi tartalék van még a sorozatban, a karakterekben, meddig lehet ragozni ugyanazt a témát?

A Jeff Lindsay (nálunk is megjelent) regényfolyamát kisképernyőre ültető Dexter 2006-ban startolt a merész húzásairól híres Showtime (Kaliforga, Spangli, Tudorok) műsorán, szokatlan alapvetésével kapásból kitűnt a szerializált drámák sűrű mezőnyéből. A sorozat készítői igencsak ingoványos terepre tévedtek, amikor nemcsak főhőssé, hanem egyből a nézői azonosulás célpontjává tettek egy sorozatgyilkos figurát, de a dolog úgy látszik, működik, nézők millióinak fantáziáját mozgatja meg, bökdösi azóta is. Dexter Morgan nappal vérnyom-elemzőként tüsténkedik a miami rendőrségnél, éjszaka pedig sorozatgyilkosként portyázik és takarítja el a társadalom szemetét - ahogy az évadban meg is fogalmazza, Dexter egy két lábon járó paradoxon, egy erkölcsi érzékkel rendelkező pszichopata, akinek muszáj ölnie, de késztetését csak azok ellen fordítja, akik saját meglátása szerint megérdemlik a halált.

A sorozat a most véget ért harmadik évad előtt showrunnert váltott, a karmesteri pálca az executive producer Clyde Philips kezébe került, de csatlakozott a stábhoz Charles H. Eglee is, aki többek közt a Kemény zsaruk és a Dark Angel készítésénél is ott sündörgött a háttérben. A váltás természetesen éreztette hatását, új szálak, új elemek kerültek a cselekménybe, példának okáért a korábbi flashback-epizódok helyét belső dialógok vették át, Dexter rendszeresen halott apjával társalog - olcsó húzás, de működik (Michael C. Hall már a Sírhant művek-ben is sokat csevegett halott apjával, nem könnyű a színészek élete sem). A készítők érezhetően lejjebb vették a tempót is, a harmadik évadban előtérbe került a karakterépítés: a sorozat minden állandó szereplője saját, többé-kevésbé független szálat kapott, bár Angel társkereső magánakciója vagy a poénfelelős Masuka erőltetett identitásválsága nélkül simán meglettünk volna.

Járatlan utakon

Az alkotók igyekeztek árnyalni Dexter figuráját is, több fronton is. Az évad egyik mozgatórugóját a családalapítás adja: sorozatgyilkosunk most először életet ad és nem elveszi azt, a gyerek mellett pedig napirendre kerül a házasság is. Egyelőre nehéz eldönteni, hogy ez mennyire volt okos húzás az alkotók részéről, bizonyos szempontból logikus lépés, de az biztos, hogy túl sok nézőt nem nyertek vele: a terhesjóga a cinikus beszólások ellenére menthetetlenül kínos pillanata volt az évadnak, Rita pedig továbbra is a legidegesítőbb figura a Dexter körüli csapatból, bőven sok időt töltött már eddig is a képernyőn.

A második évad megrázó felfedezése után Dexter újraértékeli halott apjához való viszonyát is, felülírja a Harry által belénevelt szabályrendszert, ami zűrös szituációk, ellentmondásos döntések, morális vakfoltok tömkelegét vonja maga után. Dexter már az első részben vét a kód ellen, amikor a pillanat hevében olyasvalakit gyilkol meg, akinek bűnösségét nem bizonyította, később a puszta gyanú alapján teszi el láb alól a nevelt lányára szemet vető pedofilt, majd egy régi barát kapcsán előkerül az eutanázia is. A harmadik évad az eddigieknél jóval direktebben veti fel az önbíráskodás kérdését is, az isten-komplexusos kerületi ügyész figurája, aki az általa képviselt jogrend megkerülésével akar igazságot szolgáltatni, túlzás nélkül telitalálat - még ha a szál elvarrása nem szolgál is sok meglepetéssel, főleg az előző évadok ismeretében.