Aprics László: Nincs olyan, hogy szinkronszínész

Aprics László szinkronrendezői munkássága körülbelül harminc évre nyúlik vissza, és - csak az utóbbi évek termését nézve - olyan sorozatok szinkronját készítette, mint a Maffiózók, a Ments meg!, a Szívek szállodája vagy a Hung - Neki áll a zászló. Legutóbb a Charlie angyalai-t szinkronizálta újra, és ő készíti a The Pacific - A hős alakulat magyar változatát is - az SDI szinkronstúdióban beszélgettünk vele.

Miért kellett újraszinkronizálni a Charlie angyalai-t?

- Azért, mert amikor először bejött hozzánk ez a sorozat, nem csinálták meg az egészet. Nem is adták le Magyarországon az összes részt, talán ha két évad ment le, az AXN viszont most végig vetíti. Jártam már így más sorozattal is, volt például a Halló, halló! című angol történet, amiből körülbelül tizenhárom részt vett meg a Magyar Televízió, de azokat is szemezgetve, nem sorrendben egymás után. Amikor aztán a Duna tévé megvette a teljes sorozatot, muszáj volt újraszinkronizálni az egészet, már csak azért is, mert voltak olyan szinkronszínészek, akik elhunytak időközben. Igaz, itt nemcsak a színészek változtak, új szöveg is készült, teljesen elölről kezdtük az egész folyamatot.

A The Pacific - A hős alakulat-tal tévétörténeti tettre készül az HBO, az amerikai premier után egy nappal adja le itthon. Nagy a nyomás egy ilyen munkánál?

- Ez egy rettenetesen nehéz munka, mert - pont amiatt, hogy előzetesen ne szivároghasson ki semmi - olyan kópiát kaptunk, amin gyakorlatilag semmit nem lehet látni. Egy kiégetett, kontraszt nélküli, kásás, fekete-fehér kópiánk van, ahol a jelenetek többségében a színészeket is alig lehet felismerni. A szerepeket is úgy osztottam ki, hogy a tévén ment a film, én meg közben az IMDb-ről próbáltam beazonosítani az egyes karaktereket.

Hogy néz ki egy ilyen munkafolyamat? Milyen lépései vannak a szinkron megrendezésének?

- Az egyedi film és a sorozat annyiban különbözik egymástól, hogy a filmet meg tudom nézni egyben, általában már magyar szöveggel, aztán utánanézek a rendező és a színészek filmográfiájának, és már jöhet is a szereposztás. Sorozatok esetében annyival bonyolultabb a helyzet, hogy utána kell járni, egy-egy szereplő hány epizódon keresztül van jelen, hisz a színészek időbeosztását is ehhez kell igazítani. Ha megvan végül a szereposztás, azt odaadom a gyártásvezetőnek, aki végighívja a színészeket, hogy ki mikor ér rá, illetve hogy vállalja-e egyáltalán. Amikor összeáll a gárda, bevonulunk a stúdióba, ahol tekercsek, vagyis 25-30 másodperces egységek alapján dolgozunk. A tekercsekből egy úgynevezett krumplilista készül, ami tartalmazza, hogy kinek mikor van szövege - a gyártásvezető ebből (a színészek szabadidejét ismerve) állítja össze a felvételi rendet, egy film szinkronját tehát sohasem kronológiai sorrendben vesszük fel. Ma egy átlagos nehézségű, 90-100 perces játékfilmnél olyan 20-25 óra a felvételi idő - ez a gyakorlatban két napot jelent, miután nem nyolcórás, hanem tíz-tizenkét órás munkarendben dolgozunk.

A szereplőválogatás milyen szempontok szerint zajlik?

- Nagyon sok szempont van jelen egyszerre, nem igazán lehet fontossági sorrendet felállítani. Vannak persze tendenciák, manapság például a kritika és a külföldi megrendelők is nagyon arra mennek rá, hogy a hangi adottságok minél jobban egyezzenek. A casting ilyenkor gyakorlatilag abból áll, hogy a magyar színészek hangsávját felteszik egy számítógépre, és akinek a grafikonja a legjobban hasonlít az eredetiére, az kapja meg a munkát. Én ezt korántsem tartom ilyen jelentős szempontnak, nekem sokkal fontosabb a színészi habitus, az, hogy kiben mi lakozik. Nagyon jól kell ismerni a színészeket, hogy ki mire vevő, mit tud magából adni, milyen egyéniség, milyen játékstílusa van - ez legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint az, hogy a hangszín, hangtónus megegyezzen. Ha csak ez utóbbi alapján döntenénk, akkor ma már legendás magyar hangok nem születtek volna meg: Roger Moore-hoz nem passzolna Láng József, mint ahogy Tony Curtishez sem Sztankay István, mert sokkal férfiasabb a hangja, mint Curtisnek volt a Minden lében két kanál idején.

Végül is mitől lesz valaki igazán jó szinkronszínész?

- Én mindig azt szoktam mondani, nincs olyan, hogy szinkronszínész: tehetséges színész van meg tehetségtelen színész. Nyilván fontos a ritmusérzék és más készségek, amiket viszont rutinnal könnyen meg lehet szerezni. Ma a gond inkább az, hogy kevés idő jut a fiatalok, kezdők betanítására.

Honnan tudsz akkor friss hangokat szerezni?

- Annyiban szerencsém van, hogy Gálffi László tavaly meghívott a színművészeti egyetemre, hogy vezessek egy nyolcszor négy órás kurzust a végzős osztályának. Erről már sokszor esett szó, mert régebben volt a főiskolán szinkronoktatás, és az elmúlt években többen vissza akarták hozni, de végül Laci volt az, aki ezt keresztülvitte. Van így most tizenegy-tizenkét tehetség, akiket próbálok az iskolán kívül is foglalkoztatni, de alapvetően nehéz új embereket felfedezni.

A régiek közül van olyan, akit te fedeztél fel?

- Erre nagyon büszke lehetek, mert rengeteg ilyen van: Györgyi Anna, Stohl András, szegény Selmeczi Roland vagy Alföldi Róbert mind nálam kezdte a szinkronizálást, a későbbiekben pedig Nagy Ervin, Hujber Ferenc, Rajkai Zoltán is úgy került hozzám, hogy előtte még nem nagyon volt szinkronstúdióban. Györgyi Anna például úgy kezdett el szinkronizálni, hogy két-három pármondatos szerep után a Romy Schneider-féle Sissi főszerepére kértem fel. A Magyar Televíziónak nagyon fontos volt a Sissi, mivel karácsonyra szánták képernyőre, úgyhogy minden más munkát el is vettek tőlem. A stúdióban ott ült mögöttem a tévé főszerkesztője meg egy csomó más főnök, úgy kellett bemutatnom Györgyi Annát, akit akkor még senki nem ismert. "Biztos jól választott?" - hallottam a hátam mögül, de én teljesen nyugodt voltam, bíztam Nusiban. A szöveg azzal kezdődött, hogy Sissi egy lovaglás alkalmával azt kiáltja, "juhéj", amit Anna viszont sehogy sem tudott rendesen kimondani. Nem is tudom, hány alkalommal vettük fel az egy darab "juhéj"-t - közben éreztem, hogy megfagy körülöttem a levegő -, de Nusi aztán belejött, és nagyon-nagyon jól alakított. A slusszpoén, hogy a tévé végül nem adta le karácsonykor a Sissi-t, évekkel később került csak képernyőre.

Te magad hogyan kezdted a pályát?

- Eredetileg filmrendező szerettem volna lenni, a harmadik körig el is jutottam a színművészeti felvételijén, úgyhogy kaptam ott egy ajánlólevelet, amivel be tudtam kerülni a Magyar Televízióhoz. A szinkronrészleghez vettek fel, amit akkor még film- és koprodukciós főszerkesztőségnek hívtak: tizennyolc évesen, vágóasszisztensként kezdtem, de a saját munkámat mindig éjszaka végeztem, mert napközben állandóan bent ültem a stúdióban. Szép lassan, előbb felvételvezető, majd gyártásvezető lettem, aztán 1981-ben, a Kisfilmek a nagyvilágban című sorozatnál kezdtem el hangalámondásokat rendezni. Akkor még volt ebben a szakmában is rendezőasszisztensi munkakör, úgyhogy elkezdtem asszisztálni Gerhardt Pálnak és Bajor Editnek, pár év múlva lettem csak szinkronrendező. Az első önálló munkám, amire emlékszem, a 29-es vágány volt, egy Gary Oldman-film: mi a stábbal (Udvaros Dorottyával, Eszenyi Enikővel, Reviczky Gáborral, Bolba Tamással) együtt imádtuk, és teljes eufóriában csináltuk, de az átadáson kiderült, hogy a megrendelők nem szeretik a filmet.

Van sok külföldi film, ahol az eredeti kulturális utalás helyett valami magyar vonatkozást hallunk a szinkronban. Milyen esetekben kell magyarítani a szöveget?

- Először is szem előtt kell tartani a szinkron szabályait. A szökés-nél morogtak például sokat a nézők, hogy bizonyos karaktereket másként hívnak, mint az eredetiben - ami azért alakult így, mert figyelembe kellett venni a szótagszámot. Ha valakinek az eredetiben kétszótagos beceneve van, ami lefordítva mondjuk négy lenne, akkor nyilván mást kell kitalálni helyette. De nekem amúgy is az az elvem, hogy a magyar szinkron a magyar nézőnek készüljön, és azon belül sem csak egy szűk elitnek. A Szívek szállodája tele van például popkulturális utalásokkal, és egy sor olyan amerikai személyiségről vagy műről van benne szó, akiről vagy amiről a magyar nézőnek semmi ismerete nincs - ilyen esetekben valami olyan dolgot fűztünk bele a szövegbe, ami hasonlít azért az eredetire, de a magyar nézőhöz jóval közelebb áll. Ugyanígy sok dolgot át kellett írni például a Mad Men - Reklámőrültek-ben is, amely ugye a hatvanas évek Amerikájában játszódik, így rengeteg olyan politikusról és közéleti személyiségről van benne szó, akiről ma már fogalmunk sincs, hogy kicsoda. Vannak aztán olyan dolgok, amik a szinkronban másként hatnak, mint az eredetiben: ha elmész egy moziba, és megnézel eredeti nyelven egy olyan filmet, amiben mondjuk a szereplő csak tátog, de nem hallod, mit beszél, akkor az ott teljesen természetes - ha ugyanezt szinkronizálva látod, akkor ott már elvárod, hogy a szereplő mondjon is valamit.

Hogy jutnak el hozzád a nézői visszajelzések? A művészbejárónál nem tudnak megvárni.

- Néha rátévedek a szinkron.hu-ra vagy más hasonló oldalakra, és ott olvasgatom a fórumokat. De ezek a bejegyzések általában nagyon szubjektívek (nem szakmaiak), és előfordulnak igazságtalan támadások is: a Hung - Neki áll a zászló-nál valaki például azon tűnődött, hogy az egyik szereplőnek miért nem Vadász Bea a hangja, és arra jutott, hogy én biztosan nem szeretem Vadász Beát. Ha az illető ismerné a munkásságomat, akkor tudnia kéne, hogy hány sorozatomban szerepelt Vadász Bea: hangját adta a Szívek szállodájá-hoz, a Maffiózók-hoz, az Isteni sugallat-hoz vagy a Török kezdőknek című szériához. A Szívek szállodája esetében volt olyan is, hogy valaki rajtam kérte számon, miért adtam ilyen címet a sorozatnak. A helyzet az, hogy semmi közöm a címválasztáshoz, sőt pont a Szívek szállodájá-nál volt, hogy Pápai Erikával, Földi Terivel és László Zsolttal együtt írtunk egy e-mailt a megrendelőnek, hogy ne ez legyen a cím, mert alacsonyabb színvonalú sorozatra utal, mint amilyen valójában. Mi - az eredeti cím nyomán - a Gilmore lányok-at javasoltuk.

Arról mi a véleményed, amikor a nézők szavaznak meg egy adott szinkronhangot? A Holdfény-nél például Dolmány Attilát választották Csík Csaba Krisztián és Haás Vander Péter ellenében.

- Nehéz ügy, nem tudom, hogy feltétlenül jó-e - és ezzel persze nem az ilyen úton megszavazottak kvalitásait akarom megkérdőjelezni. Vannak bőven esetek, amikor eltér a szinkronrendező és a nézők véleménye.

Mennyire érdemes egyébként szembemenni a közönség ízlésével, akár olyan kanonizált szinkronduókkal, mint mondjuk a Woody Allen - Kern András vagy a Bruce Willis - Dörner György páros?

- Nem nagyon szoktam ellene menni ezeknek a törzspárosoknak, de azért azt hozzá kell tenni, hogy ebben van egy jó adag megszokás is. Ment például egy kora esti sorozat a televízióban (direkt nem mondom a címét), ahol meghallottam a főszereplő hangját, és egyből arra gondoltam, megőrült a kollégám, hogy erre a szerepre az adott színészt kérte fel, hisz annak semmi köze nem volt a figurához. Lement így vagy száz epizód, aztán az élet úgy hozta, hogy az utolsó tíz részt nekem kellett megcsinálnom. Miután ekkor már nem válthattam le a színészt, az első két-három napban halálba instruáltam, majd egyszer csak azt vettem észre, hogy már alig kérek tőle néhány változtatást. Egyszerűen megszoktam őt a szerepben.

A legújabb munka: The Pacific - A hős alakulat

Van olyan film vagy sorozat, amit irigyelsz a kollégáktól, és sajnálod, hogy nem te csinálhattad meg?

- Nagyon sajnálom például, hogy az Almodóvar-filmek az utóbbi időben elkerülnek engem - az elején ugyanis én vittem a szinkronjukat, például a Tűsarok-ét vagy a Kiká-ét. Más kérdés, hogy a későbbi Almodóvar-filmek annyira nem is tetszenek, legalábbis a rendező korai munkáihoz képest. Annak idején nagyon tetszett moziban A tehetséges Mr. Ripley is, ráadásul időközönként dolgoztam is abban a stúdióban, ahol a szinkronnak készülnie kellett. Mondtam a stúdióvezetőnek, hogy akár ingyen megcsinálom, csak bízza rám ezt a munkát, de ő nem élt a lehetőséggel. Alapvetően inkább az úgynevezett művészfilmeket szeretem, a Harry Potter vagy A Gyűrűk Ura világa távol áll tőlem, mint ahogy például a 3D-s rajzfilmeké is.

Animációs film esetében mennyiben más a szinkronmunka? Ott sokszor előfordul, hogy fura hangokat kell kiadni.

- Mindegyik színész szeret fura hangokat kiadni, szeret hülyéskedni, igazából itt is csak azt kell tudni, hogy ki mire képes, kiben milyen humor van. Csináltam egy időben a South Park-ot, ott például az volt a lényeg, hogy kik tudnak sokféle hangot utánozni: rengeteg szereplő van ugyanis a sorozatban, egyszerűen nem fért bele a keretbe, hogy mindegyikre külön színészt kérjünk fel.

Folyamatosan a szakma hígulását emlegetik, de azért a magyar szinkron még mindig világszínvonalúként él a köztudatban. Ez minek tudható be szerinted?

- Ez a történet mindenképpen a Frédi és Béni-vel indult el, aminek a magyar változata tényleg jobb volt, mint az eredeti. Akkor még nem volt nemzetközi hangsáv, vagyis a film mellé nem küldték el az eredeti zenét, hangokat, effekteket - ezt mind a Magyar Televízió tette hozzá. Volt egy zenei szerkesztő, aki hozta a hasonló stílusú, esetleg jobb zenéket, volt egy háromtagú zörejbrigád, amely hozta a különféle szerszámokat, és a legelképesztőbb tárgyakból csiholta ki a rajzfilmeffekteket. Ehhez jött még Romhányi József zseniális magyar szövege, valamint a négy fantasztikus színész, Csákányi László, Márkus László, Psota Irén és Váradi Hédi. Abban a rajzfilmben tényleg minden magyar volt, persze a rajzon kívül. És ez még sokáig így volt, például az Angyal-sorozat híres főcímzenéje (amit a régebbi részeknél hallhatunk) is magyar, Deák Tamás Scotland Yard című száma, amire egy magyar zenei szerkesztő bukkant rá. Volt már sok olyan munkám, ahol mondjuk angol szinkronnal kaptam meg egy olasz filmet, és ezek között a külföldi szinkronok között valóban sok olyan van, ami elképesztően rossz, ezekhez képest a magyar szinkron még mindig világszínvonalat képvisel - más kérdés, hogy világhírű sosem lesz, éppen a nyelvi korlátok miatt.