Gundel Takács Gábor: Alighanem eldugott helyeken leszünk

Ötfős sportriportercsapat utazik az MTV-től a dél-afrikai futball-világbajnokságra: Egri Viktor végig kinn lesz, Somos Ákos és Somos Zoltán a csoportmeccsekről, Gundel Takács Gábor és Faragó Richard pedig a második szakasztól kezdve tudósít. Bő egy hónappal az év sporteseménye előtt a rutinos tévéseket korábbi utazásaikról kérdeztük, pár különös, vidám sztorit kértünk tőlük: sorozatunk első részében Gundel Takács Gábor mesél.

- A legcudarabb szállásunk Kijevben volt, ahová az 1995-ös kickbox-világbajnokság miatt mentünk. Az ablak be volt szögelve, és olyan hideg volt a szobában, hogy sapkában, télikabátban aludtunk. A régi Szovjetunióban a szállodákban minden szinten volt egy felügyelő ember, aki ott ült a folyosó végén, figyelte, ki jön, ki megy. Itt is ücsörgött egy néni, de ha pokrócot kértünk tőle, felmérgesedett, neki állt feljebb. Reggelire virsli, uborka és kenyér volt a kínálat, ketten kaptunk egy sörösüvegben vizet - azóta sem volt ilyen szegényes szállásunk.

Az 1994-es lillehammeri téli olimpián is volt érdekes jelenet. A kommentátorállásra rá volt írva, mely tévétársaság dolgozik ott, én meg naponta ugyanoda mentem vissza, gyakran láttam ugyanazon arcokat. Egyszer végül odajött egy ember, és elmesélte, hogy már a második hete nézi az MTV-t, de egy méter sífutást sem látott, csak klipeket. Hogy a Music TV-vel kevertek össze minket, az vicces, viszont egyáltalán nem az, mikor mondjuk elmegy a hang egy közvetítés során. Két éve a foci Eb-n Bécsben volt egy nagy vihar, kép és hang is elment, de ilyenkor mindenképp kell közvetíteni, folyamatosan, mintha rádióznánk. Ha nincs semmi kontaktus, semmi visszajelzés, nem tudod, hogy mi van, az elég kellemetlen.

Már az első külföldi utam során volt érdekes helyet. 1991-ben sífutó- és biatlon-világbajnokságra küldtek mint fiatal riportert: két hét Olaszország, jól hangzott. Repülés után vonatra szálltam, utána egy másik vonatra plusz egy buszra, mire célba értem. Nagyon hideg volt, mínusz húsz fok, fabódék voltak a kommentátorállások. Jó 3 és fél óra volt egy jó futam, a hidegben pedig jócskán ittunk, több litert a forró teából, majd szólnom kellett a szerkesztőségbe, hogy most bármi esemény van, én pár percig nem vagyok, mindenképp ki kell mennem. Ebből legalább megtanultam, hogy a riporternek ugyanúgy fel kell készülnie, mint egy sportolónak, legyen kéznél lázcsillapító, napszemüveg, jegyzet, akármi, pláne, hogy én három órát is eltöltök a kommentátorállásban, és ilyenkor nem lehet kimenni.

Lekésős sztori? Manchesterből késve ért a repülő Zürichbe, és a kifutópályán láttam a budapesti gépet, amin épp lennem kellett volna. A 98-as futballvébén hét stadionból közvetítettem, négy hét alatt száz óránál többet utaztam. Végig feszült állapotban vagyok ilyenkor, csekkolom, hol vagyok, hol kell lennem, ellenőrzöm többször, ne rossz vonatra szálljak. Több órával a meccs előtte ki kell menni, mert ha dugó van, az nagy baj. Én Dél-Afrikában négy órával a stadionban leszek a kezdés előtt. A kommentátori állást is meg kell találni: mi alighanem eldugott helyeken leszünk, mivel sajnos nem vagyunk futballnagyhatalom. Volt, hogy a tizenhatossal egy vonalban volt az állásunk.

Volt szerencsém a Wembley-ből közvetíteni az utolsó meccset, ami történetesen egy angol-német vb-selejtező volt, kikaptak otthon 1-0-ra. Nem is értem, miért nem egy FA-kupa döntővel zártak! A 6-3-as meccs is eszembe jutott abban a szentélyben, jó érzés volt ott lenni, és furcsa volt elmenni onnan, tudván, hogy lebontják. Egy futballvébé vagy Eb hangulata viszont semmihez sem fogható, mert ilyenkor az egész város az adott eseményről szól: Innsbruck is nagyon kellemes emlék, a sok sütödével, az ereklyeárusokkal, az egymást fotózó nációkkal. Idén videobloggal készülünk, hogy bemutassuk azt, amit a meccsek előtt és után a tévében nem látni.