Nyomasztó szállás, mániákus sofőr - Faragó Richard útiélményei

Ötfős sportriportercsapat utazik az MTV-től a dél-afrikai futball-világbajnokságra: Egri Viktor végig kinn lesz, Somos Ákos és Somos Zoltán a csoportmeccsekről, Gundel Takács Gábor és Faragó Richard pedig a második szakasztól kezdve tudósít. Pár héttel az év sporteseménye előtt a rutinos tévéseket korábbi utazásaikról kérdeztük: sorozatunk második részében Faragó Richard mesél.

- A legrosszabb szállás, ami nekem jutott, Dél-Koreában volt, a 2002-es vébén, nem is tudom már, mely városban. Másfél órányira volt taxival a repülőtértől, még munkásszállásnak sem lett volna jó az épület. A fürdőszoba az ötvenes éveket idézte, az ágyra le sem feküdtem, olyan állapotban volt, így székben szunyókáltam pár órát. Másnap szerencsére reggel mentem vissza Szöulba, reggel ötkor indulnom kellett. Koreában amúgy hihetetlenül kellett figyelni, hogy meg ne sértsük a helyieket. Én a csendet nagyon nem szeretem, mindig szólnia kell valaminek, így egy szállodai szobában egyből kapcsoltam volna be a tévét, de nem működött. Szóltam a recepciósnak, feljött megnézni a készüléket, majd amikor mentem be a szobába, mint egy őrült, úgy ráncigált, rángatott vissza. Angolul nem is tudott, mutogatott, kiderült, hogy le kellett volna vennem az előszobában a cipőt...

Az 1994-es világbajnokságon, kinn az USA-ban, első vébémen rögtön bevetettem magam a sajtóközpontba. Néztem a sajtónak készített adatbázist, látom, hogy az előző vébé sztárjai, Roger Milla vagy Oman Biyik neve mellett nulla válogatottság áll. Odamentem egy önkénteshez, volt nagy vita, az amerikaiak szerint persze én tévedtem. Szerencsére ugyanabban a rendszerben előkereshetők voltak a 90-es vébé összeállításai, így kiderült, hogy kinek van igaza. Érdekes, hogy így össze is barátkoztunk, bemutatott a családjának, meg elvitt egy baseballmeccsre.

Egy szomorúbb történet: 2001. szeptember 11-én pont utaztam, BL-forduló volt, délutáni géppel indultam Portóba, Frankfurton keresztül. Még itthon felhívott édesanyám, hogy látom-e a CNN-t, nagy baj van. Nem tehettem mást, kimentem a reptérre, nagy készültség volt, de elindult a gép. Mire Frankfurtba értem, olyan volt a reptér, mint egy háborús övezet, mindenhol fegyveres katonák álltak, mindenkit alsónadrágra vetkőztettek: féltek, hogy Európában is lesz támadás. Hat órán át kutatták át azokat, akikkel én mentem. Nem volt esélyem elérni a gépet, az átszállást, a légitársaság viszont gondoskodott rólunk, elhelyeztek egy szállodában. A meccs másnap lett volna, de mire kiértem Portóba, kiderült, hogy elmarad.

A végére egy vidámabb: az 1996-os, atlantai olimpián Nigéria-Argentína focidöntő volt, egy Athens nevű városban játszották. Kezdődött azzal, hogy ott egy olyan sofőrrel mentünk, aki nem tudta az utat. Az összes újságíró a haját tépte, negyven perc volt a meccsig, a stadion meg sehol. Végül beértünk nagy nehezen, de mivel az olimpiákon menők a kitűzők, jelvények, és a helyi önkéntesek is imádták ezeket, a középkorú, afroamerikai sofőr csak az első ajtót nyitotta ki, és csak akkor engedett le egy-egy embert, ha adott neki kitűzőt. Ott toporzékoltunk a buszon, röviddel a döntő kezdete előtt, alig engedett minket leszállni!