Szántó Dávid: Volt, hogy adás előtt elbóbiskoltam

Szántó Dávid sportriporterként kezdte a Magyar Televíziónál, de az utóbbi időben számos más jellegű produkcióban is láthattuk: idén már ő vezette a választási műsort, valamint az Aranyág-at és a gyereknapi összeállítást is rábízta a csatorna. A Gödör Klubban beszélgettünk vele, ahol a különféle szerepek mellett a közszolgálati tévé vonzerejéről, a példaképekről, a stúdióban alvásról is esett néhány szó. Nem volt célja, hogy második Vitray legyen, de tátott szájjal leste Vitray Tamás, Gyulai István vagy Knézy Jenő közvetítéseit. A futballvébére nem utazik, de a stúdióban jelen lesz műsorvezetőként.

Te is ilyen dzsóker figura vagy most az MTV-nél, mint amilyen Sebestyén Balázs volt egy időben az RTL Klubnál?

- Ez nem most kezdődött, sőt én inkább úgy mondanám, hogy csak voltam dzsóker figura, egy pár évvel ezelőttig: csináltam gyerekműsort, szórakoztató műsort, ismeretterjesztő műsort, politikai műsort - természetesen a sport mellett, ami mindig megmaradt afféle kiindulási pontnak. Aztán ez egy kicsit alábbhagyott. Most, az utóbbi hetekben, hónapokban erősödött fel ez megint, hívtak a választási műsorba, Aranyág-ba, gyereknapi műsorba. Emellett megy a sport is, nemsokára itt a futballvébé, ahova nem megyek ki ugyan, de a stúdióban jelen leszek műsorvezetőként.

Bejött neked ez a köztévés világ? Soha nem vágytál kereskedelmi televízióba?

- Egyelőre nem vágyom máshova, de annak is eljöhet az ideje. Volt már, hogy hívtak kereskedelmi tévébe, de az én álmom az olimpia és a világbajnokság - az meg itt van, az MTV-nél. Ettől függetlenül szeretném magam kipróbálni más körülmények között is: ez lehet kereskedelmi tévénél, de talán a közszolgálatin belül is megvalósulhat.

Egy Aranyág vagy egy választási műsor után kihívás közvetíteni egy meccset?

- Mindig is azért nézelődtem mindenfele, és azért mondtam igent a felkérésekre, mert imádom a kihívásokat. Nem azt mondom, hogy bele fogok fásulni a sportba, azt egyszerűen nem lehet megunni, hisz nincs két egyforma adás. Ugyanakkor imádom, amikor azt mondják, "Tessék, itt van a választási műsor, kilencven-valahány egyéni választókerület, készülj fel belőle!", és az élő adásban naprakésznek, jól informáltnak kell lennem.

Gyerekműsort is vezettél. A saját fiadat elvinnéd egy ilyen forgatásra?

- Nem, mert nem vagyok az a mutogatós típus, noha végtelenül büszke vagyok rá. Kis zseni amúgy, most lett kétéves, és folyékonyan beszél magyarul, sőt már angolul is kezd. Van egy megállapodásunk a feleségemmel, hogy ha beszélő játékot veszünk a gyereknek, az csak angolul beszéljen, és ha véletlenül tévét néz, az is angol nyelvű csatorna legyen. Autóőrült is a fiam, amiről fogalmam sincs, honnan szedte, mivel én még tizennyolc évesen is csak a színük alapján tudtam azonosítani az autókat. Ő már most tizennégy autómárkát ismer, az a legnagyobb szórakozása, ha kimegyünk egy parkolóba, és járkálhat a kocsik között.

Visszatérve a munkádra, milyen jellegű produkciót vinnél még szívesen?

- Az álmom mindig is az volt, hogy olimpiát vagy világbajnokságot közvetíthessek, ez most is megvan. Az mindegy, hogy hány volt már belőle, nem tud elkopni: amikor ott vagyok, ugyanaz az érzés, ugyanaz a gyermeki izgalom fog el, mint legelőször. Igazából nem nagyon gondolkodtam azon, hogy merrefele kéne menni: azt hiszem, szórakoztató vonalon indulnék el. Annyi biztos, hogy összehasonlíthatatlanul jobban szeretem az élő adásokat, amikor igazán szükség van arra, hogy pörögjön az agyad, észnél legyél, tudj mindent, és egyáltalán, vezényeld az adást. Sokkal jobb ez, mint sokszori leállással és súgógéppel dolgozni. A Híradó ugye súgógépről megy, nekem pedig már nem annyira jó a szemem, konkrétan nem látom a feliratokat - ezért jó, hogy magam írom a sporthírek szövegét, pontosan tudom, mit kell mondanom. Sőt egy hétre visszamenőleg biztosan vissza tudnám mondani a felkonfok szövegét.

Ha van, mondjuk, egy úszóvébé, arra mennyi időt készülsz?

- Mivel kétévente van vébé, nagyjából két évet. A közvetlen felkészülés olyan egy hónap nálam - sokan erre azt mondják, túlságosan is precíz vagyok, de szerintem nem lehet eléggé felkészülni. Knézy Jenő is azt mondta erről, hogy egy riporter nagyjából a tíz százalékát mondja el annak, ami le van neki írva, de a biztonságérzet miatt kell, hogy mindenkiről tudjon mindent. Ha nagyon megerőltetném magam, a legjobb úszók legjobb eredményeit századmásodpercre pontosan fel tudnám idézni, mégis kell az, hogy leírjam magamnak a dolgokat. Van egy szuper adatbázisom, amit folyamatosan bővítek, abból mindig elő tudom szedni, hogy kiről mit kell tudni.

Az úszást miért hagytad abba?

- Mert elég volt. Azzal az álmommal, hogy olimpiai bajnok legyek, nagyjából tizennégy évesen felhagytam. Tisztában voltam a korlátaimmal, tudtam, hogy belőlem sosem lesz olimpikon, még csak magyar bajnok sem - legalábbis a felnőttek között nem, hiába is voltam korosztályos bajnok. Mindig csak vártam, hogy megnőjek, beleerősödjek a felnőtt mezőnybe (úszók között kisnövésűnek számítottam), aztán amikor ez sehogy sem akart megtörténni, inkább abbahagytam az egészet. Utána egyből el is kezdtem nőni.

Mikor jött az, hogy sportriporter szeretnél lenni?

- Valamikor az ovi és az iskola határán, szóval már egészen kis koromban kitaláltam. Nem voltam persze száz százalékig meggyőződve arról, hogy tényleg ez leszek húsz-harminc év múlva, de már akkor nagyon tetszett, amit a riporterek csinálnak. Az úszóedzéseken közvetítettem saját magamat, mindig nézegettem, éppen hogyan állok, mi történik éppen, a többiek hogy mozognak. Nyilván ez még csak fejben zajlott, mert ha fennhangon művelem, akkor megfulladok.

A Magyar Televízióhoz hogy kerültél?

- Komlósi Gábor riporteriskolájába jártam, ahova korkedvezménnyel vettek fel, ugyanis még gimnazista voltam, és elvileg érettségizettnek kellett lenni ahhoz, hogy odakerülhessen az ember. Ott fedeztek fel, bár ez elég hülyén hangzik: szóval ott mondták először, hogy "Te egy szorgalmas, ügyes fiúnak tűnsz, próbáljuk ki, mit tudsz". De ez még nem jelentett semmit, ilyesmit sok mindenkinek mondanak sok szerkesztőségben. Én a tizennyolc évesek elszántságával vetettem bele magam a Telesport-ba, és végül beváltam. Valószínűleg nem láttak bennem semmi többet, mint azt, hogy kitartó vagyok, figyelek és tanulni akarok, és hogy tényleg komolyan gondolom ezt a szakmát - ez már elég volt ahhoz, hogy megragadjak ott. Nem sürgettem semmit, kivártam a soromat, három év múlva pedig már műsort vezethettem - mondjuk, az olyan is volt, bár azóta sem hallgattam vissza.

Amúgy vissza szoktad magad nézni, hallgatni?

- Nem, mert anélkül is pontosan tudom, hogy egy-egy közvetítés hogy sikerül. Ahogy kimondom, már akkor érzem, hogy ez egy nagyon félresikerült mondat volt, most épp nem vagyok annyira összeszedett: olyankor elkezdem biztatni magam belülről, miközben persze közvetítek. Amikor leveszem a fülest egy-egy közvetítés után, mindig adok magamnak egy pontszámot egytől tízig: eddig nyolc és feles volt a csúcs, a tízest sosem fogom elérni, ahhoz túl maximalista vagyok. Ezért nem szoktam magam visszanézni: tudom, hogy mit rontottam el, tudom, hogy miben kell javulnom.

Volt valami nagyon emlékezetes bakid?

- Ezeket a bakikat mi sosem gyűjtjük, vannak erre szakosodott oldalak. Olyan volt már, hogy elaludtam élő adásban, még az athéni olimpián. Egy olimpia iszonyatosan melós (bár ennek a nézők csak a töredékét érzékelik), az úszás pedig különösen rossz ilyen szempontból: délelőtt fel kell készülni az előfutamokra, délután a döntőkre, aztán megint az előfutamokra, utána megint a döntőkre, szóval aludni sincs ideje az embernek. Athénban már a második hét vége felé voltunk, amikor műugró selejtezőket konferáltam, ami annyira izgalmas volt, hogy elbóbiskoltam. A kedves kollégák pedig a fülembe szóltak, hogy adásban vagyok, én meg felriadva tényleg ezt hittem, és nem győztem bocsánatot kérni a nézőktől. Akkor szóltak, hogy még van egy percem, addig ébredjek fel.

Vitray Tamás mondta, hogy a karriered szempontjából szerencsés, hogy ekkora füleid vannak. Te mit gondolsz erről?

- Tamás volt az, aki lehetőséget adott nekem 2003-ban. Én addig sose gondoltam rá, hogy a füleimmel bármi gond lehet, gyerekkoromban sem csúfoltak emiatt, de akkor többen kérdezgették, hogy tényleg így akarok-e kamera elé állni, néhányan azt is pedzegették, hogy meg kéne műttetnem a füleimet. Tamás volt az egyetlen, aki azt mondta, nehogy kezdjek velük bármit is, sőt a nagy fül lesz majd a védjegyem - ami így is lett.

Ha már Vitrayról van szó, van példaképed a régiek közül?

- Nem mondanám őket példaképeknek, mert az soha nem volt bennem, hogy olyan szeretnék lenni, mint mások. Ezzel együtt csodáltam őket, nagyon tetszett, amit Tamás, Gyulai Pista vagy Knézy Jenő csinált, tátott szájjal lestem a közvetítéseiket. Próbáltam ellesni tőlük dolgokat, magamba szívni sok mindent, hogy aztán felépíthessem a Szántó Dávidot - mert ez volt a cél, nem az, hogy egy második Vitray legyek.

Somával vezetted a Testi mesék-et. Vele milyen a viszony?

- Somát imádtam. Kicsit nehéz volt ugyan összecsiszolódnunk, mert eléggé különböző karakterek vagyunk, a promóció felvételekor például még beleharapott a bicepszembe. Aztán lejjebb vett a kitöréseiből, de én is hozzáidomultam, sokat vesztettem mellette a földhözragadtságomból - végül is nagyon jól megértettük egymást, mindketten élveztük azt a munkát. Azóta is tartjuk a kapcsolatot, de sajnos már nem annyira intenzíven. Amúgy nagyon szeretek olyan emberekkel együtt dolgozni, akik más közegből jönnek, mint én, például Novodomszky Évával is jó volt vezetni az Aranyág-at, vagy Bényi Ildikóval a gyereknapi műsort. Mindig érdekes, hogy a stílusunk hogyan idomul egymáshoz, de általában nagyon jól meg szoktuk ezeket oldani.

A tévében miket nézel?

- Sorozatok közül például a 24-et és a Doktor House-t szeretem, és persze sportot nézek minden mennyiségben, még a kő-papír-olló vébét is megnéztük a feleségemmel. Botrányos egy műsor, mégis ottmarad előtte az ember, kíváncsi lesz és végignézi, közben jókat röhög azon, amikor valaki arról mesél, hogyan készült fel, vagy milyen sérülést szerzett edzés közben.

Ha téged kérnének fel egy kő-papír-olló bajnokság közvetítésére, elvállalnád?

- Ezer örömmel. Arra is felkészülnék rendesen, egyébként meg kihívás lenne, hisz nyilván nem úgy kell leközvetíteni, mint a focivébé döntőjét - meg kellene találni a sportág saját stílusát.

Megkaptad a Németh Gyula-díjat, a Junior Prima díjat és Az év sportújságírója címet. Mit jelentenek ezek neked?

- Ezek a díjak arra valók, hogy extra felelősséget tegyenek rám, mivel emelik az elvárási szintet magammal szemben. Nincs szükségem arra, hogy kitegyem ezeket a falra, és mindenkinek elmondjam, hogy én bizony Németh Gyula-díjas vagyok. Igen, tudnom kell, hogy Németh Gyula-díjas vagyok, de csak azért, hogy azt is tudjam, folyamatosan le kell tennem valamit az asztalra, nem tunyulhatok el, minden nap ugyanolyan lelkesen és tisztességesen fel kell készülnöm, mint a karrierem elején.