Ráday Mihály: Velem senki nem beszélt a folytatásról

2010.10.31. 19:16

Az Unokáink sem fogják látni megmentéséért indított aláírásgyűjtéshez eddig tizenötezren csatlakoztak: a városvédő műsor harminc év után, minden különösebb magyarázat nélkül szűnt meg, a pontos okokat a készítő, Ráday Mihály sem ismeri. A műsorvezető az [origo]-nak a megmaradt, már leforgatott anyagokról és korábbi televíziós munkáiról is mesélt, valamint elárulta többek között, hogyan viszonyul a Ráday utcához, és hogy háromhónapos unokája számára mit őrizne meg Budapestből.

Pontosan miért ért véget az Unokáink sem fogják látni? A Magyar Televízió nem adott különösebb magyarázatot, arról is lehetett olvasni, hogy ön ment nyugdíjba.

- Azt én sem tudom pontosan, hogy miért nem megy most a műsor. Nekem még tavasszal annyit mondott a Magyar Televízió jelenlegi ügyvezetője, hogy szeretné, ha én nyugdíjba mennék, és a fizetésem nem terhelné tovább az intézményt - arra viszont, hogy a műsort hogyan csináljuk tovább, júniusban visszatérünk. Azóta sem tértünk vissza rá. Márciusban még arról volt szó, hogy a televízió megtalálja a módját annak, hogy külsős szerződéssel vagy valahogy másként csinálhassam tovább a műsort - részemről ennek nem lett volna semmi akadálya -, de aztán erről egyetlen szó sem esett később. Lehet találgatni, hogy ki mit gondolt, de velem senki nem beszélt. Úgyhogy júniusban már nem volt műsor, ami azért is kellemetlen, mert először csak nyári szünetre hivatkoztak - aminek szerintem a közszolgálati televízióban amúgy sincs sok értelme -, de ez a műsor sosem volt még nyári szüneten. Készültem is a továbbiakra, vannak leforgatott anyagaim. 

Milyen anyagok ezek, és mi lesz a sorsuk?

- Szeptemberben mindig beszámolok az éves Podmaniczky-díjakról, mindig bemutatom, hogy hol volt a városvédők nyári gyerektábora, és mindig forgatok a bánsági és partiumi műemlékvédők konferenciájáról - ez idén is megtörtént, de az anyagokat már nem tudtam leadni. Van tehát egy csomó adósságom, amelyeket most apránként úgy törlesztek, hogy a Feledy Péter szerkesztette délelőtti műsorban, a Nappali-ban jelenítek meg kis blokkokat. A majki gyermektáborról is itt lesz például szó, hadd örüljön, aki részt vett benne, hogy legalább itt látszik.

A műsor megmentéséért indított aláírásgyűjtésnek lehet ön szerint hatása?  

- Amikor megszűnt a műsor, többen kérdezték tőlem, hogy miért nem futok ide, miért nem futok oda, miért nem csinálok valamit. Azt gondolom, még nem dőlt el, hogy a Magyar Televízió jelenlegi vezetése marad-e tovább, és azt sem tudom például, hogy lesz-e még Duna Televízió. Egyszerűen nem tudom, mi lenne a teendő. Így ez a népi kezdeményezés - nevezzük így - is hiába vonzott három hét alatt már tizenötezer aláírót, nem tudom megmondani, hogy lesz-e eredménye. Azt sem tudom megmondani, hogy a listát mikor tervezik átadni a Magyar Televíziónak, erről Winkler Gábor professzort kéne megkérdezni, aki az egészet elindította.

Kik állnak még a kezdeményezés mellett?

- Minden alkalommal, amikor megnézem a listát, elérzékenyülök: ennyi ember, nemcsak hogy fontosnak tartja a műsort, de még a nevét is adja hozzá. Kaltenbach Jenőtől Koncz Zsuzsáig, Finta Józseftől Szörényi Szabolcsig rengeteg ismert név szerepel, Sebestyén Márta, Kováts Adél, Psota Irén is rajta van. Sok aláírás van Kézdivásárhelyről, a Gyimesből, Nagyváradról vagy a szlovákiai Jóka községből, sőt még Ausztráliából is. Sokszor egy-egy aláírás mögött egész közösségek, egyesületek, alapítványok vannak. Ami engem nagyon presszionál, hogy diákok és nyugdíjasok, ügyvédek és villanyszerelők egyaránt aláírták a petíciót, úgy tűnik, egy elég széles réteg gondolja azt, hogy amit csináltam, az hasznos volt.



Ráday Mihály gondolatai a Lánchídról


Minek tudja be, hogy a műsor közszolgálatisága, viszonylag speciális témája ellenére sem lett rétegműsor?

- Ezt nagyon nehéz megmagyarázni és megérteni: amikor a műsor elindult, akkor még csak egy televízió volt itthon, de már akkor is hihetetlennek számított, hogy este tíz után kétmillió ember nézzen egy műsort. Úgy indult egyébként, hogy egy szórakoztató magazinba, a Tereferé-be csináltam egy nyolc-tízperces szösszenetet: annak olyan elképesztő visszhangja volt, hogy utána már nem lehetett abbahagyni. Érdekes történet, hogy aztán épp az a szerkesztő, aki arra ösztönzött, hogy csináljak valamit saját arccal, saját hanggal, mondta azt a nyolcadik megjelenésre készülve, hogy politikailag nem kívánatos ez a dolog, túl sok benne a kritika. 1981-ben tehát már megkaptam ezt, és most, huszonkilenc évvel később ugyanaz lehet a helyzet - mondogatják nekem az emberek.

Ezek szerint máskor is fenyegette már a műsort a megszűnés veszélye.

- Igen, ez volt az egyik eset, ami végül is érdekesen végződött: a Terefere ugyanis kéthavonta jelentkezett, és két adás közben, vagyis két hónap alatt mondták először azt, hogy politikailag nem kívánatos, amit csinálok, utána meg azt, hogy legyen a műsorom önálló, a Tereferé-től független - ami így is lett. Aztán amikor épp Hankiss Elemér volt a Magyar Televízió elnöke, akkor lettem én - mindösszesen négy évig - országgyűlési képviselő: Hankiss azt akarta, hogy hagyjam abba a műsort, mondván, a képernyő túlzott előnyöket biztosít egy politikusnak. Én erre azt mondtam, hogy akik engem megválasztottak, azok nem számítanak arra, hogy a politikai pályám miatt lemondok a műsorról, úgyhogy ez velük szemben sem lenne méltányos. Egyébként meg politikai gondolatot soha ki nem ejtettem a számon a műsorban, így Hankiss is belátta, hogy pusztán a kulturális örökségvédelmet tartom szem előtt. Akkor körülbelül két nap alatt zajlott le ez a dolog, nem maradt tehát el a műsor - sőt, az indulástól kezdve 2010 májusáig nem maradt ki adás.

Forrás: MTI  

El tudná képzelni más valakivel, új arccal is ezt a műsort?

- A megszűntetés nem egyszerűen arról szólt, hogy a Ráday ne szerepeljen a képernyőn, hisz ezt a fajta agitációt ekkora - most már meglévő - ismeretanyaggal és hitelességgel más nem tudná megcsinálni. Egyszer egy újságban azt a címet adták egy velem készült interjúnak, hogy Amíg járni tudok, dolgozni akarok - ehhez ma is tartom magam, és ez a téma nem is igényli, hogy egy fiatal lány és egy fiatal fiú beszélgessen róla jókedvűen. Ennek a témának nem feltétele az sem, hogy korszerűnek tartott képi világgal dolgozzon, mondjuk, ferdén legyen megkomponálva egy templom, vagy életlenül mutassak egy kilincset, ide-oda rángassam a kamerát. Egy középkori templom értékeinek a megmutatásához, vagy a postaládák kicserélésének megakadályozásához ezekre nincs szükség. A nézők ezek nélkül is megkapják azt a három dolgot, amiért érdemes volt és érdemes lenne a műsort csinálni: megismerik a környezetüket az emberek, megszeretik azt, majd hajlandók tenni is érte.    



Unokáink sem fogják látni: A Pécsi Napló épülete


Önnél hogyan indult a városvédelem?

- Van nekem néhány könyvem, az egyikben, a Városvédőbeszédek-ben részletesen elmesélem, hogyan született meg a műsor. Egyrészt mindig is volt közéleti érdeklődésem, számtalan klubot, alapítványt és egyesületet hoztam létre és vezettem, rengeteg társadalmi munkát végzek ma is; másrészt volt a televízióban egy olyan műsor, A Hét, ahova vendégként lehetett vinni kisebb anyagokat: oda készítettem a kollégáimmal öt-hatperces anyagokat, vagy akár hatvan-kilencven másodperces szösszeneteket. Ezek roppant hatékonyak voltak, így akadályoztuk meg például, hogy Vámosmikolán kivágják a diófákat, vagy hogy Székesfehérvár belvárosába valami oda nem illőt építsenek - utóbbit egy kilencven másodperces kisfilmmel, amely ráadásul fesztiváldíjat is hozott. Ezek után keresett meg a Terefere szerkesztője, hogy csináljak neki is hasonló anyagokat, itt már az épített örökségben állapodtunk meg témaként. Ezzel persze összefügg az is, hogy az ember látja azt a rengeteg illogikus dolgot - amelyeknek ma is tanúi vagyunk -, hogy kicserélik a telefonfülkéket, a kandelábereket, a postaládákat, az ingatlanokban lecserélik a lifteket vagy a kapukat.

A legtöbb embernek viszont csak akkor jut eszébe tenni valamit, ha a változások a közvetlen környezetét érintik. 

- Ami ehhez hozzáadódik az én esetemben, az a szívósság, hogy nem csábulok el: sok műsorvezető, ha leteszi a mikrofont, már nem foglalkozik azzal, amit közvetít, nálam a képernyős munka mögött rengeteg háttérmunka is van. Amit valaki sikereként elmondok a műsorban, annak általában én is a részese vagyok, rengeteg ügyben írok levelet, telefonálok, tervezek, agitálok. Meg szokták kérdezni, hogy mire vagyok a legbüszkébb: arra, hogy van kétszázötven egyesület az országban, amelyek ugyanúgy fontosnak tartják ezt az ügyet. Ezt nem is lehet másképp csinálni, csak úgy, ha részt vesznek benne az emberek. Nógrád megyéből Pinczésné Kiss Klára szervezi a gyerektáborokat, Srágli Lajos egy Páka nevű pici községből, Zala megyéből irányítja a szövetség Értékmentő című folyóiratát. Egy Kárász nevű baranyai faluban tartják számon a városvédők összes kiadványát, mint ahogy Kisújszálláson is, csak egy másik módszerrel. Kétségkívül ez egy országos ügy, sőt a határokon kívüli értékeink védelmének ügye is, aminek a hátterében ott volt eddig egy televíziós műsor. Magyarország épített örökségéért, a közös múlt megőrzéséért folytatott harcot meggyengíteni azzal, hogy havi huszonöt percet nem szánunk rá, az érthetetlen az emberek számára.     

Az nem bántja, hogy eredeti szakmájában, operatőrként nem ismerik szélesebb körben?

- Művészettörténészként, valamint rendező-operatőrként végeztem: három diplomám van, a városvédés előtt és mellett - operatőrként is, rendezőként is - egy hatalmas filmes életműre lehetek büszke. Ebben éppúgy benne van a Bánk bán és Strauss A denevér-je, mint Hernádi Gyula, Örkény István, Moliére, Osztrovszkij vagy Galgóczi Erzsébet műveinek adaptációja - de említhetném a Mednyánszky László festőművészről készült játékfilmet vagy a Keménykalap és krumpliorr című gyereksorozatot is, képzőművészeti, dokumentum- és ismeretterjesztő filmeket. Fontosnak tartom azt a sorozatot, amelyet Katona Tamással és Csorba Lászlóval készítettünk, Az 1848/49-iki magyar forradalom és szabadságharc emlékhelyei-ről. Rengeteg munkám van dobozban, amiket időről időre előszed a Magyar Televízió: most épp a Keménykalap és krumpliorr-t ismétli az m2, de a tavaly készített, 1956-os helyszínekről szóló dokumentumfilmet idén, október 23-án is műsorra tűzte a csatorna. Nagyon sokféle dolgot csináltam a városvédésen kívül, de az utóbbi időben kétségkívül ez került előtérbe, miután már tévéjátékok sem készülnek: csak elvétve csinálok már egy-egy különálló filmet, például a Nagy Imréhez kapcsolódó helyszínekről vagy Petőfi Sándor felvidéki kalandozásairól. Sok szakmai és alapítványi díjat kaptam, ezek mellett a Kossuth-díj, a Pro Urbe Budapest vagy a Középkereszt is szépen csillog.



Unokáink sem fogják látni: Soproni paloták

Külföldi városok közül melyik a kedvence?

- Nagyon sok van, mert nagyon sok félét szeretek. El vagyok ragadtatva Nagyváradtól és Nagyszebentől, természetesen Brassótól is. Ugyanannyira szeretem az angliai Yorkot, mint Londont, a dél-franciaországi városokat éppúgy, mint Párizst. Állandóan rácsodálkozom az olasz városok szépségére, Firenzébe is sokszor szerelmes voltam. Jól érzem magam Rostockban, és jól érzem magam Krakkóban is, rengeteg jó hely van a világon. Sok minden belefér az ízlésembe, a modern San Francisco és a hagyományos San Francisco épp úgy, mint a modern Berlin és a klasszikus Prága - csak azt nem szeretem, amikor a kettőt összehasonlítják, hisz össze sem lehet vetni az érintetlen Prága képét a háborúban porig bombázott Berlinével vagy az elmúlt száz évben is rengeteget veszített és át- meg átépített Budapestével. 

Van egy háromhónapos unokája - mit sajnál a legjobban, ha már nem láthatna Budapestből?

- Nem tudnék kiemelni egyetlen épületet, azt gondolom, hogy a város karakterét kell megőrizni: azt szeretném, ha Budapestnek megmaradna ez az eklektikus-szecessziós-romantikus arculata, és szeretném, ha a hegyvidékeken megmaradna az eredeti beépítés, a családi házakat nem váltanák fel a társasházak. Előbb-utóbb csak rájön ez az ország is, hogy nem kell utánozni a felhőkarcolós városokat: Magyarországon egy kisváros például mindig is földszintes, nagyudvaros volt, miközben egy francia kisvárosban alig karnyújtásnyi szélesek az utcák, a házak meg négy-ötszintesek. Más a fejlődési irány, más a karakter, oda azért megy a turista, hogy azt nézze meg, Magyarországra meg azért, hogy ezt. Nem kell a másikra hasonlítani, az a fontos, hogy őrizzük meg azt a hagyományt, amibe beleszülettünk, és tovább is tudjuk adni a minket követő nemzedékeknek.

A Ráday utcához hogyan viszonyul?

- A Ráday utcáról azt szoktam mondani viccesen, hogy az elnevezése a nemzet megelőlegezett bizalmából fakad. Egy sor dolog van egyébként rólam elnevezve, a Ráday utca mellett van Budapesten Mihály utca is, sőt a Mester utcát, a Szép utcát vagy a Művész sétányt is idesorolhatjuk.

KAPCSOLÓDÓ CIKK