Gálvölgyi János: A Heti hetes arra jó, hogy ne hülyüljek el

Gálvölgyi János 1968 óta szinte megszakítás nélkül jelen van a televízióban: jelenleg saját show-ját viszi, és a Heti hetes-ben közreműködik, miközben hét színdarabban is játszik. Az [origo]-nak többek között a két életforma különbségéről, tehetségkutatókról, stand-up komikusokról, Laurence Olivier-ről és Csehovról beszélt. Szerinte a dráma is lehet szórakoztató, a parodizálást azonban egyre nehezebbnek tartja; úgy látja, a Gálvölgyi Show-t sokáig már nem, a Heti hetes-t viszont bőven lehet még folytatni. A Játékszín büféjében, az Édes bosszú előadása előtt találkoztunk vele.

Másfél órával vagyunk az Édes bosszú előadása előtt. Hogyan készül fel ilyenkor?

- Ez már a 291. előadás lesz, úgyhogy olyan nagy izgalom nincs bennem, nem kell már nagyon felkészülnöm. Ha nem lett volna az interjú, akkor is bent vagyok hat órakor: üldögélek, kávézom egyet, Hernádi Jucival dumálunk kicsit, kisminkelem magam, felveszem a jelmezem, és indul is az előadás. Új darabnál más persze a helyzet, most épp az Ördöglakat-nál az a borzasztó, hogy a premier után lement két előadás, aztán két hét szünet volt, majd megint két előadás és két hét szünet. Az még mindig premierállapotban van, nagyon kell koncentrálnom a szövegre - mint ahogy legközelebb a Jövőre, veled, ugyanitt 2.-nél is, az két hónapja ment utoljára. Az Édes bosszú tizenegyedik, a Hotel Plaza tizennegyedik éve megy, azoknak már meg sincs a szövegkönyve, a fejemben van az egész. Régebben sokkal könnyebben beépült a szöveg, mert a premiert rögtön követte öt-hat előadás - ma viszont már mindegyik színháznak óriási repertoárja van, tudják váltogatni a darabokat.

Az Ördöglakat mitől különleges? Valahol azt nyilatkozta, ilyen típusú krimi nem megy ma más magyar színházban.

- Valóban nem. Mindössze ketten játszunk benne Nagy Sanyival, ami nagyon megnehezíti a dolgunkat, hisz kettőnknek kell fenntartanunk az óriási feszültséget. Ugyan a Jövőre, veled, ugyanitt is kétszereplős darab - ott Hernádi Jucival vagyunk ketten -, de abban leülünk, felállunk, nem annyira feszes a történet, meg-meg lehet pihenni. Az Ördöglakat-nál nem lehet, ha ott egy percre is megpihenünk, akkor az egésznek vége van.

Ez egy komoly szerep, önt viszont jobbára komikus színészként ismeri a közönség. Lehet különbséget tenni a teljesítményben?

- Azt egész pályám során fájlaltam, hogy a vidám szerepeket valahogy lenézik az emberek, nincs akkora presztízse annak, ha valaki nevettet. A nagy drámaiságot tartják nagy művészetnek, pedig azt hiszem, én sokkal könnyebben meg tudnám magát ríkatni, mint hogy megnevettessem, szóval nem olyan egyértelmű a dolog. Bodrogi Gyula mondta mostanában egy interjúban, hogy teljesen mindegy, mivel, de két órán keresztül el tud szórakoztatni bárkit. A dráma is lehet ugyanis szórakoztató - csak épp van egy ilyen szakmai arisztokratizmus, amely szerint, ha vért izzadnak, az a dráma.

És hogyan nyilvánul ez meg a nézők részéről? Szerednyey Béla mondta, hogy az emberek manapság inkább szórakozni szeretnének a pénzükért.

- Nem tudom, a Katona József Színház sem játszik bulvárdarabokat, és mégis állandóan teltházzal megy. A nézők borzasztó furák, mert amíg a színészek több hónapig próbálnak egy darabot, addig ők idejönnek háromnegyed hétre, beteszik a kabátjukat a ruhatárba, beülnek a nézőtérre, és a legtöbb esetben fogalmuk sincs arról, hogy miről szól a darab - aztán mégis elkezdenek ragyogóan reagálni, pontosan ott nevetnek, ott tapsolnak, ott sírnak, ahol kell. Szóval nagyon okosak. Az már más kérdés, hogy kinek mire van igénye: van, aki tényleg azt mondja, hogy a napi munka és gondok után szeretne egy jót nevetni, de olyan is van, akit az szórakoztat, ha elgondolkodhat valamin. Én például imádom Csehovot, és nekem nagy kikapcsolódás őt olvasni - miközben persze nem csapkodom a térdemet a nevetéstől.

Csehov-darabban is láthattuk már - ezek után van még szerepálma?

- Nincs, soha nem is volt. Még a főiskolán lehetett választani Shakespeare-szerepek közül, és én mindenáron Macbeth akartam lenni, mert volt egy könyvem Laurence Olivier-ről, benne egy gyönyörű képpel Olivier Macbeth-alakításáról. Mi is megcsináltuk hasonlóra a maszkot, és én is gyönyörűvé váltam - fiatalabb voltam vagy hétszáz évvel -, de a szerepben bűn rossz voltam. Ezt egy intő jelnek vettem, hogy soha ne akarjak szerepálmot. Ahhoz kell egy rendező is, aki elhiszi rólam, hogy meg tudom csinálni, kellenek hozzá partnerek. Akkor van igazából baj, amikor megkapom azt a szerepet, amelyről álmodtam.

Laurence Olivier az Ördöglakat-ban is játszotta azt a szerepet, amit most ön, és több helyütt emlegette már. Ennyire etalon az ő játéka?

- Azt hiszem, minden normális színész azt mondja erre, hogy igen, Laurence Olivier etalon. Minden szakmában megvannak a kikezdhetetlen nagyságok, Olivier is ilyen a színészek között. Az ember olyan úgysem tud lenni, még a közelébe se nagyon ér, de azért erre kell törekedni.

Rengeteget láthatjuk közben a képernyőn is. Többen mennek el egy darabjára, csak azért, mert rendszeresen jelen van a tévében?

- Egészen biztosan többen eljönnek megnézni egy olyan mukit, akit mindennap látnak a tévében. Rengeteg kiváló kollégám van, a fiatalok között is, aki nem szerepel a tévében, így senki nem is tudja róla, hogy létezik - aztán, amikor a nézők beülnek a színházba, csak hüledeznek, hogy mennyire jó színész. Nekem nagyon nagy mázlim van, hogy 1968 óta jelen vagyok a televízióban: nem azt mondom, hogy csak miattam jönnek be a nézők a darabjaimra - mert kitűnő kollégákkal játszom együtt -, de biztosan sokat nyom a latba, hogy gyakran látnak a képernyőn. Amikor Hernádi Jucival játszom együtt, akkor duplán vonzzuk be a közönséget. Elkeserítő egyébként a helyzet, sokan nem is tudják, hogy játszom színházban is. A múltkor épp egy újságíró lányka kérdezte meg tőlem: "Maga olyan népszerű a televízióban, nem gondolt még rá, hogy színházban is fellépjen?"

Van, amiben jobb egyébként a tévé, mint a színház?

- Régen a Latabár Kálmánok meg a Ráday Imrék attól lettek népszerűek, hogy minden magyar filmben ők szerepeltek - akkor még nem volt televízió, ma viszont arra van szükség, hogy ott szerepeljen az ember. Engem különben sem kényeztet el a magyar filmgyártás - azzal a négy-öt filmmel, amelyben szerepeltem -, a televízió viszont kárpótol.

Mit gondol, filmen miért nem foglalkoztatják szívesen?

- Épp mostanában voltam egy beszélgetésen a Komédiumban, ahol erről is szó esett. Amikor én kezdtem színészkedni, akkor jött egy olyan hulláma a magyar filmgyártásnak, hogy mindenki inkább civilekkel vagy külföldiekkel forgatott. Én már akkor is folyamatosan jelen voltam a televízióban, úgyhogy filmrendezőktől többször megkaptam, hogy túl ismert vagyok, a nézők az arcomhoz tudják kötni, hogy én vagyok a Gálvölgyi. Ezt nyugaton inkább kihasználják, de nálunk valamiért nem így volt.

És azzal a pár filmszereppel meg volt elégedve, amiket kapott?

- Volt a Csinibaba, amit szerettem, aztán volt sajnos a Le a fejjel, ami egyébként jó film lehetett volna, de nem lett az. Amit nagyon szerettem, de méltatlanul eltűnt a süllyesztőben, az a Rap, Revü, Rómeó volt. A nyóckerről szól, egy Oláh Gábor nevű fiú rendezte, aki történetesen nem volt benne a filmes brancsban - talán erre is fogható, hogy eltűnt a filmje. Egyébként kitűnő színészek játszottak benne, Stohl Andristól Monori Liliig. De a filmeknek is van saját sorsuk, elképzelhetőnek tartom, hogy egyszer előkerül.

Ha mozifilmben nem is foglalkoztatták sűrűn, tévéjátékban rengeteget szerepelt.

- Igen, az valóban rengeteg volt. Január elsején szerepeltem a Hogy volt!? adásában, ott elém tettek egy listát, hogy mikben játszottam, és a felére már nem is emlékeztem. Borzasztó nagy bajnak tartom egyébként, hogy ma már nem készülnek tévéjátékok.

Van viszont rengeteg más jellegű műsor, amelyben teret adnak a színészeknek. Azokról mit gondol, akik szappanoperába mennek el játszani?

- A színházi fizetésekből megélni nem lehet: egy-egy előadás között két-három hét is eltelhet, így van olyan, hogy az embernek egy hónapban csak két előadása van - és mivel már nem vagyunk közalkalmazottak, csak akkor kapunk pénzt, ha játszunk. Ha az ember kap rá bármilyen lehetőséget, hogy egy kis plusz pénzhez jusson, nem szabad elítélni, ha elvállalja. Persze ez csak akkor állna, ha a szappanoperákban valóban színészek szerepelnének, de ez általában nem így van.

És a mostani tehetségkutatókról mi a véleménye? Annak idején ön is a Ki mit tud?-on tűnt fel.

- Ma már kész hollywoodi produkció egy ilyen, stylistokkal, mindenféle jelmezekkel. Nekem az 1968-as Ki mit tud?-on volt egy érettségi öltönyöm - két éve érettségiztem akkor -, volt egy fehér nejloningem meg apám nyakkendője, amelyet kölcsönkértem. Nem volt stylist, csak kiálltunk, énekeltünk, szavaltunk. Nem azt mondom, hogy mi sokkal tehetségesebbek voltunk, de az valahogy tisztább dolog volt. Az odáig nagyon jó, hogy ma is kutatjuk a tehetségeket, de hogy mi lesz ezeknek a tehetségeknek a sorsa, az már más kérdés. Ma már a kutya nem vesz cédét, nagynevű zenekaroktól sem, fellépési lehetőségek sincsenek olyan nagy számban. Régen anyák napján, nőnapkor, szilveszterkor, sőt április 4-én vagy november 7-én tíz-tizennégy fellépése volt az embernek, működtek a művelődési otthonok, voltak vállalati bulik. A Játékszín mostani épülete régen a Kamara Varietének adott otthont, én ide kerültem a Ki mit tud? után, akkor napi két előadásom volt.

A stand-up komikusok azért ma sem panaszkodnak a fellépések számára.

- Akinek van esze, az ma is megtalálja a módját, hogy érvényesüljön, de valahogy azt érzem, hogy sok az eszkimó, kevés a fóka. Megjelent már címlapon, hogy én ki nem állhatom a stand-uposokat, de akkor az újságíró egész mást írt meg, mint amit mondtam neki. Igazából csak kettőt-hármat ismerek a stand-uposok közül, és ők nagyon helyesek, én is jókat nevetek rajtuk - ezzel együtt, valahogy olcsó műfajnak tartom, hogy valaki kiáll, és beszél a nagymamájáról. Hofi Géza például olyan volt, hogy ha elmentem egy előadására, akkor még egy hét múlva is emlékeztem rá, hogy mit mondott, mert tényleg mondott valamit. Nagyon jó egyébként, hogy bejött Magyarországra a stand-up, mert ez is a humornak egy szelete - csak azt sajnálom, hogy a többi szelet már nincs meg mellette, eltűntek a kabarétréfák.

A Gálvölgyi Show-t meddig lehet még csinálni?

- Szerintem már nem olyan sokáig. Nagyon régóta megy, csak az RTL-en több mint tíz éve, előtte meg a Magyar Televízióban vagy húsz évig. A királyi tévében azért kényelmesebben ment a dolog, ott egy évben készült három vagy négy adás, itt meg gyakorlatilag havonta van harminc perc, amihez meg nincs elég író. Ez is talán a stand-upnak köszönhető, ha valaki már le tud írni két értelmes mondatot, az ma inkább kiáll, és elmondja maga - régen voltak, akik csak írtak, nekik eszükbe nem jutott színpadra állni.

Hányan készítik most a műsort, és milyen munkamegosztásban?

- A kreatív stábban öten-hatan vagyunk, de azért mondtam, hogy kevés az író, mert ugyanez az öt-hat ember csinálja a többi humoros műsort is - láttam már máshol olyan jelenetet, amelyet én rég kidobtam, de máshova sikerült eladni. Az ötleteket a szerkesztő, Ónodi Gyuri gyűjti össze, és úgy adja át nekem, én meg az első körben kiszórom, ami nem tetszik. Aztán leülünk Ónodival és Kubinszky Péter rendezővel, hárman csinálunk még egy rostát. Gyakran előfordul, hogy amit először kidobtam, arról kiderül, hogy nem is olyan rossz anyag, legalábbis a többi között - mert nem nagyon születnek remekművek. Bármilyen furán is hangzik, de nehéz megtölteni havi fél órát.

Mintha fáradtabb is lenne a műsor, és az ön legnépszerűbb, legemlékezetesebb paródiái is a nyolcvanas, kilencvenes években születtek. Manapság kevesebb az ember, akit parodizálni lehet, vagy egyszerűen kevesebb az ötlet?

- Tény, hogy kevesebb az egyéniség a tévében: régebben sokkal könnyebb dolgom volt, ott volt Rózsa György, Vágó István - hadd ne soroljam -, de ma már egyik napról a másikra kineveznek valakit műsorvezetőnek, ezeken az embereken pedig nehéz bármit is parodizálni. Régebben azért is könnyebb volt paródiát csinálni, mondjuk a Kapcsoltam-ról, mert mindenki pontosan tudta, hogy miről beszélek, mivel csak az az egy csatorna volt, amelyen az ment.

Lát azért ma olyan tévésztárt, akit jónak tart a saját közegében?

- Nem ismerem annyira őket, hogy véleményt tudjak mondani. Az egyébként, hogy valaki sztár, megint egy más dolog, külföldön is elválik a sztár és a színész. Ha már Laurence Olivier-t emlegettük, annak idején a Spartacus-ban is szerepelt, Kirk Douglas és Tony Curtis mellett. Mindenki tudta már akkor is, hogy Laurence Olivier a világ legjobb színésze, de attól még Tony Curtis volt a sztár: Olivier egy kis lyukban öltözött, míg Curtis ilyen-olyan lakókocsit kapott. Nálunk a sztárság fogalma is fura, én például mindig nevetek azon, ha valaki testőrökkel jelenik meg, vagy ha négyszáz fotós összegyűlik egy fogadáson.

Miket néz amúgy a tévében?

- Amit mindig fel is szoktam venni, azok Sherlock Holmes, Poirot és Murdoch felügyelő történetei, nagyon szeretem az ilyen típusú krimiket.

És önmagát vissza szokta nézni?

- Kénytelen vagyok, a Gálvölgyi Show előtt ugyanis mindig megkapom az anyagot, egy utolsó átnézésre. A Heti hetes-hez ilyen értelemben semmi közöm, de van, hogy megnézem. Érdekes látni a végeredményt, hisz mi hét órától fél tízig ott vagyunk a felvételen, és abban rengeteg lefety meg üresjárat van. Az a froclizás is, amit a legutóbb műveltem drága, szeretett Bajor Imrémmel, csak a képernyőn jött át: a stúdióban nem éreztem annyira erősnek, de otthon sírva nevettünk rajta a feleségemmel.

A Heti hetes egyébként hogy jött annak idején?

- Teljesen véletlenül. A szerkesztővel, Ónodi Gyurival a Gálvölgyi Show-t együtt csináljuk jó húsz éve, mind a mai napig dolgozik a műsorban. Amikor elindult a Heti hetes, engem is megkeresett, de fogalmam sem volt, hogy képes lennék-e helyt állni egy ilyen műsorban - aztán végül is nagyjából azt hoztam, amire a készítők számítottak. A kezdeti próbacsapatban egyébként nem voltam benne, de azt hiszem, azok közül végül senki nem került be a műsorba. A Heti hetes nekem amúgy leginkább arra jó, hogy szellemileg kondicionáljam magamat, bizonyítsam magamnak, hogy nem vagyok még teljesen elhülyülve.

Mit szól a fiatalokhoz, akiket mostanában hoztak be a műsorba?

- Nem baj, hogy hoztak be új embereket, Varga Livius például zseniális figura. Volt persze olyan is, aki nem jött be, de korábban is volt már rengeteg vendég, akik közül nem mindenki tért vissza a műsorba. Nem is a fiatalításon volt itt a hangsúly szerintem, hisz Hajós vagy Hajdu Steve is fiatalok: a színházban az a jó, hogy nem létezik öreg és fiatal, csakis a teljesítmény számít. Az Ördöglakat-ban nagyon tehetséges, fiatal kollégámmal, Nagy Sanyival játszom együtt, de a frász jön rám, amikor az újságok azt írják, hogy én vagyok a darabban a nagy öreg. Egymásról mi pontosan tudjuk, hogy ki mit tud. Kálmán György mondta annak idején, hogy ez egy olyan szakma, ahol mindenki tudja a másikról, hogy ő tábornok-e vagy őrnagy, megvannak rajtunk a láthatatlan rangjelzések. Én hiába mondanám magának, hogy milyen bődületesen nagy színész vagyok, ha most bejönne egy statiszta, ő is pontosan tudná, hogy mennyi ebből az igazság.

A régebbi tagokkal milyen a viszonya a Heti hetes-ben?

- Nagyon jó a csapat, és ez kell is a műsorhoz, hisz egy csomó dolgot nem lehetne megcsinálni, ha nem lenne baráti a viszony: önnel szemben nyilván nem engedhetnék meg olyan vicceket, mint Bajor Imivel, akivel évtizedek óta jóban vagyunk.

Az induláskor gondolta volna, hogy idáig eljutnak?

- Nem, de szerintem senki más sem. A siker szerintem annak tudható be, hogy - ha lehántunk róla minden belemagyarázást - az embereket egyszerűen érdekli az a hét pali, aki ott ül, kíváncsiak arra, hogy mi a véleményük a világról. A műsornak volt egyébként német megfelelője, a Hét nap, hét fej (7 Tage, 7 Köpfe - a szerk.), de Magyarországon is ment már hasonló, a Humoristák klubja vagy a Rádiókabaré-ban A hónap hírei. Mindkettőnek ugyanúgy az volt a lényege, hogy humoristák reagáltak aktuális hírekre, és előbbiben benne is voltam vendégként, olyanok mellett, mint Mikes György vagy Ősz Ferenc. Amikor a Heti hetes elindult, minket is próbáltak lekövetni: még a kezdet kezdetén készítettek rólunk fényképeket elölről, oldalról - mint a bűnözőkről -, és Cseh- vagy Lengyelországban megkeresték az alteregóinkat. Láttunk is a végeredményből valami kis részletet, de talán csak három adást ért meg.

Van-e még más terve a színházi és tévés munkákon kívül?

- Most épp egy hangoskönyvet veszek fel Erich Kästner Május 35 című könyvéből, ami a többi munka mellett éppen elég.