"Kakukktojás voltam a jogászbálon" - Varga Izabella a Barátok köztből

Varga Izabella a Barátok köztben tizennegyedik éve játssza dr. Balogh Nórát: ez idő alatt közeledett is egymáshoz a személyiségük, de a színésznő alapvetően hálás azért, hogy karakterével eléggé különböznek. A Miklóst alakító Szőke Zoltánnal civilben is szoros a kapcsolata, a kiírt szereplőkkel viszont már lazább; gyerekkorában az újvidéki televízió műsorvezetője volt, és keverték már össze Szily Nórával is. A Barátok közt stúdiójában beszélgettünk vele.

Tizennegyedik éve játszol a Barátok köztben. Meddig lehet ezt csinálni?

- Szerintem akár a végtelenségig, attól függ, van-e még lendület, van-e még szándék, van-e még ötlet. Az írók mindent megtesznek, hogy az érdeklődést fenntartsák - ezzel a szakmai odafigyeléssel szerintem sokáig sikeres lesz még a sorozat.

És színészileg, emberileg? Nem fásultál még bele?

- Az az igazság, hogy ez teljesen más feladat, mint bármely más színészi munka. Egy-egy jelenet addig a húsz percig tart, amíg felvesszük, és utána soha többé nem tér vissza - nem olyan, mint a színház, ahol akár naponta ugyanazt játssza el az ember. Nálunk egy-egy érzés, egy-egy hangulat, egy-egy színészi összhang húsz percig létezik, és amiatt megunhatatlan, hogy mindig jön helyette új.

Mint alapszereplőnek - aki indulásától fogva benne van a produkcióban - van esetleg valamilyen előjogod? Másképp kezelnek a stábon belül, mint az újakat?

- Nem, nagyjából egyenlőség van. Sőt inkább a fiatalok részesülnek megkülönböztetett figyelemben. Hiszen nekik nem könnyű a kezdés, egyszerűen azért, mert nincs elég tapasztalatuk. De ami biztos, hogy borzasztóan igyekeznek, tele vannak energiával - amiből mi is tudunk meríteni -, és nagyon ügyesek is ahhoz képest, hogy egyből a mélyvízbe lettek dobva, és a szárnypróbálgatásaikat kétmillió ember figyeli.  

Személyesen is próbálod őket tanítgatni?

- Csak ha ők kérnek tőlem tanácsot. Régebben össze is ültünk megbeszélni a dolgokat, amikor valaki frissen bekerült a produkcióba - van ugyanis egy csomó technikai dolog, amely jelentősen lelassíthatja a munkafolyamatot, ha nem hívjuk fel rá előre a figyelmet. Az új kollégáknak el kell magyarázni, hogy miért van a fehér iksz a padlón, mit jelent az ansnitt, mikor kell úgy játszani, hogy valóban őket veszi a kamera - hisz egy háromszereplős jelenetnél például csak az idő egyharmadában látszik az adott karakter. Az új szereplők szerencsére nagyon hamar beletanulnak a dolgokba, amiben az is közrejátszik, hogy a stáb nagyon befogadó - arra vagyunk edzve, hogy egy szempillantás alatt azt is a társulat tagjává fogadjuk, aki csak egy hétig lesz benne a produkcióban.

Volt most egy csapatépítő hétvégétek is Tokajban.

- Igen, mindig örülünk, ha ilyesmire kerül sor. Én például a kislányom születésekor egy csomó mindenből kimaradtam - a forgatási szünetekben is általában az öltözőben pelenkáztam -, és a közben érkezett kollégákkal nem tudtam igazán szoros viszonyt kialakítani. Aztán jött egy csapatépítő tréning, ahol két napot együtt töltöttünk, és egyből szorosabbá, tartalmasabbá vált a kapcsolatunk. 

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

A kiírt szereplők közül kivel tartod a kapcsolatot?

- Igazából a közösségi oldalakat használjuk erre a célra. Így, ha épp összetalálkozom egy-egy régi szereplővel, általában ugyanott tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk, de szorosabb kapcsolatom egyikükkel sincs. A gyermekeim születése egész más irányba terelte az életemet, egészen másfajta kapcsolataim alakultak ki, és az életterem is más lett, miután kiköltöztünk Budapestről vidékre. A magánéletem inkább a mindennapjaim közé szerveződik, a barátaimmal most épp egy civil szervezetet szeretnénk létrehozni, amely a Dunakanyar élhetőségét őrizné. Egy Franciaországból indult kezdeményezés alapján azt szeretnénk elérni, hogy az emberek sokkal inkább odafigyeljenek a lakóhelyük ötven kilométeres körzetére: ottani termelőktől és tenyésztőktől szerezzék be az ennivalójukat, a helyi kisiparosokat hívják, ha valami gond van, és vigyázzanak a környezetükre, járjanak el a szemétgyűjtési akciókra, közlekedjenek gázüzemű autóval, amely kevésbé szennyezi a levegőt, és például a karácsonyi jótékonysági csomagokat is a közvetlen közelünkben élő hátrányos helyzetű gyerekekhez jutassák el. 

Hogyan tudsz egyensúlyozni a munka, illetve a civil életed és a családod között?

- Én azt gondolom, hogy nincs ennél ideálisabb munka egy családos színész számára. Ahogyan a tévénézők is látják, valamikor előtérben van a karakterem, valamikor pedig éppen csak megjelenek, így a terhek is eloszlanak. Nyilván nehéz napról napra ugyanazt a karaktert megjeleníteni - főleg akkor, ha a magánéletem éppen teljesen más szakaszban van -, de van már annyi rutinom, hogy meg tudjam oldani.

A gyermekeiddel nézitek otthon a Barátok közt-öt?

- A Barátok közt idejében fürdés és lefekvés van, úgyhogy alapjában véve nem jellemző. Természetesen, ha van egy-egy rész, amely nagyon mókás, vagy amelyre nagyon rákészültem - egyszóval különösebb szerepe van az életemben -, azt nekik is meg szoktam mutatni. Annyira belenőttek egyébként ebbe az egészbe, hogy teljesen tisztában vannak a munkám jellegével, így például nevetnek azon, hogy a nézők közül sokan azt hiszik, az igazi kislányom játszik a sorozatban.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

A Barátok köztben ügyvédnőt játszol. A jogi szakmával mennyire kerültél képbe?

- Egyszer meghívtak a jogászbálra, én voltam ott a kakukktojás és a díszvendég egyben - nagyon vicces volt, értékeltem a humort ebben a gesztusban, és nagyon jól éreztem magam. Ezzel együtt nem szeretnék jogász lenni, bár egy egyetemet még el szeretnék végezni. Most épp coachnak tanulok, aki a problémák önmagunk általi megoldásában segít - ezután szociálpedagógiára szeretnék járni, gyerekekkel szeretnék foglalkozni. A művészetet mint terápiát alkalmaznám a gyerekeknél, akik manapság eléggé túl vannak terhelve, szinte felnőttelvárásoknak kell megfelelniük.

Volt olyan készség, amelyet a Barátok közt miatt kellett elsajátítanod? Tanultál olyat a forgatás alatt, amit amúgy nem tanultál volna?

- Az az igazság, hogy a feszített tempó miatt a necces jeleneteket inkább kaszkadőrrel vagy dublőrrel szokták megoldani; ha nagyon előre tudják az írók, hogy mi fog következni, illetve valaminek nagyon nagy jelentősége van a történet szempontjából, akkor kell csak elsajátítanunk valamit. Amikor Lóránt Kriszta (Ferenczi Orsolya alakítója - a szerk.) két hónapig rendszeresen hastáncolt az ő Lacijának, akkor természetesen kellett órákat vennie. Nekem csak a terhességre kellett rákészülnöm: először műhasam volt a sorozatban, aztán lett csak igazi a pocakom. Én - az ilyenkor esedékes sajtóhadjárat miatt - minél tovább szerettem volna titokban tartani, hogy terhes vagyok, így sokáig a stáb sem tudta, azt hitték, hogy még mindig a műpocakot viselem. Talán az ötödik hónapban lehettem, amikor egyszer csak bementem a stúdióba, és egyszerűen felhúztam a pólómat. A stáb tagjai kifeküdtek, percekig nem tudtak megszólalni. Nórával amúgy csak kicsit hasonlítunk: ugyanakkora a lábunk, és egy az egyben ugyanúgy nézünk ki. De a viccet félretéve, amikor elindult ez az egész, még óriási távolságban voltunk egymástól, ő volt az egyik oldalon, én meg a másikon - amit én nagyon élveztem is. Azóta kicsit közelebb került egymáshoz a személyiségünk, ami tizennégy év alatt szerintem elkerülhetetlen. Így is iszonyatosan megkönnyíti azonban a dolgomat, hogy nem vagyunk egyformák, és a nap végén fel tudom akasztani a szerepemet az öltözőben a fogasra. A magánéletben egy pörgős energiabomba vagyok, aki tornacipőben jár, és valahogy gyerekesen attraktív - ez nem annyira egyeztethető össze egy kicsit merev, szigorú ügyvédnővel, aki évekig kontyot hord. Ő máshogy is anya, mint én vagyok, és máshogy feleség.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

Nyilván így is azonosítanak vele. Van valami vicces sztorid ezzel kapcsolatban?

- Előfordult, hogy ismerősök is szólítottak már Nórának, de nyilván ez csak friss ismerősökre vonatkozik, nem olyanokra, akik régebb óta ismernek. Egyszer egy kulcsmásolóba mentem be - még nagyon az elején jártunk a sorozatnak - és a két, ott dolgozó fiú közül az egyik egész végig böködte a kollégáját, aki sehogy sem értette, hogy a másik mit akar neki jelezni. Amikor mentem ki, még hallottam, ahogy az első ezt mondja: "Te hülye, hát nem ismerted meg? Ez a Szily Nóra volt". A nóraságommal kapcsolatban talán ez volt a legviccesebb félreértés.

Berényi Miklóssal elválaszthatatlanok vagytok a történet szerint. Civilben is jóban vagytok az őt alakító Szőke Zoltánnal?

- Nagyon szeretem őt, és tényleg voltak olyan időszakok, amikor a forgatás miatt szinte több időt töltöttünk együtt, mint a családjainkkal. Ő is a Vajdaságból származik, akárcsak én, és a szüleimen kívül ő talán az egyetlen ember, akivel szoktam nosztalgiázni az ottani időkről. Rengeteget szoktunk beszélni a régi dolgokról, már a Facebookon is van egy csoportunk, ahol régi zenéket küldözgetünk egymásnak, filmekből idézünk jeleneteket, feltesszük a régi dínárokról készült képeket. Mindkettőnkben van egy hatalmas szükséglet, hogy olyannal beszéljünk ezekről, aki maga is megélte és átérzi, amiről szó van. Nagyon sokszor szerbül beszélgetünk, ha éppen az esik jól, óhatatlanul szorosabb ettől a kapcsolatunk. Ennek én nagyon is örülök, és szerintem Nóra és Miklós története is hitelesebb lesz ettől.

A pályád elején könnyebbség vagy nehézség volt inkább, hogy határon túli vagy?

- Hosszú ideig csak nehézségek származtak ebből. Az, hogy az anyanyelvem magyar, és egy olyan országból jöttem, ahol beszélnek magyarul, még nem jelenti azt, hogy ugyanúgy gondolkodom és beszélek - vagy akár viselkedem egy adott helyzetben -, mint egy olyan ember, aki Magyarországon nevelkedett. Ráadásul olyan családban nőttem fel, ahol gyakorlatilag nem néztünk televíziót, így egyáltalán nem voltam képben a szakmán belül: mivel nem néztem filmeket, nem ismertem a színészeket sem, nem tudtam, kit hogy hívnak, nem tudtam hova kötni az embereket. Emiatt a színházban - egy olyan közegben, ahol kívülről fújják az idézeteket, anekdotákat, gyakran hivatkoznak filmekre, előadásokra - csak kapkodtam a fejemet. A későbbiekben csak előnyét láttam annak, hogy határon túli vagyok, de a pálya kezdetén bizony inkább nehézség volt.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

Annak ellenére nem néztetek otthon tévét, hogy a helyi televízióban gyerekszínész és műsorvezető voltál?

- Volt kint egy Iskolacsengő című műsor - nem tudom, hogy megvan-e még -, annak voltam a műsorvezetője. A produkcióval bejártuk a vajdasági magyar iskolákat, és bemutattuk az ottani büszkeségeket, a tánccsoportot vagy a helyi sportolókat - tulajdonképpen dicsőségtábla volt a magyar kisgyerekeknek. Volt ennek folytatása is, amikor az újvidéki tévé felfedezte a Csiribiri színjátszótársulatot, amelynek én is tagja voltam: onnantól kezdve kabarékat, szilveszteri műsorokat csináltunk.  

Miért jöttél el a Vajdaságból?

- Ezt egyszer elmeséltem, de soha többé nem szeretnék beszélni róla. Legyen annyi elég, hogy a háború miatt. (A színésznő a Nők Lapja Cafénak adott korábbi interjúban így fogalmazott: "A túlélés összes technikáját kipróbáltuk a háború alatt" - a szerk.)    

A Barátok közt mellett a színházra már nem jut időd. Nem hiányzik?

- Dehogynem. Nagyon hiányzik a színpad, de egyelőre nincs sok ötletem, hogyan lehetne összeegyeztetni a családdal. Tavaly karácsonykor csináltunk egy koncertsorozatot Zalaegerszegen, a bábszínházzal karöltve, ami pazarul sikerült, és nagyon élveztem is, ennek az idén lesz folytatása. Ilyen rugalmas felkérés azonban ritkán érkezik, de azért egyre elszántabban keresem a módját, hogyan lehetne visszatérni a színházhoz.

KAPCSOLÓDÓ CIKK