Nem akartam Hitler Ilona lenni - interjú Kassai Ilonával

2014.02.16. 12:58

A Kossuth- és Jászai-díjas Kassai Ilona az egyik leghosszabb ideje dolgozó magyar színésznő. Közel hetven éve lépett először színpadra, ma már csak szinkronizál. A tévében minden második nagymama az ő hangján szólal meg, a Harry Potter-filmekben McGalagony professzort szinkronizálta, de még ma is meglepetést színlel, ha a boltban felismerik a hangját. Négy férjet fogyasztott el, ő az anyukája Ganxsta Zolee-nak, aki szerinte még az övénél is rosszabb pályát választott. 

 

Soha nem akart Icus vagy Ica lenni?

Nem! Ha valaki becézve mondja nekem az Ilona nevet, nem is nézek oda, az Ilustól pedig kiborulok. Nálunk a nővérem Mimi volt, én meg Médi. Anyukám német származású, és a Mädchenből jött a név. Németországban ez egy gyakori becenév.

Miért maradt Kassai a vezetékneve, az első férje után?

Mert a főiskolán a születési nevemet mondtam be, amikor felvételiztem. Úgy hívtak, hogy Hiller Ilona, de úgy írták le, hogy Hitler Ilona, ráadásul mindezt a Rákosi-korszakban. Ezután bementem a belügyminisztériumba, hogy szeretném a nevemet megváltoztatni: az első férjem vezetéknevét, a Kassait viseltem előtte, és jeleztem, hogy szeretném megtartani azt a nevet. Mondták, hogy semmi akadálya. Apukám nagyon meg volt sértődve, mert milyen jól hangzana, hogy Helene Hiller. Mondtam, hogy Németországban talán igen, de itthon Hitler Ilona leszek, az meg valahogy nem volt nekem szimpatikus.

Kassai Ilona 35 évesen már Kossuth-díjat kapottFotó: Tuba Zoltán - Origo

Szegeden született. Hogyan került fel Pestre?

1945 után Lehotay Árpádnak volt Szegeden egy magániskolája, ahol a tanárok szegedi színészek voltak. Körmendi János, Márkus Laci, Kazimir Karcsi, Gyurkovics Zsuzsa meg jómagam ott tanultunk. 19 éves koromban jöttem fel Pestre, 1949-ben jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára, ahová rögtön elsőre bejutottam. Besétáltam a színészkollégiumba, ahol – nekem, a kis vidéki libának – elég vad élet volt. Nem voltam akkor egy szexbomba, de később aztán kikupálódtam. Strandra például alig mertem elmenni, olyan cingár voltam. Megijedtem, és visszamentem Szegedre még egy félévet, majd újra feljöttem, és a Bányászszínházhoz, majd egy év múlva a Déryné Színházhoz szerződtem le. A műsor nem volt akármi, Shakespeare-től kezdve polgári darabokon keresztül mindent játszottunk. Az alakításaim egy szép Jászai-díjat hoztak 1961-ben.

Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Elég fiatalon tüntették ki Kossuth-díjjal. Ezt általában idősebb korban szokták megkapni.

1963-ban én voltam a legfiatalabb magyar Kossuth-díjas, Aczél György személyesen javasolt, mert korábban látott Melindaként a Bánk bánban, még a Jászai-díj előtt. Akkor jóváhagyta a Jászai-díjat, de hogy két év múlva hogyan jutottam eszébe a Kossuth-díjnál, azt nem tudom. Aczélt sokan szidják, én nem tudom, hogy milyen kapcsolatban volt az igazgatókkal meg a rendezőkkel, de ha valaki fel volt terjesztve, és úgy nézett ki, hogy meg is kapja azt a díjat, akkor azt megnézte. Nagyon tetszett neki az alakításom, de azt mondta, hogy még sok-sok munkám lesz ezen a pályán.

Zana Zoltán (Ganxsta Zolee) naponta feljár hozzá egy teáraFotó: Tuba Zoltán - Origo

Milyen volt az ötvenes években színésznek lenni? Hagyták játszani az embert?

Haragszom, amikor olyan emberek, akikről tudom, hogy nem volt semmi bajuk. elkezdik, hogy „milyen borzasztó, hogy nem lehetett, nem mertünk egy szót sem szólni..." Amikor a Déryné Színházban a párttitkár azt mondta, hogy lépjek be a pártba, ő is röhögött, meg én is. Mondtam, „nem érzem elég érettnek magamat ahhoz, hogy párttag legyek". Ezzel el volt intézve.

Csak a színház maradt?

Én tényleg csak a színházzal törődtem. A Szabad Nép félórában – korábban kellett kelni fél órával – valaki mindig felolvasott nekünk az újságból fontosnak tartott dolgokat, majd azt megbeszélték. Én csak ültem, és azt se tudtam, hogy mit hallottam. Ábrándoztam, mindent csináltam. De nem volt belőle semmi bajom.

Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Mennyi szerencse, és mennyi tehetség kell a pályán?

Ruttkai Éva szerint ehhez a pályához kell egy kis tehetség, de ha nincs szerencsém, akkor lehet annyi tehetségem, mint egy istennek, akkor se lesz belőlem soha semmi. Én mindig hittem abban, amit csináltam, pedig az én alaptermészetem nem alkalmas színésznőnek. Sose akartam sztár lenni, szerettem volna még nagyon sok szerepet jól eljátszani, örömet szerezni a közönségnek, de az, ami ezzel jár – megjelenni, csillogni-villogni mindenütt –, az nem az én világom. Huszonöt év múlva kezdtem unni, hogy csak egy helyen játszom, majd 1976-ban az Arany János Színházba kerültem, ahol rengeteg nagyon jó prózai szerep várt rám. Később, amikor már nyugdíjban ültem, akkor hallottam, hogy Nagy Anna bokája kificamodott, és közben műsorra volt tűzve az Ármány és szerelem a Madách Színház és az Arany János Színház közös produkciójaként. Vasárnap lett volna az előadás, és már szerda óta kerestek Millernét, de senki nem ért rá. Vasárnap reggel rám telefonáltak, hogy megcsinálnám-e este a szerepet. Mondtam, hogy korábban is szólhattatok volna. Izgalmas feladat volt, hogy vajon estére meg tudom-e tanulni az egész szöveget, de végül sikeres volt az előadás.

Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Vállalna ma még színpadi szerepet?

Nem, a sok szöveg miatt. Filmbe is hívnak, de a legnagyobb félelmem, hogy elfelejtem a szöveget. Általában amerikai és német filmekben játszom: németül még úgy, ahogy tudok, de angolul nem. Franciául tanultam, forgattam is Párizs mellett. A Suszter, szabó, baka, kémben világsztárok mellett is feltűntem. Emlékszem, három napon keresztül ültem a Ferenciek terén bent az öltözőmben, senki sem szólt hozzám. Reggel taxival odavittek, kifestettek, felöltöztettek, még a melltartómat is le kellett cserélni. Az első nap végén mondták, majd holnap én jövök. Aztán másnap ugyanez volt. Milyen szerep az, aminél két napot ülök az öltözőben? Átlényegüljek, vagy mit csináljak? Harmadik nap jött megint a kocsi, a tetőtől talpig való átöltözés. A nap végén megkérdeztem, hogy „gyerekek, nekem lejár a három napom. Mikor leszek én?" Elrohant a gyártásvezető, majd átvittek a másik lépcsőházba, mindenhol pókhálók, törött üveg. A jelenet a földszinten játszódott, de engem fölvittek a harmadik emeletre egy rácsos ablakhoz. Azt ki kellett nyitnom, alig bírtam megfogni a pókhálóktól: irtózom a pókoktól. Annyi volt a dolgom, hogy amikor lent lövés hallatszik, kinézek, látom, hogy mi történik, megijedek, és becsukom az ablakot. Ennyi volt a szerepem.

A jelenet: 

Hogyan kezdett el szinkronizálni?

1961-ben Vass János szinkronrendező kérdezte tőlem, hogy miért nem szinkronizálok? Esküszöm, akkor azt se tudtam, hogy mi az. Kit érdekelt, hogy mit csinálnak a filmesek! Engem akkor csak a színpad érdekelt. És ő azt mondta, hogy szinkronizálni kell, minden színésznek az a mellékfoglalkozása. Ott aztán igazán szép feladatok vártak: két híres Hamlet-filmben is én voltam a királyfi anyja, az elsőben Latinovits volt a Hamletem.

Ő milyen volt?

Úgy emlékszem vissza, hogy élmény volt vele szinkronizálni. Nagyon sokan azt mondják, hogy krakéler volt, való igaz, pillanat alatt goromba tudott lenni, de énvelem mindig kedves volt. A legkedvesebb szerepeim közé tartozik Jessica Fletcher a Gyilkos sorokból, akit Angela Lansbury játszik. Közel kétszáz részt csináltam meg belőle. Azóta szinkronizáltam már Lansburyt más filmben is.

Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Hosszú ideje él egyedül.

Négy férjem volt, annyit fogyasztottam. Kéne még egy ötödik, de annak már milliomosnak kéne lennie.

Nincs jelentkező?

Nem is viselkedem úgy, hogy legyen. Amikor valakit bemutatnak, rögtön szólok, hogy nekem a fiam meg az unokám az életemben a legfontosabb, a többi nem érdekel. A színészet még mindig érdekel, de néha nagyon nehéz kiélni az összes vágyamat, örömömet abban, hogy csak szinkronizálok. Viszont jólesik, hogy amikor bemegyek egy üzletbe, és elmondom, mit szeretnék, és az eladó megkérdezi, hogy „Ugye, színésznőnek tetszik lenni? Ugye, szinkronizál?" Ilyenkor persze ártatlanul megkérdezem, hogy ezt mégis miből gondolja.

Ganxsta Zolee édesanyja. Ő kisfiúként hogyan élte meg, hogy színész anyukája van?

Abszolút természetesen, különösen azért, mert az apja – Zana József – szintén színész. Kicsiként sokszor bejött az öltözőbe, tett-vett, kifestette magát, minden színésszel jó haverságban volt. Csak azt nem szerette – és szerintem azért lett belőle Ganxsta –, amikor a felnőttek cuki, édes kisfiúként beszéltek vele, olyankor láttam Zoli arcán, hogy majdnem fölrobban. Ő 12 évesen már egy komoly férfi akart lenni, én meg mondtam neki, hogy csak ne a színész pályára menjen. Kicsit rosszabbat választott még ennél is... És azon belül is még a legrosszabbat, hogy szabadszájú lett. Azt mondta, hogy „anyu, akikhez én akarok szólni, azok más nyelven nem értenek". Meg azt, hogy „anyu, te egész életedben – a mai napig is – azt csináltad, csinálod, amit szerettél. Akkor nekem miért nem engeded meg?"