Pásztor Anna: Elvárás volt, hogy elmebeteg csaj maradjak

2014.10.26. 14:02

Az Anna and the Barbies énekesnője először nem értette, miért pont őt kéri fel a TV2, hogy szerepeljen a Sztárban sztár című műsorban, úgy érezte, alternatív énekesnőként semmi keresnivalója nincs ilyen nevek és hangok mellett – most pedig már a Rising Starral folytatja. Az Origónak elmesélte, hogy élete legkeményebb hónapjain van túl, tízéves jubileumi koncertjére is készül, de szó esett a Dominikán forgatott Survivorről is.

Október 26-án indul a Rising Star, és te is ott fogsz ülni a zsűrijében. Mit szóltál, amikor felkért erre a szerepre a TV2?

A felkérés nemcsak úgy hirtelen jött, hanem egy folyamat vége volt. Szó volt róla hónapokkal ezelőtt, hogy valószínűleg ősszel új tehetségkutató műsor indul, és meghallgatások lesznek. Nagyon erősen kezdett dobogni a szívem, amikor közölték, hogy rám is gondoltak. Igazából tartottam attól, hogy a zsűrizés olyan előre megírt szerep lesz, aminek meg kell felelni. Hogy bele kell bújnom egy kitalált zsűritag bőrébe, és azt kell csinálnom, amit elvárnak tőlem. Bennem a külföldi adók műsorai alapján az élt, hogy kapok egy kiszínezett karaktert, akit el kell játszanom. Ebbe nem mentem volna bele, idegen tőlem az ilyen megjátszás. Féltem ettől, mert az ilyen szerepjáték nekem nagyon nem megy. Kíváncsi voltam a műsorra, és azt gondoltam, hogy egy próbát mindenképp megér, így hát elmentem a válogatásra, és ahogy az első énekes bejött a teszt alkalmával, megnyílt kettőnk közt a kommunikációs csatorna, hamar kiderült, hogy a Rising Star-ban nem kell szerepet játszanom, önmagam lehetek. A próbafelvétel alatt kijött belőlem a valós énem, és rögtön segíteni akartam, ha láttam megcsillanni valakiben a tehetséget. Nagyon szeretem, amikor emberek énekelnek bármilyen hangon vagy bármilyen hangterjedelemben, mert szeretem kibontani az embereket, és a hangjukon keresztül meglátni a lelküket.

Néhány éve azt nyilatkoztad, hogy problémásak a tévés tehetségkutató műsorok. Azóta megváltozott a véleményed?

Mindig azt vallottam, hogy ezeknek a tehetségkutatóknak megvan a létjogosultságuk Magyarországon. Azt nem szerettem bennük, hogy a versenyzőket nem készítik fel arra, hogy ez nem az út csúcsa, hanem a kezdete – ez csak egy ösvény, amin elindítják az embert. Nagyon gyorsan mindent elérnek a legjobbak, de a Rising Star is csak egy eszköz, és nem a cél, fontos, hogy ezt tudják a tehetségek.

Mi volt még a bajod a show-kkal?

Azért is hibáztattam korábban a tehetségkutatókat, mert a bimbózó tehetségeket idő előtt mindig egy kicsit szétcincálták, és kibontották anélkül, hogy felkészítették volna őket arra, ami ezen a pályán vár rájuk. Minden tudásommal azon leszek, hogy segítsem őket, és ezt megértessem velük. A műsor igazi győztese az lesz, aki képes erős maradni és kihasználni a tehetségkutató nyújtotta esélyeket, de semmiféleképpen nem úgy gondol rá, hogy ez a karrier beteljesedése.

Szereti a hangjukon keresztül megismerni az embereket

Forrás: EVA/Eva

Mi a helyzet a kevésbé tehetséges emberekkel? Ők kemény kritikát kapnak tőled?

Szeretem azt mondani tehetséges embereknek, hogy fantasztikus, ahogy te énekelsz. Lehet, hogy az illető nem karaokeénekes, és sosem lenne sikeres szólóénekes, de attól még zenélhet, énekelhet. Azt tanácsolom, hogy keressen magának zenekart, találjon magának hangszert, vagy írjon számokat és zenéljen. Senkit nem beszélek le arról, hogy a zenével foglalkozzon.

Vannak még új, eddig nem látott tehetségek az országban?

Úgy gondolom, pont mostanra érett be egy új generáció, amelyik már tehetségkutatókon és külföldi csatornák zenei műsorán nőtt fel. A műfaj sem ismeretlen számukra, és az interneten bármit megtalálnak, olyan versenyeket vagy énekeseket nézhetnek, amilyeneket csak akarnak. Ennek a generációnak már nem probléma, hogy angolul énekeljen tökéletes kiejtéssel. Ráadásul az angolok fantasztikus zenei érzékét is magukba tudják szívni azáltal, hogy gyerekkoruk óta ebben élnek. Az élő zenét közelről érezték a fesztiválokon, és látják, hogy a világon nincs elhatároltság, bárki lehet énekes. Nagyon sok jó, cizellált hang van, de még nem érzem azt, hogy az új generációban meglenne a lelkiség, ami egyébként ebben a felgyorsult világban egyre ritkább. Ha valaki a réten nő fel, és bogarakat piszkál, sündisznókat etet, akkor teljesen más dalokat ír, mint ha kint focizik a grundon, és csapatokat szervez. Hiányzik, hogy meglegyen a tapasztalatanyag és a lelkiség az emberekben, és ne menjen el az éneklés, zenélés vagy szövegírás a kopírozás irányába.

Mit szóltak a rajongóid, amikor megláttak a Sztárban sztár és a Rising Star plakátján?

Kétfajta reakció érkezett, az emberek egy része úgy gondolt rám, hogy én vagyok a faló, akit be lehet tolni a kertévébe, és végre bent van közülünk egy, aki majd terjeszti az igét a tehetségkutatóban. A Sztárban sztár miatt kaptam olyan megjegyzést, hogy eladtam a lelkem azzal, hogy bohóckodom a tévében, és engem is csak rángat a kereskedelmi média. A helyzet az, és ez jó lenne, ha sokakhoz eljutna, hogy azért választottam ezt az életpályát, és azért lettem punk-rock énekesnő, mert nem szeretem, ha rákényszerítenek valamire, szabadon szerettem mindig csinálni, amit akarok. Én mindig lemásztam a futószalagokról, ha nagyon elkényelmesedett körülöttem a világ. Elvárás volt tőlem az elmúlt időszakban, hogy az Anna and the Barbies énekesnőjeként, az alternatív műfaj képviselőjeként az elmebeteg csaj maradjak, de én szerettem volna kicsit ez alól is kibújni.

Sikerült?

Mielőtt az ember elhinné magáról, hogy ő az alternatív megváltó, jó, ha bekerül olyan körülmények közé, ahol ő is bénázhat. Velem is így volt, és azonnal magamhoz tértem, felébredtem, és kaptam két pofont, hogy itt aztán nem a kényelem kap szerepet, hanem a küzdés. Keresztes Ildikó és Tóth Vera mellett énekelni egy versenyben, ez már eleve olyasvalami volt, amire nem lehetett nemet mondani. Egyszerűen muszáj volt kipróbálnom. Olyan ez számomra, mint a kiugrás a repülőgépből. Azt sem próbáltam még, de ha lesz lehetőségem, kiugrom. A Rising Star pedig megint egy újabb arcomat mutatja majd meg, alig várom, hogy a válogatók után elkezdődjenek az élő adások.

Lady Gagaként a Sztárban sztár színpadán

Forrás: EVA/Eva

Mi volt a legnagyobb nehézség számodra a Sztárban sztár-ban?

Az előkészületek során találkoztam ismeretlen megpróbáltatással, mikor gipszmintát készítettek rólunk. A maszkok készítése miatt van erre szükség, és az a fél óra a gipszben nekem nagy trauma volt. Két tűszúrásnyi helyen tudtam csak levegőt venni, semmit nem hallottam és láttam, csak messziről érkeztek hangfoszlányok és kaparások. Mikor rád van terítve az anyag, és nem tudsz megszólalni, nem tudsz kijönni, az nagyon kemény. Először meleg volt a gipsz, aztán megszilárdult, belülről átélni igazi pánik volt számomra. Ráadásul pont akkor náthás is voltam, és azon aggódtam, mi lesz, ha közben kell kifújnom majd az orromat. Volt olyan pillanatom, hogy széttöröm magamon, és kijövök belőle. Pechemre később kiderült, hogy pont ez én maszkommal lett valami gond, és újra meg kellett csinálni.

Akkor jobban ment?

Elmentem a maszkosokhoz, és szerencsére másodszorra nem volt akkora para. Végig azt mondtam magamnak, hogy "szétrúgom a seggedet, ha bepánikolsz, fogd fel ép ésszel, hogy semmi baj nincs, ez csak egy pakolás", belül üvöltöttem, de kívülről igyekeztem nyugodtnak látszani.

Nagyon pörgős volt az elmúlt fél éved, megszületett a kisfiad, és új lemezzel is előrukkoltatok. Fárasztóbb volt ez a pár hónap?

Életem legkeményebb hónapjai vannak mögöttem, és ez nem túlzás. Megszületett a kisbabám novemberben, decemberben már volt egy koncertem, sőt, januárban már vele együtt mentünk egyhetes rock and roll turnéra Hollandiába. Onnantól kezdve egészen idáig nem volt megállás, bejártuk Magyarországot a nyáron, és minden fellépés után ott aludtunk szállodákban a babával. Eközben elkészült az új album, felvettük, összevágtuk és borítót terveztünk neki. Közben kétszer sikerült otthont váltanunk, mert várandósan úgy gondoltam, hogy Budapesten kívül lesz jó helyünk, de nem működött, úgyhogy most a nagymamához költöztünk, és együtt él négy generáció. Woodstock az ugaron címmel csináltunk nyáron egy négynapos tábort 250 fővel, ahol együtt zenéltünk és jurtákban laktunk Ópusztaszeren. Utána jöttek az MR2 Szimfonik koncert próbái, majd a fellépés, és ezt követték élőben a Sztárban sztár, valamint a Rising Star felvételei. Fél éve dobozból élünk, de most kezdem látni az alagút végét, és kezdek megkönnyebbülni.

Pont e miatt a nagy hajtás miatt kaptad meg, hogy megrendezett volt a Sztárban sztár-ból való kiesésed. Ez hogy esett?

Kedves gondolat, de teljesen alaptalan. Olvastam én is arról, hogy Koós Réka a Mamma Mia, én pedig a tehetségkutató miatt estem ki. De ha picit belegondolunk, akkor látjuk, hogy ez mennyire értelmetlen magyarázat, hisz még nem kezdődik az élő adás. Az időbe még az is belefért volna, hogy megnyerem, nem üti egymást a kettő.

Marylin Mansonként, a negyedik élő adásban búcsúzott el a műsortól

Forrás: EVA/Eva

Tehát egyszerűen azért estél ki, mert te szereptél a leggyengébben aznap?

Azt le kell szögezni, hogy nekem semmi keresnivalóm egy ilyen műsorban a papírforma szerint. Ide olyan emberek kellenek, akik mindent elénekelnek, képesek megváltoztatni a hangjukat, vagy képesek valakit utánozni, mint ahogy Sipos Peti mesterfokon bújik bele mások bőrébe. A buli része nekem is ment, ezt tudtam előre. Hétről hétre próbáltam megkeresni a közös keresztmetszetet az előadó és köztem, izgalmas feladvány volt számomra, hogy a játszott karakterbe hogyan tudom belevinni Pásztor Annát. Liptai Claudia azt látta mindig, és szóvá is tette a kritikáiban, hogy kibújik a produkcióból Anna, de hát nem is akartam, hogy ne bújjon elő. Marylin Mansonban is benne voltam, de nem mentem át annyira a sötét oldalra, hogy dögöljön meg a világ, inkább a gondolataimat vittem bele ebbe az erőbe. A jelmezesek mindenféle kitömésről beszéltek, hogy külsőségekben férfi legyek, de a férfit én másként akartam megjeleníteni. Szerintem az egyik legütősebb produkcióm volt, és nagyon hasonlítottam rá, bár maszk sem kellett, mert eléggé hasonló az arcformánk.

Inkább Lady Gagához szoktak itthon hasonlítani. Mit gondolsz erről?

Igen, rendszerint megkapom, hogy én vagyok a magyar Lady Gaga, de én ezt nem érzem. Maximum a külsőségekre lehet vonatkoztatni, mert ő is mindent magára borít, meg én is, extrém ruhákat hord a színpadon, de ennyi erővel lehetnék Elton John is. Erőteljes jelekkel dolgozunk mind a ketten, de ha már ilyen stilisztikai dolgokat nézünk, ő inkább a nyolcvanas éveket képviseli, én meg nagyon punk vagyok. Számomra megtisztelő, hogy ilyet mondanak, hiszen ő egy világhírű zeneszerző, divattervező és énekes. Eszméletlen figura, láttam élőben színpadokon, rengeteg energia van benne. Hajós Andrásnak is üzenem, hogy Gaga nem egy tátogó kislányka, nem hiába hívta meg Sting a 60. születésnapi koncertjére, de felfigyelt rá Elton John, Beyoncé és Madonna is. Lady Gaga nélkül egy beöltözős hülyének tűntem, de most hogy hozzá hasonlítanak, akár hálás is lehetnék neki.

Alternatív énekesnőként hogyan gondolkodtál a kereskedelmi médiáról?

Többször kérdezték tőlem, hogy utálom-e a médiát vagy a kereskedelmi tévéket, de utálatról szó sincs, hisz mind az emberekhez szólnak. Nincs olyan, hogy rossz közvetítő, a médium sosem lehet rossz közvetítő, a hír milyensége azon múlik, akiről szól. Ha rosszat csinálsz, akkor a rosszat közvetíti, ha csak részben rosszat, akkor azt szűri ki. Ha kilátszik a bugyim, és lefotózzák vagy írnak róla, akkor is tény, hogy az én bugyim lógott ki. A sajtó csak közvetít, ha a társdalomnak erre van igénye, akkor ezt kapja, de ez nem új keletű dolog, mindig így működött, és így is lesz, hisz az ókorban is szüksége volt cirkuszra a népnek. Ma is mindenféle cirkusz létezik, és én nagyon élvezem, ha ezek mögé benézhetek. A valódi cirkusznak, a színháznak, a filmezésnek, a fotózásnak, a zenének, a tévézésnek mindnek érdekes a háttere. Az alternatív és a kereskedelmi között is meg kéne keresni az átjárókat, valahogy össze kellene kapaszkodni a kettőnek. Mert igenis a kereskedelmi csatornának is jót tesz, ha van olyan szellemiség, ami ebből jön, mert érdekesebbé, sokrétűvé teszi. Egy egész más réteget is megszólaltatna a tévé, ami ezáltal többekhez eljutna. Hajós András is alternatív dalszerzőként jött, és a kertévében milyen sok embert megérintett a humora, az intellektusa, a műveltsége. Szerintem még több ilyen emberre lenne szükség.

Tóth Verával jó barátságot ápoltok, pedig két nagyon különböző világnak tűntök. Régóta ismeritek egymást?

Két tök más típus vagyunk, zeneileg és ránézésre is a két szélsőséget képviseljük. Mégis évek óta békésen elvagyunk egymással, pedig nekem jellemzően nem nagyon szoktak barátnőim lenni. Vele mindent meg tudok beszélni, tudunk együtt röhögni, hülyülni, vagy csak ülünk és nem szólunk egymáshoz. Szeretünk együtt borozni, vagy jókat kajálni, táncolni vagy eltűnni a világ elől, mindig számíthatok rá, és ez fordítva is igaz. Volt, hogy nekem volt szükségem a bátorításra, és ő is számíthat rám, bármikor felhívhat, ha gáz van, összerakom, ha férfiprobléma van, vagy bármi. Nem találkozunk mindennap, és ha úgy hozza az élet, hogy hónapokig nem látjuk egymást, akkor is ugyanott tudjuk folytatni a beszélgetést.

Úgy tudom, amikor mélyponton voltál a zenekar miatt, Vera segített át a nehéz időszakon.

Megjelent mostanában néhány cikk arról, hogy abba akartam hagyni a zenélést. Ez nem igaz, abbahagyni soha nem akartam, csak volt olyan az Anna and the Barbies életében, amikor nagyon kétségbe voltam esve. Nem vagyok az a feladós típus, de mikor sorba dőltek dugába a tervek, és semmi nem úgy sült el, ahogy szerettük volna, meginogtam. Akkor még más volt a zenekari felállás, és azt éreztem, hogy az öcsémen és rajtam kívül senki nem hisz abban, amit csinálunk. Tényleg minden olyan nehézkesen ment, minden összeesküdött ellenünk. Ekkor tettem fel magamnak a kérdést, hogy kell-e ezt nekem csinálnom, és a világ is akarja-e, vagy csak én érzem ennyire fontosnak. Volt egy olyan gondolatom, hogy legyen meg az élet akarata, és ne erőltessem tovább. Ekkor jött Vera, aki mondogatta, hogy ne adjam fel.

Lapozzunk vissza: 2003-ban szerepeltél először kereskedelmi csatorna képernyőjén, az RTL Klub Survivor című túlélő show-jában harcoltál egy lakatlan szigeten. Mi vitt oda?

Életem egyik „legtökönragadóbb" érzése, hogy ott lehettem és szembenézhettem a veszéllyel és a félelemmel. Elképesztő dolog volt, amit ott műveltünk. A műsorból nem nagyon derült ki, mert a képernyőn meg volt szelídítve, és nem is lehet hat hét minden eseményét kamerával felvenni. Minden pillanat a mai napig elevenen él bennem, mert nem arról szólt, hogy kiraktak és filmezgettek minket, hanem tényleg 24 órában a szigeten voltunk, ahol minden veszélyt valósan megéltünk. Skorpiók mászkáltak körülöttünk, és volt olyan is, hogy féltem a megfulladástól, irtózatosan félelmetes volt egy-egy szituáció. Végig nagyon éhes voltam, a harmadik napon már foltokat láttam magam előtt, és szédültem, közben alig hallottam, bedugult a fülem. Kemény volt a meleg, a magas páratartalom, és szörnyen fájt, ha megcsíptek a rovarok.

Hogy jutott eszedbe, hogy jelentkezz? A kihívás hajtott, vagy a médiajelenlét volt fontos számodra énekesnőként?

Sosem érdekelt az, hogy a sajtó írjon rólam vagy mutogasson engem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem segített, de nem erről szólt. Nem gondoltam arra, hogy ha jól csinálom, akkor majd megismernek és megszeretnek az emberek, csak élveztem a játékot. Nem szoktam elébe menni a dolgoknak, kezdetben is úgy gondoltam, hogy ha a médiának szüksége lesz rám, akkor majd keres.

Akkor a kaland?

A kaland érdekelt, az erős vágy az ismeretlen iránt, amit mindenki ismerhet a gyerekkorából. Lakatlan sziget, bunkerépítés, sátrakban alvás, nyíllal lövöldözés, faágból hangszerkészítés, mind nagyon érdekelt. Óriási és kihagyhatatlan volt, órákig tudnék róla áradozni. Sokszor nagyon sírhatnékom volt, de ott volt a kamera az arcomban, és olyan vagyok, hogy addig szerepelek és vigyorgok, amíg néznek. Akkora bohóc lakik bennem, hogy ha guillotine elé vinnének, akkor is egy viccet elmesélnék, még mielőtt lenyisszantja a fejemet.

Ha lehetne, újra bevállalnád?

Most a baba mellett nem tudnék elmenni, de máskülönben nem lenne kérdés. Nemrég felmerült, hogy az egyik klipünkben ki kellene ugranunk ejtőernyővel egy repülőgépből, és én voltam az első, aki rávágta, hogy ugorjunk. Minden veszély vonzó számomra, szeretem az extra helyzeteket.

Már nagyon készülnek az Anna and the Barbies jubileumi koncertjére

Forrás: Anna and the Barbies

Három rajongói oldalad is működik, mind folyamatosan frissül. Hogy jut időd még arra is, hogy tartsd a kapcsolatot az emberekkel?

Őszintén bevallom, hogy nálunk ez úgy néz ki, hogy a párom esténként szívesen online pókerezik, és mellette ezeket is kezeli a gépnél. Ebben az időben én ott vagyok mellette a babával, etetem vagy játszadozom vele, a párom pedig felolvassa nekem az üzeneteket, majd megbeszéljük, és megírja a választ. Jó kis családi program, három-négy órát elvesz, ha nekilátunk, de közösen mindenre szoktunk reagálni. Manapság tényleg nagyon el voltam havazva, hosszú idő után a napokban nyílt először alkalmam arra, hogy sétáljunk vagy játszótérre menjek a babával, de nem panaszkodom, nagyon élvezem az életem.

Hogy tudod kezelni a levakarhatatlan rajongókat, esetleg a hódolókat?

Sok olyan rajongó van, akiket én szelídítettem meg, habzó szájjal érkeztek a koncertek után, de mindig leültem velük, és elmagyaráztam, hogy figyelj, nézz rám, én nem egy félisten vagyok, akit meg kell érinteni és szerencséd lesz, hanem ugyanolyan ember, mint más. Nekem is büdös néha a lábam, sokszor bénázok, igazi ember vagyok, lazán beleiszom a sörödbe, elkérem a BKV-jegyed, hogy haza tudjak menni. Ezt sokan felfogták, jó hogy meg tudom beszélni velük, így az őrültségből átváltanak kedves érdeklődésbe. A férfiak általában félnek tőlem, és nem ilyen irányban támadnak, inkább biztos távolságból figyelnek, fröcsögős szájú farkas vagyok a színpadon, nem az a típus, akibe belezúgnak. Valaki azt a kérdést ordította be torkaszakadtából a Szigeten, amikor bejelentettem a koncert közben gázmaszkkal a fejemen, hogy babát várok, hogy tényleg van-e olyan férfi, aki nekem babát csinált.

2004-ben alapítottátok a testvéreddel az Anna and the Barbies-t. Hogy ünneplitek majd a tízéves évfordulót?

November 14-én lesz a jubileumi nagykoncertünk a Syma csarnokban, orbitális műsorral készülünk Tátrai Tibor vendégszereplésével, egy egészen groteszk világot próbálunk a színpadra varázsolni. Most először végre nem én csinálok mindent, hanem találtam egy zseniális kortárs magyar rendezőt, Balázs Zoltánt, akire rá tudtam bízni a szervezés egy részét. Nem árulom el, hogy milyen lesz, mert ha csak egy részt emelek ki, akkor túl bizarrnak hatna, és megijednének az emberek, az egésszel meg nem lőném le a meglepetést. Lesz néhány színész, lesznek táncosszerű dolgok, de lényegében egy elég borult, furcsa világ jelenik majd meg a színpadon. Fontos, hogy a mondanivalót fogjuk aláhúzni és érzékeltetni, nem pedig kidíszíteni. Hozzuk az Anna and the Barbies történelmét a régi rajongóknak, de azoknak is készülünk, akik újonnan jönnek, bevezetjük őket egy egész furcsa, sajátos világba.