Kutya ásta ki a keresett kópiát – A Pannónia Szinkronstúdió története, 2. rész

2015.02.06. 11:52

Másfél évtizede áll magára hagyottan az az épület, amelyet Európában egyedülálló módon kifejezetten szinkronstúdiónak építettek. Az egykori Pannónia Szinkronstúdió évtizedekig szolgálta a hazai igényeket, de a története szomorú véget ért. Többrészes összeállításunkban felvillantjuk a hatvan éves épület történetének legfontosabb pillanatait.

Cikksorozatunk első részében a hazai szinkron indulásával foglalkoztunk, az első filmmel, amelyet magyar nyelvre is átvettek. A II. világháború előtti időkről, a filmszínházak helyzetéről, az átvett alkotások szinkronjáról itt olvashat.

A világháború után

1948-ban – először a MAFILM-mel szemben, egy kis lakásban, majd a filmgyár egyik műtermében indult újra a szinkronizálás, természetesen az akkor baráti Szovjetunió egyik alkotásával. Ebben az időben olyan filmgyári rendezők dolgoztak ott, mint Gertler Viktor, Keleti Márton, akiket Vas János majd Dr. Márkus Éva váltott fel.

A stúdió egy régi fotón

Az első film a Hősök hajója volt, szinkronrendezője pedig Fejér Tamás, aki a Tenkes kapitánya, a Tüskevár és még számos népszerű alkotás alkotója lett. A film egyik magyar főszereplőjeként Gáti Józsefet hallhatták. Fejér szerint nem igazán tudták, hogyan illesszék a szöveget és a képet egymáshoz, ezért egyszerűen rávetítették a mondatokat a képre, de tudták, hogy nem ez lesz a sikeres munkamódszer.

„A filmben hangos beszéd, zene, zaj volt, a szereplők pedig szakállt viseltek, így nem látszott annyira a szájuk. Nemzetközi hang akkor még nem létezett, a zenét, zajokat az eredeti karcos kópiáról használtuk, néha az orosz dialógot is rá kellett keverni" – emlékezett Rajky Tibor hangmérnök.

Gáti József szabályosan tengeribetegséget kapott. „Pergett a film és keresztirányban a magyar szöveg ott szaladt a kép alatt. Nem nagyon olvastuk, mert a 'partitúrát' teljes egészében megtanultuk, de tekintetünkkel akaratlanul is követtük a rohanó sorokat. Szédültünk, fizikai rosszullétet éreztünk, mert egy-egy tekercset elég sokáig kellett nézni ahhoz, hogy mindenki megtalálja a maga szinkronját. Egy jól megoldott tekercs örömünnep volt. A sok nehézség ellenére is nyolc nap alatt elkészültünk a filmmel. Persze akkor még nem voltak egyeztetési nehézségek. Napközben együtt volt az egész flotta, este aztán elmentünk játszani a színházba."

A politika bekúszik a szinkronba

A következő években lassan, de készülgettek szinkronok, kizárólag olyan alkotásokhoz, amelyeket a szigorú pártvezetés engedélyezett. A kezdetektől filmes szakemberek ültek be a megfelelő székekbe, mivel nem volt ilyen irányú képzés Magyarországon. A filmek a mozikban kerültek bemutatásra, és lassan elnyerték a közönség kegyeit.

A stúdió kertje

1953-ban megszületett a legfőbb vezető fejében a gondolat, hogy építsenek egy épületet, ahol a magyar szinkron végre saját helyet kaphat magának. Tehát nem a művészi igényességre törekvés, hanem számító pártpolitika volt a döntés hátterében.

Volt rá állami pénz

Rákosi Mátyás pártolta, hogy a munkások és parasztok a szabadidejükben járjanak moziba, mert akkor nem fognak szervezkedni. Viszont azt nem akarta, hogy egy sötét teremben ülve két órán keresztül szövegeket olvassanak, és esetleg közben gondolkodjanak. Ezért az állami költségvetésből rendelkezésre bocsátott egy jelentős összeget szinkronstúdió építésére.

A munkálatok a szocialista lendülettel elkezdődtek, és 1954 őszén átadták az egész Európában egyedülálló módon kifejezetten szinkronstúdiónak épített épület. A kisebb és nagyobb műtermek sokasága hamar megtelt.

A korra jellemző szocreál stílusban épült stúdió 13 millió forintba került. Az első szinten négy műterem kapott helyet, amelyeket a tágas büféhelyiség választott kétfelé. Középen a Nagykeverőnek hívott részt helyezték el. Itt voltak a gyártásvezetők szobái, és itt éltek a műtermi dolgozók is, vagyis a rendezők, hangmérnökök, asszisztensek.

Munka a stúdióban

A második emelet egy részét megkapta a szintén akkor oda költöző rajzfilmstúdió, a másik részét pedig a dramaturgok. Egy elkülönített folyosón pedig a vágószobák voltak. Még folyt az építkezés, amikor megtörtént az épület birtokbavétele, így az elején csak éjszaka lehetett dolgozni a nagy zaj miatt. Ráadásul kezdetben csak két műteremben folyhatott a munka, mert a másik kettőt még építették.
Bár az új épülettel nem járt együtt új technika, de könnyebbé vált a munka megszervezése, hiszen az addig a városban szétszórtan dolgozó részlegek végre egy helyre kerültek. Jobbak lettek a munkafeltételek, így a filmek művészi színvonala is feltűnően emelkedett.

Szinkronkutya közbelép

Az elkészült munkákat folyamatosan felügyelték nemcsak művészi, de propaganda szempontból is. Ezért kifejezetten kínos volt, amikor az egyik filmből eltűnt Rokoszovszkij marsall és az ő nagyon hosszú és fontos beszéde. A kiérkezett pártkatonák nem tudták mit tegyenek, mert nem engedhették ki a filmet a hiányzó jelenetek nélkül.

A gondot Szinkronkutya oldotta meg, aki egy kóbor eb volt, és a stúdióban dolgozók befogadták és élete végéig etették. Ezt Szinkron mindenféle kedvességgel meghálálta, és ezért sétált be büszkén a szájában egy nagy halom filmtekerccsel, amelyek között ott rejtőzött a keresett beszéd is. Utólag kiderült, hogy a film szinkronvágója nem tudott megbirkózni a hosszú és nehézkes szöveg magyar változatának szájra illesztésével, ezért úgy döntött, hogy úgy ahogy van, az egészet kivágja a filmből. A tekercseket pedig elásta a kertben, de nem számolt azzal, hogy a stúdió kutyája kikaparja. Szerencsére a riadt szakembernek nem lett komoly baja a történtek után, és a szöveg visszakerült a végső változatba.

Cikksorozatunk harmadik részében, hétfőn, az 1956 utáni időszakkal foglalkozunk. Az első részt itt találja.