Erős Antónia és Szellő István: A stúdióban nem sírhatunk

Erős Antónia és Szellő István RTL híradósok adnak interjút Apats Gábornak az RTL székházban 2015.06.24.

Erős Antónia és Szellő István már tizenöt éve vezetik együtt az RTL Klub híradóját, azóta az egymással folytatott csörtéik nemcsak az ő, de a nézők mindennapjaira is hatással vannak. Az Origónak adott páros interjúban azt is elmesélték, milyen volt az első találkozás, és kiderült az is, tényleg vezetnek-e rövidnadrágban műsort a híradósok. 

• A stúdióban sokszor történik olyasmi, amit csak ők érzékelnek, a nézők nem.
• Néha nagyon nehéz visszafogni a nevetést, egyszer nem is sikerült.
• Hiányoznak nekik a külső forgatások, olykor kimennének terepre.
• Nem a reklámadó miatt lett kritikusabb az RTL Klub híradója, mondják.
• Még mindig meg tudnak hatódni, vannak hírek, amiket nem szívesen olvasnak be.

Közkeletű vicc a híradósokról, hogy – mivel úgyis csak a felsőtestük látszik – rövidgatyában vezetik a műsort. Ti szoktatok ilyesmit csinálni?

Szellő István: Antónia szokott, van, amikor sortban vezeti az adást. Sokat dob a hangulaton, de ezt a nézők nem látják. Én nem nagyon szoktam rövidnadrágot húzni.

Erős Antónia: Kánikulában azért te is jöttél már be egyszer-egyszer bermudában, de tényleg nem jellemző. Például papucsban sosem láttalak még.

Sz. I.: És papucsnak sem láttál még.

Nem a szerkesztők mondták meg, hogyan viselkedjenek egymással Fotó: Szabó Gábor - Origo

Az elején, amikor összekerültetek, volt valami szerkesztőségi utasítás, hogy ugyanígy évődjetek vagy csörtézzetek egymással? Vagy ez teljesen magától jött?

E. A.: Mi valóban így élünk, szerintem nem lehet senkit arra utasítani, hogy humorizáljon. Éreznünk kell, hogy mikor mit kommentálunk, nyilván vannak olyan helyzetek, amikhez nem illik, vagy egyenesen tilos bármilyen kommentárt kapcsolni.

A hitelesség és a kiegyensúlyozottság nem sérülhet a híradóban.

Sz. I.: A legelején, amikor még egyedül voltam, volt azért olyan utasítás, hogy „Szellő viccel és elköszön”. Az egyik szerkesztő mondta, hogy külföldön mindig úgy ér véget a híradó, hogy a műsorvezető mond valami jópofát – én meg mindennap gondolkodhattam, hogy mivel zárjam le az adást. Nettivel már adja magát a csipkelődés, az adásrendezők meg próbálják lekövetni – persze azért szoktunk nekik szólni, ha valamiről hosszabban beszélgetnénk, jórészt meg kell írni ezeket a párbeszédeket is előre.

Egyszer fordult elő vele, hogy nem bírta ki nevetés nélkül Fotó: Szabó Gábor - Origo

Meg tudjátok azért lepni őket? Vagy egymást?

E. A.: A stúdióban sokszor történik olyasmi, amit csak mi érzékelünk, például, csak én hallom, ha István picit bakizik, a nézők nem. Így aztán a képernyő előtt ülők nem érzik, hogy nekem miért kezdett mosolyra húzódni a szám – csak én tudom, hogy István mit mondott abban a helyzetben. Ilyenkor nincs más megoldás, mint hogy moderáljuk magunknak.

Sz. I.: Olyan ez, mint a színészeknél: minél jobban benne kell lenniük a drámában, annál könnyebben mosolyogják el magukat valami apróságon. Közben a komoly műfajban jobban kell tartania magát az embernek, hiszen egy reggeli műsorban például elmegy, ha becsúszik egy-egy baki, nyilvánosan is lehet nevetni rajta. Nálunk viszont,

ha egy repülőgép-szerencsétlenségről szóló hír közben mondunk valamit, annak súlya van.

Egyszer sikerült azt mondanom, hogy "a lángok mártalékává vált", és miközben beszéltem tovább, azt láttam csak, hogy Netti elkezd rázkódni a nevetéstől.

Vannak bakik, amiket csak ők vesznek észre Fotó: Szabó Gábor - Origo

E. A.: A "mártalékánál", úgy emlékszem, ráborultam az asztalra, utána még Istvánnak kellett elmondania két hírt helyettem, mert én egyszerűen képtelen voltam. Ilyen csak egyszer fordult elő, ezen kívül egyszer történt meg, hogy ki kellett mennem a stúdióból, de akkor nem a nevetéstől, hanem rosszullét miatt. Istvánnak pedig akkor is rezzenéstelen arccal kellett folytatnia. Legfeljebb csak én látom rajta, hogy egy-egy humoros fordulatnál emelkedik a szemöldöke, és egyre jobban koncentrál.

Veled nem fordult elő sosem hasonló?

Sz. I.: Nem, általában kibírom. Én inkább tüsszögni szoktam néha, hasonló „elnevetésre” már nagyon régen volt példa, még a rádióban.

Le szoktátok vezetni az ilyesmiket adás után? Mennyire beszéltek át egy-egy híradót?

E. A.: Felfelé a liftben inkább azt szoktuk megbeszélni, hogy vajon egy adott poént megértettek-e a nézők. Sok minden nem megy át, ami nekünk a stúdióban egyértelműnek tűnik, mert annyira ismerjük már egymást.

A liftben még megbeszélik, hogy átjött-e egy-egy poén Fotó: Szabó Gábor - Origo

A legelső találkozásotokra hogyan emlékeztek?

E. A.: A Kunigunda utcában, az állami tévé jelenlegi épületéből bérelt egy szeletet az RTL Klub. Inkább csak egy hozzáépített konténer volt, de így is mindenki fel volt dobva, hogy elindult az RTL televízió.

Egy dzsembori hangulatú szerkesztőségbe mentem be, ott jött velem szembe először István,

széles mosoly volt az arcán, és annál is magasabb volt, mint amire számítottam. Nagyon készséges volt, mindent elmagyarázott, hogy mi hogyan működik – amire szükség is volt, hisz akkoriban egyedül vezette a híradót, ő tudta elmondani, hogy mikor mi lesz a feladatom.

Egy 1998-as tévéújságból megmaradt hirdetés Forrás: Színes RTV

Sz. I.: Én először egy VHS-felvételen láttam Antóniát, amikor női műsorvezetőt kerestünk a híradóba. Az akkori főnököm kíváncsi volt a véleményemre, szólt, hogy nézzünk meg együtt egy műsorvezető-jelöltet – azzal viccelődött, hogy kicsit mélyebb hangja van, mint nekem, de beválhat.

Nettinek akkor még hosszú haja volt, a pécsi körzeti stúdióból küldött be egy anyagot próbafelvétel gyanánt.

Én teljesen rendben találtam, de azért ki kellett próbálni, hogy élesben mit tud: amikor először találkoztunk, elmondtam neki, hogy nagyjából miről szól az egész, de még úgy egy hónapig gyakorolt, ugyanazt a híradót, amit én levezettem élőben, ő is megcsinálta este próbának.

Teljesen rendben találta Antónia próbafelvételét Fotó: Szabó Gábor - Origo

E. A.: Végül 1998. április 3-án kerültem először adásba, attól kezdve felváltva vezettük a híradót. Előtte valóban három vagy négy hétig gyakoroltam, de nemcsak a próbaadásokat csináltam, hanem kijártam a forgatásokra is, hogy megismerjem a stábot, és forgattam is híradó tudósításokat, riportokat. Előtte amúgy is kilencven százalékban riporterként és szerkesztőként dolgoztam, tíz százalékban voltam csak képernyőn, az RTL-nél ez az arány megfordult.

Nem hiányoznak a külső forgatások, az ide-oda mászkálás?

Sz. I.: Dehogynem. A televíziózás hőskorában sok műsorvezetője volt az akkori egyetlen híradónak, és egy napon belül is rengeteg kiadás volt, amiket mind más műsorvezető vitt.

Amikor az RTL Klub elindult, arra a feladatra vettek fel kettőnket, amire a korábbi munkám során volt tíz-tizenöt ember.

Ennél fogva az elején itt is rendszeres volt, hogy jártunk ki forgatásokra. Külföldről is tudósítottam sokat, például a cseh kormányválságról vagy az amerikai elnökválasztásokról. Ez utóbbiról most is beszámolunk, de egy kormányválság miatt nem valószínű, hogy repülőre ül a stáb.

A munkájuk nem csak a hírolvasásból áll Fotó: Szabó Gábor - Origo

E. A.: Pedig egyre hosszabb lett a műsoridő, ma már ötven percnél, egy óránál tartunk. Amióta létezik a párosunk – nagyjából 2000 óta, tizenöt éve vezetjük együtt a híradót –, már csak nagyon ritkán fér bele egy-egy hosszabb forgatás.

Sz. I.: Nagyon sok mindent kell bent a szerkesztőségben is feldolgozni, a hosszabb műsoridő több szöveget is követel. Sokan nem tudják, de

a munkánk nem csak a hírolvasásból áll, hírszerkesztők is vagyunk,

azaz tisztában kell lennünk a hírek hátterével is. Ráadásul a riportok is ugyanakkor készülnek el egy ötvenperces híradóhoz, mint annak idején a huszonnégy perceshez, mert az események ugyanúgy napközben zajlanak, vagyis sokkal pörgősebb egy napunk, mint korábban.

A híradózási stílus mennyiben változott az elmúlt tizenöt-húsz évben?

Sz. I.: Maga a műsorvezetés nem változik, csupán annyiban, hogy mindig az adott televíziós trendekhez kell igazodni. Amikor elkezdtük a híradózást, voltak például stúdióvendégek, a mai díszletbe viszont be sem tudnánk ültetni őket. Volt egy olyan korszak, amikor a hírmennyiségen volt a hangsúly, minél szikárabban kellett minél több hírt elmondani, volt is olyan szlogen: „Tudják, a legtöbb hírt tőlünk kapják.” Aztán jöttek a heti kifejtős anyagok, szóval sok minden változott, csak mi nem.

Folyamatosan alkalmazkodniuk kell a televíziós trendekhez Fotó: Szabó Gábor - Origo

Szerkesztőként abban mennyi szerepetek volt, hogy a reklámadó bevezetése után politikusabb és egyben kritikusabb is lett az RTL Klub híradója?

E. A.: Nem minőségi változásról van szó, hiszen ami hír, az korábban is hír volt. A szerkezet változott, amire az előbb István hozott már pár példát. Itt hosszabb lett a híradó, aminek semmi köze nem volt a reklámadó bevezetéséhez, hiszen már korábban megnőtt az adáspercek száma – ez pedig lehetővé tette azt is, hogy hosszabban tudjunk beszámolni bizonyos történésekről.

Az már tartalmi döntés volt, hogy nem a könnyedebb tartalmakat növeltük,

hanem inkább a közéleti ügyekbe ástuk bele jobban magunkat.

Mi lenne az a hír, amit a legszívesebben felolvasnátok a ma esti híradóban?

E. A.: Nagyon örülnék, ha egyetlen nap eltelne úgy, hogy nem kellene olyan hírről beszámolni, amelyben gyerekeket ér baleset vagy bántalmazás. Ezek a legszörnyűbb pillanatok, amik persze mindenkit megérintenek – akinek vannak gyerekei, mint nekem vagy Istvánnak, azoknak legalább egy pillanatra óhatatlanul is bevillan, hogy a sajátjukkal is megtörténhet hasonló tragédia. Sajnos nem lehet elvonatkoztatni.

Hidegfejű profiknak kell lenniük Fotó: Szabó Gábor - Origo

Sz. I.: Sokszor számolunk be nehéz sorsú családokról, akiknek nincsen pénzük gyógyszerre, pedig súlyos beteg gyermeket nevelnek, de nem tudnak elutazni nagyobb városokba vagy külföldre kezelésért. Számomra ezek a legnyomasztóbb hírek, örülnék, ha nem kellene ilyesmikről beszámolni. Persze, lehet ennek pozitív hozadéka is, nem egyszer fordult elő, hogy a nézők felfigyeltek egy történetre, és felajánlották a segítségüket.

Meg tudtok még hatódni bármin is?

Sz. I.: Hidegfejű profiknak kell lennünk, egy híradóst nem érinthet meg semmi – legalábbis élő adásban. Persze, meg tudok hatódni, de mire a nézők elé kerülök, már ismerem a szöveget, ismerem az adott riportot, van bennem annyi rutin, hogy tudjam kezelni a helyzetet.

E. A.: Az valóban fontos része a munkánknak, hogy nem az élő adásban találkozunk először az adott képsorokkal, hiszen

a stúdióban nem sírhatunk.

Közösségként azonban mi is próbálunk segíteni, a nagy árvizek idején is volt olyan kolléga, aki elkezdett adományokat gyűjteni, akkor mindannyian hozzájárultunk valamivel.