Trokán Nóra: Öröm, ha a színház miatt ismernek fel

Trokán Nóra magyar színművésznő.

Trokán Nóra természetes, vagány csaj, kapucnis pulcsiban, egy kölyökkutyával a karján érkezik a Liszt Ferenc téri étterembe, majd az interjú közben egy szalmaszálat szed ki valahonnan a ruhájából. Éppen a lovardából jött, szinkronba megy, én pedig megpróbálom megfejteni, hogy mi van a kettő között. Bogyó, a kiskutya kis híján ellopja a show-t, de azért jót beszélgetünk színházról, tévéről, családi háttérről, többek között.  

• Csak különféle alkalmakra öltözik ki.
• Szüksége van arra, hogy időről időre új emberekkel dolgozhasson.
• A jövőjét egy hatalmas farmon képzeli el, sok gyerekkel és lóval.
• Legközelebb a Készhelyzetben láthatjuk, volt benne félsz az improvizálás előtt.
• Soha nem érezte hátrányát a vezetéknevének.
• Embernek kell maradni, minden szerepben.

Kapucnis pulcsiban érkeztél, a mindennapokban nem vagy olyan csajos, mint ahogy a tévében vagy fotókon sokszor láthatunk?

Inkább sportosan öltözködöm, lovas ember lévén ez áll hozzám közelebb. Csak különféle alkalmakra szoktam kiöltözni, de így sokkal jobban érzem magam, mindig is fiús lány voltam.

Színésznőként viszont predesztinál bizonyos szerepekre a külsőd, ez soha nem zavart?

Nagyon nagy szerencsém volt ezzel, már pályakezdőként sokféle szerepet bíztak rám, amikor a főiskola után elkerültem Kecskemétre.

Soha nem éreztem azt, hogy bele akarnának kényszeríteni a széplány, a naiva karakterébe.

Játszottam dadogós, csúnya kislányt és nagy, drámai szerepeket is, mesejátékokban, zenés darabokban is kaptam lehetőséget.

Mindig is fiús lány volt Fotó: Polyák Attila - Origo

Van e tekintetben különbség a vidéki és a fővárosi színházak között?

Pályakezdőként talán nagyobb az esély rá vidéken, hogy ennyiféle szerepet el fogsz játszani. A fővárosi színházakban is van erre lehetőség, de sokkal kevesebb, miután jobban specializálódtak egy-egy műfajra. Az Operettszínházban nyilván csak zenés darabokban játszhatsz, de például a Katonában is kicsi az esélye, hogy egy évadban lezavarsz egy mesejátékot, egy musicalt egy vígjátékot és egy drámát. Cseke Péter, a kecskeméti színház igazgatója mondta, hogy

egy vidéki színháznak olyannak kell lennie, mint egy jó könyvtárnak

– nullától százéves korig mindenkinek meg kell találnia benne, amit keres.

Miért hagytad végül ott a kecskeméti színházat?

Nem hagytam ott teljesen, hiszen szabadúszóként visszajárok évi egy-két bemutatóra, ezért nagyon hálás vagyok. Nagyon szerettem lent lenni, iszonyú jó öt évet töltöttem ott, jó érzés volt egy csapathoz tartozni. A mostani állapotomhoz azonban jobban passzol ez a szabadabb szakmai lét.

Lehet, hogy holnap már megint egy társulatba fogok vágyni,

nem tudom, de most úgy érzem, hogy jó jönni-menni. Egy színésznek mindig fontos éreznie, hogy mikor van szüksége új kihívásokra.

Bogyó kis híján ellopta a show-t Fotó: Polyák Attila - Origo

Már a kecskeméti évek alatt dolgoztam egy-két pesti projekten, a főiskolára is visszamentem egy vizsgára, inspiráltak ezek a dolgok, jólesett friss emberekkel dolgozni, akikkel azelőtt nem volt alkalmam. Ha megszoknak, megismernek egy társulatban, egy idő után megvan az esélye, hogy elkényelmesedsz, nincs szükséged arra, hogy bizonyíts. Nekem viszont fontos volt, hogy meglegyen az inspiráció.

Hogy képzeled el magad a pályán, mondjuk, harminc év múlva?

Nem tudom. Az igazság az, hogy nagyon megváltozott ez a pálya, szinte évente változik, már most más, mint hét évvel ezelőtt, amikor végeztem a főiskolán. Ma már amúgy is

nehezen lehet harminc évet lehúzni egy színháznál, én meg különösen alkalmatlan vagyok erre.

Rengeteg más dolog is érdekel, bár azt nem gondolom, hogy a színházat valaha fel tudná bármi is váltani. Szeretek fotózni, lovagolni, utazni, sok mindent szeretnék még látni a világból.

Rengeteg dolog érdekli a színházon kívül Fotó: Polyák Attila - Origo

Mi volt eddig a legizgalmasabb úti élményed?

A legextrémebb hely, ahol eddig voltam, talán Szaúd-Arábia. Oda egy nő nem utazhat egyedül, és más esetben is rengeteg papír kell – nekem az akkori párom édesapja dolgozott az ottani konzulátuson, őt tudtuk meglátogatni. Őrületes élmény volt, teljesen más világ. Nemrég voltam Izraelben, az is nagyon érdekes volt, az utazás az a dolog, amire bármikor kapható vagyok.

Ha nem színész lennél, mit választanál főfoglalkozásként?

Most éppen a lovakra vagyok nagyon rápörögve, szeretnék is majd ezzel foglalkozni. A jövőmet egy hatalmas farmon képzelem el, sok lóval és persze gyerekekkel.

Pedig amúgy pesti lány vagy, nem?

Annyira nem, Budán, a város szélén nőttem fel, zöldövezetben. Aztán amikor a szüleim elváltak, anyukám (Papadimitriu Athina – a szerk.) kiköltözött a Szentendrei-szigetre egy nagy tanyára, a fél kamaszkoromat ott töltöttem. Az ottani környezet nagyban befolyásolt, ha egy napot a belvárosban kell töltenem, megőrülök.

Egy hatalmas farmon képzeli el a jövőjét Fotó: Polyák Attila - Origo

Édesapád is ilyen? (Nóra édesapja Trokán Péter, a Szomszédok Szelényi Jánosa – a szerk.)

Ő is természeti ember, amikor csak tud, lemegy a Balatonra, horgászik, éjszaka is kint van a vízen.

Pár éve azt mondta, nem féltett titeket a színészi pályától, mert el tudta mondani a pálya jó és rossz oldalát. Te hogy emlékszel erre a beszélgetésre?

Ez valahogy elmosódik, inkább arra emlékszem, hogy anyu nagyon nehezen viselte, hogy mindketten, én és a nővérem is színésznőnek készülünk. (Trokán Anna szintén színésznő – a szerk.) Most már megnyugodott, de akkor nagyon rosszul volt, pont azért, mert a szakma szépségei mellett ismerte az árnyoldalát is, tudta, hogy érzelmileg nagyon kiszolgáltatott helyzetekbe lehet kerülni.

Sokszor beleadod a lelked egy szerepbe, de ha ezt rosszul kezelik, meg tudnak alázni.

Persze ez más szakmákban is előfordulhat, csak itt hatványozottabban jelenik meg, hiszen nagyon érzékennyé kell válnod ahhoz, hogy átadd magad egy szerepnek.

Van a szakmának árnyoldala is Fotó: Polyák Attila - Origo

Azt a részét hogy viseled a szakmának, hogy megismernek az utcán?

Azért nem szoktak olyan sűrűn felismerni, pont amiatt, amiről az elején beszéltünk. A nagy duett idején például eléggé előtérben voltam (az első évadot ő nyerte meg Caramellel – a szerk.), de

állandóan sminkben, szép ruhában láttak a nézők, ehhez képest megjelenek egy kapucnis pulcsiban.

Nem rakják össze a kettőt, csak ha bemutatkozom, vagy, mondjuk, fizetésnél meglátják a bankkártyán a nevem. Olyankor sem tolakodók azonban, inkább kedves dolgokat szoktak mondani. A múltkor iszonyatosan megörültem a metrón, amikor odajött hozzám egy nő azzal, hogy ő kecskeméti, és bérlete van az ottani színházban, reméli, hogy fogok még ott játszani. Jó érzés, amikor a színház miatt ismernek fel, nem pedig egy tévés munka miatt.

Nemsokára láthatunk viszont a tévében is, a Comedy Central improvizációs műsorában, a Készhelyzet-ben. Habozás nélkül elvállaltad?

Volt bennem azért egy kis félsz. Szerepeltem már párszor improvizációs műsorban, de csak színházi változatban, ami nem volt annyira rizikós. Nem rögzítették a játékomat, ha esetleg béna lettem volna, nem keringett volna még évekig a YouTube-on. Az nem érdekelt, ha csak az a száz ember látja, aki ott van, de

az egészből kiragadott jelenetek tudnak kellemetlenül hatni.

Most is átfutott az agyamon, hogy mi van, ha nagyon ciki leszek, de mindenki nagyon jó fej volt.

Volt benne félsz a Készhelyzet előtt Fotó: Polyák Attila - Origo

Tréningezted magad valahogy előre?

Nem nagyon tudtam készülni, de azt mondják egyébként, akik improvizációs technikákkal foglakoznak, hogy nem is szabad előkészülni, akkor sokkal rosszabb lesz a játékod. Ha valamit nagyon akarsz, és eldöntöd előre, hogy mit fogsz csinálni, az úgysem úgy fog ki jönni – inkább csak leblokkolja a jelenetet. Itt ráadásul nem is tudtam előre semmit, bekötötték a szememet is, úgy öltöztettek be a jelmezembe.

Annyit éreztem, hogy rám adtak egy 47-es bakancsot,

akkor már gondoltam, hogy nem egy kedves női szerep lesz. Igaz, ennek örültem is, hisz minél erősebb a karakter, annál könnyebb valamin elindulni.

Előtte a Kossuthkifli-ben szerepeltél a tévében, a nézőknél viszont nem nagyon talált be a sorozat. Szerinted mi lehetett ennek az oka?

Nem tudom, én szerettem csinálni, aztán, ahogy visszanéztem, a végeredmény is tetszett. Annyi előnyöm volt persze a nézőkkel szemben, hogy ismertem a szöveget,

a forgatáson külön kinyomtattak nekünk egy szótárat a régies szavak jelentésével.

Könyvben nagyon jól működik is ez a nyelvezet, de el tudom képzelni, hogy a tévénézők nem tudták mindig követni. Szerintem kéne csinálni a hat részből egy mozifilmet, rövidebb formában talán jobban be lehetne fogadni.

Nagyon kíváncsi az Aranyéletre Fotó: Polyák Attila - Origo

Láttál mostanában jó magyar filmet vagy sorozatot?

Nagyon kíváncsi vagyok az Aranyélet-re, eddig csak jókat hallottam róla. Jó lenne, ha tényleg beindulna itthon egy újfajta, minőségi sorozatgyártás, az HBO-n kívül a többi csatorna is ráállhatna erre.

A Szomszédok-at nézted gyerekkorodban?

Néztem, de nem úgy, hogy leültem a tévé elé, és vártam, hogy kezdődjön. Ha éppen otthon voltam, és ment, akkor láttam belőle részeket. A Dallas-nak voltam nagy rajongója, az inkább természetes volt, hogy a Szomszédok-ban ott van apu, engem is kivitt sokszor a forgatásra.

A pályakezdéskor könnyebb vagy nehezebb volt ezzel a vezetéknévvel?

Szerencsére soha nem éreztem a hátrányát,

nem volt rossz élményem azzal kapcsolatban, hogy Trokánnak hívnak.

A főiskolán iszonyú jó fej osztályfőnökeim és osztálytársaim voltak, soha nem került ez szóba, de ismerek olyat, aki hasonló helyzetben panaszkodott a nevére. Nyilván megfordult a fejemben nekem is, hogy csak a nevem miatt vettek fel, de rá kellett jönnöm, hogy a főiskolán inkább az ellenkezője működik: jobban megnézik azt, aki ismert családból jön, hogy később ne érhesse őket támadás.

Hálás a sorsnak, hogy második gyerek Fotó: Polyák Attila - Origo

A tesómmal sokat beszélgettünk erről utólag, ő sokáig azt érezte a főiskolán, hogy bizonyítania kell, hogy nem a neve miatt tart ott, ahol tart. Valamilyen szinten ki is járta nekem az utat, tulajdonképpen

hálás lehetek a sorsnak, hogy második gyerek vagyok.

Ugyanabba a suliba jártunk, zeneiskolába, kosarazni is követtem, nekem nem kellett felfedeznem semmit. Igaz, a főiskolára már együtt jártunk, évfolyamtársak voltunk – ő már két felvételin túl volt, bevárt engem.

Mi volt a legfontosabb üzenet, amit a főiskolán kaptál arról, hogy miként viselkedj a pályán?

Talán az, hogy mindig embernek kell maradni. Igyekszem is ehhez tartani magam, de megvan a veszélye, hogy elkíséri az embert a szerep, amit épp próbál – kicsit olyanná tud válni, mint az adott karakter, ami nem szerencsés.

Ha vége a próbának, le kell tudni tenni a figurát.

Ebben nekem rengeteget segít például a lovaglás, ha kimegyek Táncos lovamhoz, az egyből kimos belőlem mindent.