A rókatündérnek jó kaland a Válótársak

Balsai Mónika színésznő

Balsai Mónit a Liza, a rókatündér-ből már úgyis mindenki ismeri, előtte a Társas játék-ban, utána pedig a jelenleg is futó Válótársak-ban fedezhette fel az egyszeri néző. Mégsem baj, ha az RTL Klub sorozatában vagy épp az Andrássy úton sétálva nem ismerte fel, hisz szeret eltűnni, nagyon is.

• Szereti, ha szélsőségeket kell megjelenítenie.
• Sokáig úgy érezte, kimarad valamiből, ha nemet mond.
• Scherer Péter megkönnyítette a játékát a Válótársakban.
• Azt tartja a legnagyobb elismerésnek, ha nem ismerik fel az utcán.
• Olyan csak a mesében van, hogy egy hollywoodi rendező felfigyel egy külföldi lányra.

A Válótársak-ban egyből Tamara szerepére pályáztál?

Semmire nem pályáztam, az RTL Klub keresett meg, de eredetileg egy másik szerepre hívtak be. Nagyon izgalmas egyébként a feladatom, ennyire hideg, kemény karaktert még csak színházban játszottam, filmen vagy tévében nem.

Ehhez a figurához gyakorlatilag semmi közöm,

nem vagyok gazdag, nem élek házasságban, nincs két gyerekem, és legfőképpen, a természetem sem olyan, mint ennek a nőnek. De éppen emiatt jó kaland, egy teljesen távoli, idegen karaktert játszhatok. Szerintem minden színész annak örül, ha önmagához képest valamilyen szélsőséget kell megjelenítenie.

Balsai Móni mint Jakab Tamara Forrás: RTL Klub

A leszbikus szállal sem volt gondod annak idején a Társas játék-ban?

Nem. Már eleve úgy castingoltak, hogy egyszerre hívtak be minket, Tornyi Ildivel már az elején összeraktak egy párba. Ez egy foglalkozás, ugyanúgy csak színház, mint amikor a színpadon egy férfit ölelsz, miközben ő sem a párod, nem szereted tiszta szerelemmel.

Van azért olyan, amire azt mondod, hogy már túl sok, nem csinálod meg?

Most fejeztük be pont Sopsits Árpád új filmjét, A martfűi rém-et, abban azért néhány jelenetben csodálva néztem a kolléganőimet, hogy mennyire bátrak voltak. Hajnali négykor, öt fokban egy tóban feküdni meztelenül, miközben kint a többieken tollkabát és téli csizma van – én ezt ma már nem látom magamban.

Balsai Móni az interjú közben Fotó: Polyák Attila - Origo

Húszévesen még megcsináltad volna?

Persze, minden további nélkül, akkor még nagyon bevállalós voltam. Hozzá kell tenni, hogy az említett kolléganők is fiatalabbak nálam, én most már jobban vigyázok magamra, meggondolom százszor, mielőtt valamibe belevágok. A színházi évad közepén például nem megyek el síelni, hiszen feladataim vannak, nem tehetem meg azt a színházzal, a társulattal, hogy, mondjuk, eltöröm a lábamat. De igazából még most is csak tanulom, hogy nemet mondjak.

Ennyire nehezen ment eddig?

Még most is van vele problémám. Mindig is nehezen tudtam kiállni magamért, igyekeztem inkább annak megfelelni, amit mások elvártak tőlem. Emellett azt érzem, hogy ha nemet mondok, kimaradok valamiből – miközben pedig,

ha mindenbe belemegyek, akkor a saját életemről maradok le.

Ez a felismerés végül is azt hozta, hogy lett egy kutyám, aki igényli is a szabadidőt, ezáltal nekem is több szabadidőm van. Eltereli a gondolataimat egy kicsit a munkáról, ami kell is nekem, mert egyébként munkamániás vagyok, emellett pedig maximalista.

Munkamániás, emellett pedig maximalista Fotó: Polyák Attila - Origo

Mi volt eddig a legnehezebb színészileg? Mi volt a legtávolabbi pont, ameddig el kellett menned a saját életedtől?

Volt egy háromszemélyes darab egy Terje Nordby nevű norvég írótól, az volt a címe, hogy Jégszirom. Abban

egy hegyek között élő, norvég nőt játszottam, aki megölte a gyerekét.

Ezt nagyon hosszan hurcolta magában, és a fájdalomtól végül lebénult. Most hirtelen ez jutott eszembe a legnehezebbként, de Till Attila kisfilmjében, a Csicská-ban is távol állt tőlem a bugaci parasztasszony.

Ott láthattunk először Thuróczy Szabolccsal, vele már összeszokott párost alkottok. Ehhez képest a Válótársak-beli férjeddel, Scherer Péterrel milyen volt a közös munka?

Petivel most találkoztam először, de nagyon megszerettem, egy hihetetlenül édes, pozitív ember, jó volt vele együtt dolgozni. Iszonyú sok energiát ad, nagyon sok szeretet van benne, nemigen láttam elfáradni. Vagy ha fáradt is volt, olyan precizitással és odafigyeléssel dolgozott, hogy számomra is könnyebb lett a játék.

Scherer Péterrel jó volt együtt dolgoznia Fotó: Polyák Attila - Origo

A produkciók szintjén látsz valami különbséget az HBO és az RTL Klub között?

Ez egy nagyon nehéz kérdés, színészként nyilván az volt nekem a legnagyobb különbség, hogy mások voltak a partnereim, és más volt a stáb. Talán az RTL Klubnál több anyagot vettünk fel egy nap, kicsit hajtósabb volt, tempósabban kellett csinálni mindent.

Fellendülőben a magyar sorozatgyártás?

Azt gondolom, hogy igen, és nagyon jó, hogy már az RTL Klubnál is elindult egy ilyen kezdeményezés. Én még tévéjátékokon, színházi közvetítéseken nőttem fel, hiányolom is azokat, az interneten sok régi darabot visszanézek. Jó, hogy ez kezd kicsit visszaszivárogni, nyilván modernebb, aktuálisabb, talán kommerszebb formában – a művészkedés ugyanis még nem fér bele, de nagyon remélem, hogy előbb-utóbb az is visszalopja magát.

Hiszek abban, hogy ha jó dolgokat adunk, az beszippantja az embereket,

ehhez nem kell feltétlenül realityket gyártani.

Mégis gyártanak, a nézők is keresik, nem?

Ez egy korszak trendje, aminek még most sincs vége, de már legalább belefér más is. Pont ezért örülök, hogy az RTL Klub kereskedelmi csatornaként felvállalt egy ilyen produkciót, mint a Válótársak.

Szerinte lehetnek még jó magyar sorozatok Fotó: Polyák Attila - Origo

A Válótársak-kal többen megismernek, vagy érzékelted ezt már a Társas játék idején is?

Nem szoktak nagyon megismerni, de azt hiszem, pont ez a legnagyobb elismerés. A napokban a színházban megszólított egy fotós, épp látott egy előadást, amelyben egy elég erős karaktert játszottam. Hallotta, hogy beszélünk a Válótársak-ról, és azzal együtt rákérdezett, hogy melyik nőt játszom benne, hogy pár napja látta a szériát – ennyire nem tudta összeegyeztetni azzal, akit a színházban látott tőlem.

A sorozatban vagy a színpadon teljesen másként nézek ki, olyankor más aurát is építek magam köré,

viszont nem vagyok olyan alkat, aki azt a díszleten kívül is magán hagyja.

Nem vagy egy díva, úgy érted?

A színpadon kívül nem szeretek szerepelni, inkább szemlélődő alkat vagyok, csendes megfigyelő. Nem az életben kell hordani a színésznői tulajdonságokat, a mindennapokban én sokkal inkább eltűnök. Szeretek is láthatatlan maradni, az csak zavarba ejt, ha nagy rajongás van körülöttem. Nem tudok vele mit kezdeni.

A Liza, a rókatündér sikere mennyire lepett meg?

Bíztam benne, hogy szeretni fogják az emberek, de hogy szerte a világban mindenütt, az már döbbenetes volt. Nemrég kaptuk a hírt, hogy Japánban is fogják forgalmazni, fesztiválokon már iszonyú nagy rajongótábora lett, karaokeesteken is éneklik a dalokat, miközben Brazíliában, az Egyesült Államokban vagy Európa országaiban ugyanúgy imádják – a történet mellett a zenét is, a svédeknél is volt például karaokeparti a bemutató után.

Megtaláltak téged is nemzetközi ajánlatokkal?

Nem, olyan csak a mesében van, hogy egy hollywoodi rendező felfigyel egy külföldi lányra. Én már annak is örülök, hogy a film ott van egy csomó nemzetközi fesztiválon, csak azt sajnálom, hogy eddig egyikre sem tudtam elmenni, színházi évadban nem tudok. Az csak az amerikaiaknál működik, hogy egy színész egyszerre csupán egy dolgot csinál – nálunk tévében, színházban, filmen is jelen kell lenni ahhoz, hogy megéljünk.

A színházon belül sem lehet manapság egy társulathoz tartozni?

Én most a Magyar Színház társulatához tartozom, de közben úgy érzem, hogy a Karinthy Színházhoz, a Játékszínhez, a Tháliához is, ezekben mind játszom. Akikkel együtt vagyok, azok mindenhol egy erős közösséget alkotnak, én pedig nagyon szeretek tartozni valahová. Csak az számít, hogy jól érzem magam abban, amit csinálok, az pedig helytől független. Most egyébként is szünetet tartok a színházban, megint filmet forgatok, de erről még nem mondhatok többet.