Hiába küzdenek a fordítók a jobb sorozat- és filmcímekért

2017.08.17. 08:45

Akik benne vannak, úgy vélik, hogy a dramaturgok, fordítók munkáinak nem elég jó az anyagi elismerése, 10-15 évvel ezelőtti gázsik vannak, így mindenki kénytelen a fordítás mellé legalább egy félállást vállalni. Ki adja a néha döbbenetesen bugyuta címeket, hány percnyi filmet vagy sorozatot tudnak megírni adáskészre, mit mondanak a stúdiók, és hogyan lehetne a forgalmazók minőség iránti igényét felpiszkálni? Interjú Szalkai Lőrincz Ágnes dramaturggal.

Már két éve, hogy ön tartja össze a dramaturgokat. Mennyi esélyt lát arra, hogy a szakma minden szereplője összefogjon? Sokan még arcról sem ismerik egymást.

A technika a mi oldalunkon áll, a munkánkat a számítógépen, az interneten végezzük, így ha kiderül valami, vagy jön egy esemény, aminek a farvizén össze lehet hozni a társaságot, akkor ezt pillanatok alatt meg tudjuk tenni.

Mennyire nyitottak a kollégák?

Nyitottak, és igazából az elszántságukkal, a cselekvőkészségükkel sincs probléma, mert mindenki a saját kis világában tudja azt, meddig mehet el, mennyire kockázatvállaló. Mondhatja-e azt egy ajánlatra, munkára, hogy ezt ennyiért nem vállalom, vagy azt, hogy ezzel a stúdióval nem dolgozom, mert olyan körülményeket biztosít. Azt gondolom, hogy egyre többen látják be azt, hogy nem lehet ezt a munkát félgőzzel végezni.

Ha valaki rászánja az idejét, alapos és megvan benne a szakmai alázat, akkor biztos, hogy csak ezt az egy lovat akarja megülni, és ezt az egy dolgot szeretné szívvel-lélekkel csinálni. De amíg ennek a munkának nem elég jó az anyagi elismerése, addig mindenki kénytelen a fordítás mellé legalább egy félállást vállalni. Persze van, akinek többet is kell.

Forrás: Góz Tamás

Sok esetben azért buknak el a kezdeményezések, mert az emberek minden forinthoz ragaszkodnak. Érdemes egy rosszul fizetett munkát végezni, ha öt forintot se tud valaki kockáztatni?

Ez egyfajta látásmód. Én jobban kedvelem azt a hozzáállást, amit Rajkai Zoltán is képvisel a SZIDOSZ Szinkron Alapszervezetének elnökeként. Hat éve fordítok. Azt gondolom, hogy rengeteget fejlődtem, sok fordítás és szinkron van a hátam mögött.

Azt mondom, hogy aki az én munkámat szeretné, az fizesse meg a tapasztalatomat, a szakmai tudásomat, mert akkor maximálisan azt a pontosságot, precizitást és odaadást fogja kapni, ami elvárható lenne minden fordítástól. És akkor az én munkámon nem kell a felvételek során még kalapálni, mert nem magyar, mert nem stimmel a hossza.

Három gyereket nevelünk a férjemmel közösen. Kamaszok, akik most egy nyár alatt egy ruhaméretet nőnek. Amire szükségük van, azt nekünk biztosítanunk kell, és akkor még nem is beszéltem az esetleges szórakozásról, színházról, moziról, kirándulásról vagy akár a nyaralásról. Mi is pénzből élünk, nekünk is annyiba kerül egy kiló kenyér, mint másnak.

Újságoknak is fordít, független munkákat is készít: ez megadja azt a szabadságot, hogy szinkronban csak azt vállalja el, amit tud, amit szeret?

Sajnos nem. Amikor elkezdtem fordítani, akkor nagyon szerettem volna csak szinkront írni, de idővel rájöttem, hogy ebből sajnos nem lehet megélni. Elkezdtem tehát olyan lehetőségeket keresni, amikkel ki tudtam egészíteni. Megláttam egy álláshirdetést, amiben szerkesztőt kerestek egy kézimunka laphoz és mivel szeretek kötni, horgolni, ezt nekem találták ki. Remekül beilleszthető a szinkronfordítás közé és fontos láb lett a családi költségvetésben.

Nem fél attól, hogy harcos szakszervezeti aktivista lesz, és ezt megtorolják a stúdiók?

Most már azt mondom, hogy torolják. A Szegedi Bölcsészettudományi karon végeztem, és így, hogy az újságírás, a szerkesztés is jelen van az életemben, és van akkora szerelem, mint a szinkronfordítás, nincs veszítenivalóm addig a pillanatig, amíg ezek az újságok be nem dőlnek. A magyar médiapiacon persze semmi sem életbiztosítás, de már korábban is talpra kellett állnom; ha egy újabb nehéz helyzet jön, abból is felállok.

Forrás: Góz Tamás

Egy fordító heti 100 percnyi filmet tud megírni adáskészre, de akkor csak ezzel foglalkozik napi 8 órában, ugyanúgy akár egy klasszikus irodai munkában. Ez napi húsz percet jelent. Ezért ma 300-350 forintos percdíjat kap, azaz egy nap hat-hét ezer forintot keres, ami nyolc munkaórára visszaosztva az 1000 forintos óradíjat sem éri el.

Ha megnézzük, milyen munkával lehet ennyi keresni, akkor nem egy több diplomával rendelkező, a magyar nyelvet felelősséggel ápoló ember állását találjuk meg. Sokan emiatt is hagyják el ezt a pályát.Annak idején a Magyar Televíziónak volt szerződéses szinkrondramaturgja és a szerződésükben havi 100 perc film megírása szerepelt. Meg volt szabva, hogy ebből mennyi a szinkron, a hangalámondás és neki ez volt a munkaköre. Nyilván a technika a 80-as évekhez képest már sokkal fejlettebb, de azt gondolom, hogy ma nem négyszeres mennyiséget kellene csinálnunk.

Milyen megoldás lehet erre?

A forgalmazók minőség iránti igényét kell valamilyen módon felpiszkálni. Hogy ne legyen mindegy, milyen minőségű anyagot kap meg a stúdiótól. Legyen szó dokumentumfilmről, vagy szappanoperáról, mindenkitől várják el, hogy a lehető legjobbat nyújtsa. Ne legyen mindegy, hogy milyen a végeredmény.

Azon gondolkodtak, hogy minek kellene megfelelnie annak, hogy valaki az első munkát megkapja?

Meg kell tanítani a technikai paramétereket. Annak idején, a szakszervezet megalakulásakor összeállítottunk egy javaslati csomagot és a legelején elmondtam, hogy a szakszervezetben egyfajta minőségbiztosítást látnék.

Aki nulla kilométerrel szeretne szinkronfordítás vállalni, az először jöjjön el hozzánk, csinálja meg a mi hivatalos képzésünket, ahol elismert, tapasztalt fordítóktól tanulhatna, gyakorlatot szerezhetne, és ami után nem mondja azt neki a stúdió, hogy „te ki vagy?"

Ha lenne egy ilyen képzés, hogy tudnák ezt a stúdiókkal elfogadtatni?

Azt gondolom, hogy lehet itt bármiféle szervezkedés, sok kicsi sokra megy alapon, a stúdiók nélkül ez nem megy. Eddig akárhány stúdióvezetővel beszéltem, mindenkinek az a véleménye, hogy ez a helyzet tarthatatlan.

Nekik nyilván fizetniük kell az alkalmazottakat, a rezsit, az eszközköltségeket, ezzel nem tudnak játszani. Amivel igen, az a szerződéses kollégák munkabére. Ezért nem emelkedik már több mint tíz éve a percdíj, és innen lejjebb már nem igazán lehet vinni az árakat. Gondoljunk már bele: ugyanazt az összeget kapják a kollégák most, mint durván 15 éve!

Csinálnak egy képzést, kitalálják és profira kiképzik az embereket, és azt mondják, hogy aki innen kijön az tuti, és ennyi a tarifája. Miből gondolja, hogy nem fog átlépni felette a stúdió, és dolgoztat azzal, aki az utcáról jön be?

Itt kell bejönnie a megrendelőnek, az igények feltornázásának. Ha a stúdió megkapja a pénzt, és a megrendelő elvár egy bizonyos szintet, mi pedig garantálni tudjuk azt, akkor mindenkinek az a legegyszerűbb, ha velünk dolgoztat és nem a kétforintos, utcáról beesett emberekkel. Mert különben faragni kell a szöveget a felvétel közben, esetleg pótforgatást betenni a javítások miatt, vagy szembenézni azzal, hogy a megrendelő nem veszi át.

Mennyire tudja elképzelni, ha ilyen lesz, hogy a jelenleg a szakmában levő fordítók legalább egységesen a nevüket adják a dologhoz?

Annyira azért nem vagyok naiv, bármennyire is idealistának gondolom magam, hogy egységet tudnék kovácsolni. Rengeteg fordító dolgozik, és nem mindenki tagja annak a Facebook-csoportnak, amit én gondozok, illetve sokan nem tagjai a szakszervezetnek.

Mennyien vannak a csoportban?

Majdnem kétszázan, de szerintem legalább ennyi ember van még, aki aktívan dolgozik, és akkor nem beszéltem a nyugdíjas kollégákról, akik biztosítottak az elvi támogatásukról - mivel a FilmJUS-on keresztül van egy másik halmaz is, akik filmíróként, filmfordítóként jogdíjat kapnak a régebbi munkákért.

Mennyire érdemes befogadni bizonyos sorozatoknál a rajongók véleményét?

Legelső lépésben szerintem mindig kellene egy alapozó kör. Ma már szinte minden sorozatnak van itthon a bemutatás előtt valamekkora rajongótábora, akik kialakítottak már valamiféle kultúrkört. A mangáknak, animéknek olyan világa van, olyan rajongói itthon is, hogy aki nem jártas ebben, annak ez tényleg kínai... vagyis japán. A megrendelőnek, ha igényes munkát szeretne, akkor erre pénzt és időt kellene áldoznia. Máshogy nem megy.

Ami leginkább szokott fájni az embereknek az a címadás. Ezzel mit tudnak tenni?

Nincsen jogosítványa a fordítónak, a megrendelő dönti ezt el. Hetekig küzdöttünk egy megrendelővel, hogy ne az legyen a film címe, amit kiválasztottak. Dobáltuk be az ötleteket, de a megrendelő ragaszkodott hozzá.

Az interjúnak nincs vége, lapozzon a 2. oldalra!

Előző
  • 1
  • 2
Következő