Gáspár Laci: Egyszerű cigány gyerek voltam, befutottam, ez sokak szemét szúrta

2017.09.10. 21:44

Volt olyan időszaka, mikor mindenki nagyképűnek tartotta, majd olyan is, hogy erre direkt rájátszott, és azzá vált. Úgy érzi, mára megismerték és elfogadták az emberek, de nehezen sikerült ezt elérni, mint ahogy a siker sem jött könnyen. Nem szégyelli, hogy kemény fizikai munkával kereste meg a kenyerét, de már a bányában is arról ábrándozott, hogy zenéből, éneklésből él majd. Többször próbálkozott befutni, végül 2003-ban tűnt fel a TV2 képernyőjén a Megasztárban, ma pedig az X-Faktorban ül mentorként - Gáspár Laci ezekről, első basszusgitárjáról, az átkokról és a pozitív gondolatok erejéről is mesél.

Milyen a kapcsolata a közönséggel?

Volt olyan időszakom, amikor sokan, akik nem ismertek, azt hitték, durván nagyképű vagyok. Befutottam, egy vidéki, egyszerű cigány gyerekből hirtelen előtérbe kerültem, ez sokak szemét szúrta. Ez ellen nem tudtam mit tenni, és nagyon rosszul éreztem magam miatta. Mikor mondták, hogy nagyképű vagyok, és elszálltam teljesen, akkor az volt bennem, hogy na jó, akkor még rá is játszok erre a dologra, tényleg az leszek. Rossz volt egyébként, mert nekem a mindenem a közönség. Sosem megyek úgy fel a színpadra, hogy nem köszönöm meg Istennek és nekik, hogy ott lehetek. Bárhova megyünk a családommal, odajönnek fényképezővel, de engem ez sem zavar. Azt szoktam mondani, hogy nekik köszönhetek mindent, tőlük kaptam mindent.

Érdekes egyébként, hogy amikor ebben a fura korszakban voltam, jobban meg kellett küzdenem a közönség szeretetéért. Felmentem a színpadra, kicsi taps volt csak, és 50 percig bizonyítottam, mire megtörtént az áttörés. Ma már nagyon egy hullámhosszon vagyunk, mint a régi jó barátokkal, amikor beülsz egy italra, érzed, hogy mikor miről akarnak beszélni, vagy arra gondolnak, hogy menjünk tovább. Ezt amúgy a Celeb vagyok, ments ki innen! óta érzem, nagyon jót tett nekem ez a műsor.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Vacillált, mikor felajánlották?

Hú, nagyon sokat!

Hogyhogy?

Hát azért, ami aztán ki is derült! Úszni nem tudok, és úgy menjek a dzsungelbe? Őszintén megmondom, nehezen vettem rá magam. Én olyan sokat próbáltam meggyőzni az embereket arról, hogy nem vagyok rossz, és magam sem hittem volna, de ez ott jutott el hozzájuk. Extrém helyzetbe kerültünk, de meg tudtam mutatni, hogy mennyi mindent kibírok.

Mi volt ott a legnehezebb?

Az, hogy nagyon hiányzott a családom. Amikor kaptam otthonról egy videót, nem állt el a sírásom, amikor néztem. Féltem nagyon a feladatoktól, pont emiatt sokat is küldtek engem a nézők. Úgy rettegtem! Mikor este kaptunk egy picike kaját a tábortűznél, és akkor jelentették be, hogy holnap én megyek, nem bírtam enni sem, annyira kikészültem. Az éhezést egyébként bírtam. Lehet, azért van, mert úgy nőttem fel, hogy nélkülöztünk, meg felnőttként is volt, hogy három napig úgy jártam dolgozni, hogy nem volt mit vinnem magammal. Mikor tudom, hogy nincs, akkor kibírom, viszont ha van, akkor aztán nem bírok fogyózni. Nem kell szégyellni, ha valaki nehéz körülmények közül jön, itt például engem ez segített. 

Ennyire családcentrikus? Őket emelte ki elsőként.

Nagyon, és nem szeretek távol lenni tőlük. Ha nem lett volna ott Aurelio, nem is tudom, hogy bírtam volna ki.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Kezdetben eléggé csipkelődtek, nem?

Az elején nem bírtuk egymást, Alexszel is így volt egyébként, de aztán nagyon jóban lettünk.

Vele mi volt a baj?

Megmondom őszintén, én az eurovíziós válogatón találkoztam vele először, sapkában, szemüvegben, láttam, hogy két akkordot fogott a gitáron, és egyhangúan mormogott. Aztán ő jutott ki, én meg kiestem. Nem haragudtam, csak nem értettem. Nem gondoltam róla jó dolgokat, ezt vállalom. Ő sem bírt egyébként, azok közé tartozott, akik nagyképűnek tartottak. Az első tíz perc után elmondtuk egymásnak, hogy milyen gondolatokkal ültünk le egymás mellé, de aztán pozitívan csalódtunk. Nagyon jó barátok vagyunk, nagyon szeretem őt.

Mégis sikerül kicsit összeugrani a válogatón.

Nem összeugrás volt, inkább csak túlzásba vittük a viccelődést, és nem esett jól neki. Én ott rögtön megértettem, és meg akartam oldani, el is mondtam neki, hogy tisztelem a munkásságát.

Van olyan fájó pontja, amivel nem szereti, ha poénkodnak?

Lesz majd olyan a műsorban, amikor Alex kér tőlem bocsánatot, de erről többet egyelőre nem árulok el.

Mennyiben más ma egy tehetségkutató, mint tíz éve?

Van különbség jócskán, de a lényeg ugyanaz, legalábbis én arra törekszem, hogy ugyanaz maradjon. Én 13 éve indultam a Megasztárban, és most a zsűriszékben azt tartom szem előtt, hogy ha az akkori 23 éves, tapasztalatlan, nyers, álmokkal teli énem itt állna előttem, akkor mit szólna a döntéseimhez. Ha valamit döntök, nagyon fontos nekem, hogy ez az énem is egyetértsen. 

Fotó: Polyák Attila - Origo

Akkor hogy nézett a zsűrire?

Volt egy erős elképzelésem, és hiába nem sikerült előtte semmi, mégis volt bennem tartás, és ez nagyon fontos. Azt gondoltam, hogy ettől a zsűritől bármit elfogadok, Presser Gáborra és Pély Barnára nagyon felnéztem. Azért is jelentkeztem abba a műsorba, mert kíváncsi voltam az ő véleményükre.

Hogy látja, vannak, akik most ugyanezért jönnek az X-Faktorba?

Bízom benne, hogy van köztük ilyen is. Fontos, hogy mi mindig őszinte véleményt mondjuk. Sokan nem tudják, de én a Megasztár előtt is nagyon sokat próbálkoztam, és volt, hogy úgy estem ki tehetségkutatóból, hogy nem értettem az okát. Mert nem értettem a magyarázatot. Egyszer volt olyan a Ki mit tud?-ban, hogy azt mondták, nagyon tetszett az ének, és úgy táncoltam, mint Michael Jackson. Örültem, mert azt hittem, hogy nagyon jó vagyok! Hát mekkora dolog már, hogy a táncomról valakinek Jackson jutott eszébe! Azt mondták végül, hogy külön mindkettő jó volt, de valahogy nem illett össze, úgyhogy nem. Ezt nem tudtam hová tenni. Úgy mentem onnan haza, hogy semmilyen útravalót nem kaptam, csak azt kaptam, hogy nem kerültem be. Én ezt nem akarom. Tőlem nem megy el így senki, én mindenkinek csak az igazat mondom. Sokszor fáj az igazság valakinek, de ezt félre kell tenni, különben nem a feladatunkat végezzük. Ezért is jó a humor, a kemény véleményt is el lehet kicsit viccelni, és akkor nem esik olyan rosszul a másiknak.

Lapozzon, az interjúnak nincs még vége!

Előző
  • 1
  • 2
Következő