Nem hősöket, apákat és férjeket látunk elesni

2017.11.25. 10:21

Az amerikai Martha Raddatz tapasztalt riporter és haditudósító, az iraki háborúban azonban olyasmit is látott, amit addig nem: egy ütközet, a bajtársai halála után sírni egy katonát. Ennek az élménynek a hatására egy egész könyvet írt az amerikai hadsereg fekete vasárnapjáról, amit most már a tévénézők is átélhetnek a National Geographicon, a Hosszú út hazáig című sorozattal. Az írónővel és a széria egyik főszereplőjével, Michael Kellyvel beszélgettünk.

A Hosszú út hazáig (Long Road Home) igaz történetet dolgoz fel Martha Raddatz bestsellere alapján. A sorozat egy szakasznyi amerikai békefenntartóról szól, akik Bagdad egyik külvárosában csapdába estek 2004. április 4-én, nem is élték mind túl az összecsapásokat.

A szériában a számos filmes és tévés produkcióban látott Michael Kelly (House of Cards, Tabu) játssza Gary Volesky alezredest, aki csupán néhány órával a harcok kirobbanása előtt vette át a helyi amerikai csapatok irányítását. Vele és az alapul szolgáló könyv szerzőjével beszélgettünk.

Honnan jött a sztori? Miért pont ezt az eseményt akarta feldolgozni?

Martha Raddatz: Bagdadban voltam haditudósítóként, de már nem igazán voltak komoly harcok, jobbára olyasmikről számoltunk be, mint hogy tömegével semmisítették meg a leadott fegyvereket. Aztán egyszer csak odarohant valaki a hírrel, akkor jöttünk rá, hogy tényleg egy háborúban vagyunk. Már másnap a katonai táborban voltam, meg akartam interjúvolni a túlélőket, kíváncsi voltam az érzéseikre, hiszen ők sem számítottak arra, hogy bajba kerülnek. A beszélgetésünk közben többen elsírták magukat, és ez volt az, ami óriási hatást tett rám – azelőtt soha nem láttam még katonát sírni.

Martha Raddatz és Michael Kelly egy novemberi rendezvényen New Yorkban

Forrás: AFP/2017 Getty Images/Bryan Bedder

Mitől más ez a széria, mint a többi háborús sorozat?

Michael Kelly: Szerintem minden egyes sorozat különbözik a másiktól, számomra a Hosszú út hazáig azért különleges, mert egy olyan embert játszhatok benne, aki ma is él, sőt a mai napig aktív, szolgálja a hazáját. Emiatt kötelességemnek éreztem, hogy a lehető legőszintébben, legpontosabban adjam vissza Gary figuráját.

Könnyebb vagy nehezebb volt megjeleníteni egy hús-vér embert, mint egy kitalált karaktert?

M. K.: Sokkal nehezebb. Persze volt, akiből meríthettem, de pont emiatt nagyobb nyomást is éreztem magamon, hiszen, mint mondtam, minél hitelesebben akartam őt megjeleníteni. Ebben ráadásul a többi színész nemigen segített, hisz akik előttem találkoztak Garyvel, először mind szinte becsmérlően néztek végig rajtam, úgy vélték, túl nagy falat lesz nekem a szerep.

Michael Kelly mint Gary Volesky

Forrás: National Geographic

M. R.: Érdekes dolog ez egyébként, mert Voleskyvel lehet ugyan interjúkat találni, amelyekben a családjáról és a munkájáról beszél, de Michaelnek nem ezzel kellett dolgoznia, hisz jórészt a háború közepén kellett ábrázolnia. Az pedig ezekből a beszélgetésekből nem derült ki, hogy Volesky miként viselkedik egy háborús helyzetben.

Hogyan készült fel akkor a szerepre, azon túl, hogy elolvasta a könyvet?

M. K.: Martha az ABC-nek számos interjút csinált az érintett katonákkal, ezeket meg tudtam nézni, és aztán nekem is lehetőségem volt beszélgetni pár túlélővel, magához Garyhez is bármikor fordulhattam. Martha is állandóan jelen volt a forgatáson, tulajdonképpen mindent könnyen megtudhattam, amit csak akartam.

Michael Kelly (balra) mint Volesky a bázison

Forrás: National Geographic

M. R.: Volesky tényleg sokat segített, elég közvetlen, normális fickó, annak ellenére, hogy a hadseregben egy ikonnak, istennek számít. De egyébként akiket a sorozatban látunk, azok mind teljesen átlagos srácok, hiszen nem a tengerészgyalogosok vagy a kommandósok közül kerültek ki. Teljesen átlagos katonák, amilyenekké bárki válhat – már ha alapból alkalmas a szolgálatra.

Volesky mitől olyan különleges katona?

M. R.: Egyszerűen remek vezető, hatalmas szívvel és hatalmas lélekkel, szereti az embereit, tényleg törődik velük, aggódik a sorsukon. A történetünk idején 700 katonáért felelt, ma már 40 ezerért.

M. K.: Az a fajta fickó, akivel még ma alászállnál akár a pokolba is megvívni egy harcot. Aki, ha azt mondja, raboljunk ki egy bankot, kérdés nélkül elmész vele, mert tudod, hogy van oka és célja annak, amit csinál, még ha elsőre nem is látod az értelmét.

Az iraki oldalt miként járták körbe, hogyan tudták az ő nézőpontjukat is ábrázolni?

M. R.: Az iraki lázadókkal értelemszerűen nem tudtam interjút készíteni, bármennyire is érdekes lett volna. Egyszer visszamentünk a katonákkal Sadr Citybe, arra a helyre, ahol az ütközet kirobbant, de csak körülbelül 15 másodpercet töltöttünk ott, mert a környező házakból egyre csak gyűltek az emberek, és kiabáltak ránk, ellenségesen méregettek, én pedig nem tehettem kockára a fiúk életét egy jó sztoriért. Csupán egy amerikaiaknak dolgozó tolmáccsal tudtam hosszabban beszélni, de az ő nevét meg is kellett változtatnom a könyvben, mert veszélybe került emiatt. Végül az iraki nézőpont megteremtésében Mikko (a sorozat készítője, Mikko Alanne, vele itt beszélgettünk – a szerk.) képzelőereje és empatikus képessége segített sokat.

Martha Raddatz és Mikko Alanne a forgatáson

Forrás: National Geographic

Milyen hatása lehet annak, hogy a szokottnál komplexebb módon ábrázolták a háborút?

M. K.: Talán jobban belegondolnak a nézők ebbe az egészbe azáltal, hogy az otthon maradottak is óriási szerepet kapnak a történetben. Nemcsak hősöket látunk elesni, akik esetleg egy másik hős karjaiban halnak meg, hanem az is tudatosul bennünk, hogy akit láttunk meghalni, az apa, férj, testvér is volt egyben.

Michael Kelly és sorozatbeli felesége, Sarah Wayne Callies

Forrás: National Geographic

M. R.: Így van, az Egyesült Államokban jelenleg 5000 olyan gyerek van, akinek a szülője vagy testvére az iraki háborúban esett el. Ezt a döntéshozóknak, a háborút elindítóknak sem szabadna figyelmen kívül hagyniuk.

A Hosszú út hazáig vasárnaponként megy a National Geographic műsorán. A sorozatról itt írtunk az első két rész alapján, több színészével és készítőjével itt és itt beszélgettünk.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK