Égi "nagyhalak"<br/>

A mondás, miszerint "a nagyhalak felfalják a kishalakat", gyakran a csillagok és bolygóik viszonylatában is igaz.

Az Űrtávcső Tudományos Intézet két csillagásza, Mario Livio és Lionel Siess szerint Tejútrendszerünkben mintegy 100 millió Napunkhoz hasonló csillag lehet, amelyek körül viszonylag közeli pályán Jupiter-szerű óriásbolygók vagy soha be nem gyulladt aprócska csillagkezdemények (barna törpék) keringenek. Ezek arra ítéltettek, hogy anyacsillagaik előbb-utóbb felfalják őket.
Ez az elképzelés egyébként nem új: John Alexander, az angol Royal Green Obszervatórium csillagásza már 1967-ben felvetette, hogy egyes vörös óriások szokatlanul erős ragyogását a lítium hullámhosszán Jupiter-szerű óriásbolygók bekebelezése okozhatja.

Ezt az ötletet azonban akkoriban elvetették, mivel a bolygórendszereket Naprendszerünk mintájára képzelték el, ahol csak kisebb, földszerű bolygók keringenek a veszélyeztetett övezeten belül. Azonban az utóbbi években felfedezett exobolygók (Naprendszeren kívüli bolygók) számottevő része az anyacsillagához meglepően közel (Naprendszerünkre vetítve a Föld pályáján belül) keringő Jupiter-méretű, vagy még annál is nagyobb óriásbolygó. Alexander már elvetett elmélete így újra előtérbe került, sőt, újabb vonásokkal egészült ki.
Az már régóta ismeretes, hogy az öregedő Nap típusú csillagok életük vége felé közeledve vörös óriássá puffadnak, eközben lehűlnek és forgásuk lelassul. Másképp alakulhat azonban a sorsuk, ha valamelyik közeli pályán keringő bolygójukat magukba nyelik: amennyiben a bolygó tömege eléri vagy meghaladja a Jupiter tömegét, a falánk csillagok a szokásosnál nagyobb mennyiségű infravörös sugárzást bocsátanak ki, pörgésük felgyorsul, és légkörük szokatlanul sok lítiumot tartalmaz.
Livio és Siess, más régebbi megfigyeléseket is áttekintve egyértelmű jeleire bukkant annak, hogy némely óriáscsillag régebben valóban magába szipkázhatta hajdani kísérőit. A kutatók szerint Tejútrendszerünk csillagainak mintegy 48 százaléka mutatja ezeket a jellegzetességeket, és ez egybevág azokkal a becslésekkel is, amelyek az utóbbi években felfedezett exobolygók gyakoriságára alapozhatók.
A modell szerint az óriásbolygójukat felfaló csillagok a kísérőtől elorzott tömeg és gravitációs energia révén először nagyobbá és fényesebbé válnak. A csillag belsejében még magasabbra szökik a hőmérséklet és a nyomás, és az óriás gyorsan táguló porrétegeket pöfög ki magából: ezekből származik az infravörös sugárzási többlet túlnyomó hányada. A hajdani bolygó keringési pályamomentuma szintén az anyacsillaghoz kerül, ezért annak forgása felgyorsul, és sokkal sebesebben pörög, mint annak előtte. A bolygórendszerekben az impulzusmomentum oroszlánrészét az óriásbolygók hordozzák: például a Jupiter és Szaturnusz a Naprendszer teljes impulzusmomentumának 98 százalékán osztozik. Végül, a harmadik árulkodó jel a lítium részarányának megugrása. A csillagok belsejében a lítium elég, ám egy frissen felfalt Jupiterszerű bolygó friss lítium-tartalékokat juttat a csillagba, amelynek jelei a csillag színképében szintén kimutathatók.
Naprendszerünkben a Jupiter pályája jóval távolabbi annál, hogysem az elnyelés veszélye fenyegetné akkor, amikor Napunk - úgy jó 5 milliárd év múlva - maga is vörös óriássá puffad majd. Azonban az elmúlt években felfedezett exobolygók számottevő része az anyacsillagához közel keringő óriásbolygó. Ezek pedig nem kerülhetik el azt a végzetet, hogy mire napjuk vörös óriássá puffad, belehulljanak, és ott elhamvadjanak. Igaz, ennek révén alaposan meg is változtatják majd csillaguk jövőjét.

(ÉT)

Ajánló:

A bolygófaló csillagokról szóló cikk az Űrtávcső Tudományos Intézet honlapján. Rövid áttekintés és gazdag linkgyűjtemény a témában (magyar nyelven).