Németország: szembesülés a multikulturalizmussal

Németország évtizedeken keresztül nem tekintette magát befogadó országnak, de társadalma ma már szembesülni kénytelen azzal a ténnyel, hogy multikulturálissá vált: majdnem minden tizedik ember külföldi.   

1998 végén 7,32 millió német állampolgársággal nem rendelkező külföldi élt Németországban, ez a lakosságnak több mint kilenc százaléka. A bevándorlók negyede EU-tagországokból (főleg Olaszországból, Spanyolországból, Portugáliából és Görögországból) származik, míg a többség az egykori Jugoszláviából, Törökországból, Tunéziából, Marokkóból, Bulgáriából, Vietnamból és egyéb országokból érkezett.

A külföldiek főleg a nagyvárosokban és ipari központokban élnek. Frankfurtban a lakosság 30,1 százaléka külföldi, az arányuk Münchenben 23,6, Stuttgartban 24,1 százalék. A legnagyobb etnikai kisebbséget a törökök teszik ki, számuk meghaladja a kétmilliót.

Nyugat-Németországban az 1950-es évek gazdasági fellendülése munkaerőhiányt idézett elő. A világháborúban megtizedelt német munkaerő elégtelennek bizonyult a gyors gazdasági növekedéshez, és a német kormány tárgyalásokat kezdett, majd szerződést kötött munkások toborzására a munkaerőfelesleggel rendelkező európai országokkal.

Az 1950-es és 1960-es években érkezett gazdasági vendégmunkások németországi tartózkodását korlátozott időtartamúra tervezték. Maguk a munkások is csak néhány évig akartak maradni, amíg megfelelő pénzt gyűjtenek össze otthoni életfeltételeik javításához. Az 1973-as olajválság idejére a vendégmunkások száma már elérte a 2,6 milliót, és számuk a gazdasági visszaesés ellenére tovább növekedett. Ez a tendencia azóta sem változott meg, és az előrejelzések szerint a jövőben is tartós marad.

A Németországban dolgozó külföldiek körében sok a sikertörténet, de ez nem fedheti el azt a tényt, hogy a nem németek valódi integrációja súlyos akadályokba ütközik, a társadalmi egyenlőtlenségek és az elkülönülés nyilvánvaló. A német társadalom számára ma az egyik legfontosabb feladat annak elfogadása, hogy a külföldiek integrációja nem azonos asszimilációjukkal.

Mivel - az Egyesült Államoktól eltérően - Németország sosem tartotta magát kulturális olvasztótégelynek, a bevándorlók kérdését szinte kizárólag a gazdasági munkaerőszükséglet kielégítése szempontjából közelítették meg. A külföldi munkások sokáig nem is törekedtek integrációra, a német társadalom pedig szigorú és sok tekintetben megalázó határvonalat vont a németek és a külföldiek közé. Ezt az állapotot az 1960-es évekig meg sem kérdőjelezték, az 1968-es ifjúsági mozgalmak azonban fordulatot hoztak.

Éles vita bontakozott ki egyebek között a kettős állampolgárságot tiltó német törvényekről, amelyek túl merevnek bizonyultak a külföldiek problémáinak - például az iskoláztatási és munkaerőpiaci egyenlőtlenségek - kezeléséhez. A bevándoroltak rendezetlen jogi státusa máig akadálya az integrációnak, és ez egyre erősödő nagyvárosi gettósodáshoz, bűnözéshez vezetett.

"A németek nem nagylelkűek az idegen kultúrák irányában"

Helga Nagel, a frankfurti multikulturális ügyek hivatalának igazgatóhelyettese elmondta: Németország különböző részein eltérő időpontokban, de nagyon későn kezdték el- és felismerni, hogy kezelni kell a bevándoroltak kérdését.

A szövetségi kormány csak 1999-ben jutott el erre a pontra, a legnagyobb külföldi lakosságaránnyal rendelkező Frankfurtban viszont már 1989-ben felismerték, hogy jelzést kell adni a bevándoroltaknak: multikulturális közösségben élnek, amely nyitott és liberális, és ahol a legfőbb cél a békés együttélés. Tizenkét éve hívták életre a multikulturális ügyek hivatalát is, amelynek az idegenek integrációját hivatott segíteni.

A maga nemében első ilyen hivatalnak kellett kitapogatnia a diszkriminációellenes politika lehetőségeit a hatósági ügykezelés, az oktatás, a rendőrségi konfliktusok, a szomszédsági és családi viszályok terén. Legfontosabb programjuk a diszkriminációs panaszokra épülő közvetítés: az eseteket kivizsgálják, és közvetítőket küldenek ki a nem német lakosság nyelvi, szociális és kulturális gondjainak rendezésére.

Friedrich Merz, az ellenzéki kereszténydemokrata és keresztényszocialista unió parlamenti csoportjának vezetője pártközi vitát váltott ki azzal a bejelentésével, hogy a bevándorlás szabályozását a 2002. évi parlamenti választási verseny témájává kívánja tenni. Merz szerint annak, aki Németországban kíván élni, az alkotmányos előírások és értékek elfogadásán túl tudnia kell német nyelven érintkezni. Szerinte az iskoláknak német irányítás alatt kell maradniuk, és elfogadhatatlan, hogy Németország jogi és alkotmányos rendjében egymással párhuzamos, eltérő társadalmak alakuljanak ki.

Merz szabályozni kívánja a bevándorlást és a bevándoroltak helyzetét, elismervén azt, hogy Németországnak óriási szüksége van jól képzett üzleti és tudományos szakemberekre.

Ivan Nagel, magyar származású színházi rendező, aki 2000-ben elnyerte a berlini Moses Mendelssohn tolerancia-díjat, azt mondta, hogy a németek az amerikaiaknál kevésbé nyitottak és nagylelkűek az idegen kultúrák irányában.

Nagel szerint a németek fejébe máig azt csöpögtetik, hogy örök kárhozatra vannak ítélve, amiért az ő nemzetük követte el a történelem legszörnyűbb népirtását. A művész szerint a Németországban letelepedni vágyók valódi anyagi előnyökre és biztonságra számíthatnak, de ha egy külföldi németnek akarja érezni magát, akkor saját nemzeti büszkesége helyett a német nemzeti komplexust kell felvállalnia.

Hofer László, Frankfurt