Almár Iván életútja - a hazai űrkutatás krónikája

Dr. Almár Iván csillagász-űrkutató nevét mindenki ismeri hazánkban, aki egy kicsit is érdeklődik az égbolt tudománya iránt. Az általa szerkesztett Űrhajózási Lexikon vagy az Űrtan alapműnek számítanak a témában. Közérthető és élvezetes cikkeiből, előadásaiból sokan kerültek közelebb a világűr titkaihoz. A közelmúltban a Magyar Tudományos Akadémián ünnepi ülést tartottak 70. születésnapja tiszteletére. Ezt az alkalmat használtuk ki arra, hogy a világszerte ismert tudóst első hét évtizedéről kérdezzük.

- A csillagászat iránti érdeklődés családi örökség, vagy másként kezdődött?

A szülők, Almár György és Veszprémi Lili unokájukkal, Edittel 1966-ban

- Édesapám, Almár György az első világháborúban katona volt, végig a fronton harcolt, és utólag fejezte be a Műegyetemet. Nehéz körülmények között, főleg lakberendezésből élt meg, aztán 60 évesen visszatért az eredeti - nem mondanám, hogy szakmájához, inkább - szenvedélyéhez, a festészethez. Bár voltak kiállításai életében is, és volt egy csapat, amely követte, de az ő festészete nagyon megelőzte korát. Absztrakt festő volt, ami abban az időben nem volt divatos. Életműve ránk maradt, s mivel egyedüli gyermeke vagyok, mi kezeljük. Műveit pár évvel ezelőtt fedezték fel újra egy kiállítás kapcsán, így egyre nagyobb nyomás nehezedett ránk, hogy a hagyatékot rendezni kellene. Közben a Nemzeti Galéria is érdeklődött a képek iránt, néhányat át is vettek, illetve ajándékba kaptak. Az elmúlt években családi összefogással készítettünk egy katalógust oly módon, hogy digitális fényképezőgéppel lefényképeztük a képeket, lemértük az adataikat is, és egy CD-re vittük, amit elküldtünk Magyarországon több múzeumnak. Pár helyről már kaptunk visszajelzést. Reméljük, hogy több múzeumban is kiállítják képeit, s így jobban bekerül a köztudatba.
Édesanyám Veszprémi Lili zongoratanár, zenepedagógus volt. Elég sok mindent csinált életében. Zongorázást tanított, könyveket, kottákat írt, ezek valahogy ma is beletartoznak a pedagógiai irodalomba. Kottáiból ma is tanítanak. A Zeneakadémiának is dolgozott egy időben, úgyhogy az ő hagyatéka is elég jelentős.
A gyerekkorom főképp a háború idejére esett. Erről nem szívesen beszélek, mert nem is volt igazi gyerekkorom. Iskoláimról csak annyit, hogy a Trefort utcai Mintagimnáziumban érettségiztem. Nagyon jó tanáraim voltak. Abban, hogy végül is csillagász lettem, kétségtelenül nagy szerepe volt kiváló matematika-tanáromnak, Messik Bélának. Úgy megtanította a matematika alapjait, hogy az egyetemen e tárggyal semmi problémám nem volt. Nagyon jó nyelvtanáraim is voltak, és már akkor elkezdtem nyelveket tanulni, mert mindig is érdekeltek. Nyolc évig tanultam latint, aztán németet, franciát, angolt, és abban az időben az irodalom legalább annyira érdekelt, mint a tudomány.
A csillagászat mindig is foglalkoztatott, s ebben elsősorban a könyveknek volt nagy szerepe. Amatőrcsillagász sose voltam, nem volt távcsövem se. Nem is lett volna könnyű, mert Pesten laktunk a belvárosban. De olvasni lehetett és különösen a Jeans-könyvek voltak rám nagy hatással.
Szüleim, akiknek semmi kapcsolatuk nem volt a csillagászattal, látván érdeklődésemet azt találták ki, hogy érettségi után menjünk föl a Sváb-hegyi Csillagvizsgálóba, hátha ott lehet valamit csinálni. 1950 nyarán dolgoztam ott két hónapig. Az volt a feladatom, hogy a Fényi-féle protuberancia-ábrákról milliméterpapírral a napkitörések területét olvassam le. Nem volt izgalmas munka, de ha valaki ezt is kibírja, akkor csillagász lehet belőle. Körülbelül ez lehetett a hozzáállás, és ez jó hozzáállás, mert tényleg a "rabszolgamunkával" kell kezdeni.
Azért közben volt időm arra, hogy körülnézzek, beszélgessek, megismerjem a csillagászokat, Detre Lászlót, ő volt akkor az igazgató, Herczeg Tibort és másokat. Az egyetemen matematika-fizika tanári szakot végeztem, és mellesleg csillagászatot hallgattam, Földes Istvánnál és Herczeg Tibornál. Érdekes dolgokat lehetett tőlük tanulni.
Zárójelben megjegyzem, hogy a matematika engem akkor jobban vonzott, mint a fizika. Az algebra tanszéken három évig demonstrátor voltam, gyakorlatokat vezettem algebrából és számelméletből az alattam lévő évfolyamoknak. Akkoriban annyi jelentkezőt vettek föl matematika-fizikára, hogy nem volt elég oktató, és így az idősebb diákokat tankör-vezetésre, gyakorlatvezetésre alkalmazták és ezt csináltam én is három évig.

- Mely részei érdekelték a csillagászatnak?

- Nem az volt a fontos, hogy valakit mi érdekel, hanem, hogy mit lehet csinálni az akkori műszerekkel. Nagyon korlátozottak voltak a lehetőségek. Az intézet fő profilja a változócsillagok megfigyelése volt, így természetesen nekem is ezzel kellett kezdenem.
Aztán jött 1956. Nagy törés volt, de elsősorban nem politikai értelemben, hanem azért, mert az intézetnek nagyon kevés munkatársa volt, talán a tízet sem érte el a számuk. S ezek közül mindenki, aki a Detre házaspár és köztem volt életkorban, elhagyta az országot, köztük Herczeg Tibor és Izsák Imre is. Nagyon nehéz helyzet alakult ki az intézetben. Bizonyos  okok miatt a napfizikai osztályt leválasztották, így alig maradtunk és nagyon megromlott a légkör is. Sok üres hely lévén engem ki is neveztek munkatársnak, attól kezdve vagyok az intézet kutatója majdnem folyamatosan.

- Almár Iván nevének említésekor először mindenkinek az űrkutatás jut eszébe. Hogyan ismerkedett meg ezzel a tudományággal, és miért kezdett el éppen ezzel foglalkozni?

- Az intézet könyvtárában találkoztam először űrhajózási szakcikkekkel, még 1954-ben, amelyek ráébresztettek arra, hogy itt valami izgalmas dolog van készülőben.

- Ezek nyugati lapok cikkei voltak?

- Igen, a British Interplanetary Society folyóiratain keresztül tudtam meg sok mindent a készülő szovjet és amerikai tervekről. Ők sok mindent tudtak és én ebből összeraktam egy képet. "Az űrhajózás, mint tudomány" volt a legelső ilyen témájú cikkem címe, ez 1955-ben jelent meg. Ez az a pillanat, ami életem egyik fordulópontja volt.
Megdöbbentően hamar, már 1956 májusában, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulaton (TIT) belül létrehoztuk az Asztronautikai Bizottságot, az első olyan szervezetet Magyarországon, amelynek a nevében benne volt, hogy asztronautika. Ez a kis csapat volt a magja a későbbi Központi Asztronautikai Szakosztálynak, melyből aztán a Magyar Asztronautikai Társaság is létrejött.

- Hogyan találtak egymásra ezek az emberek?

Bay Zoltánnal a Magyar Asztronautikai Társaságban

- Ketten szerveztük Sinka József barátommal, aki a TIT-ben dolgozott akkoriban, és sok kutatót ismert. Személy szerint meg kellett győzni mindenkit, hogy ez most fontos. A bizottság elnöke dr. Kulin György lett. Az alapító tagok közül rajtam kívül ma már csak Somogyi Antal él, aki a Központi Fizikai Kutatóintézet (KFKI) nyugdíjas professzora. Hát így kezdődött.
Én rögtön az alakulásnál - vagyis másfél évvel az első szputnyik előtt - már arról beszéltem, hogy ha lesznek műholdak, azokat meg kell figyelni, sőt követni is kell, és ez csillagászati feladat. Ehhez távcsövek kellenek.
Aztán már 57 nyarán jelentkezett a Szovjet Tudományos Akadémia, hogy adna távcsöveket az intézetnek, ha megszervezzük a megfigyelést. Mondanom sem kell, hogy az ilyen felkéréseket akkoriban nem nagyon illett visszautasítani. Detre László körülnézett és mivel rajtam kívül nem volt senki, akit érdekelt volna, rám bízta, hogy szervezzem meg.
Először azzal foglalkoztam, hogy az intézet tetőteraszán megteremtsük a megfigyelések feltételeit, mai szemmel végtelenül egyszerű körülmények között. Volt egy ingaóra, ami körülbelül másodperces pontossággal járt. A stoppert hozzáállítani, az észlelést végrehajtva stoppert újra le, az órák járásának különbségét levonni. Figyelni a szputnyikok áthaladásait és rögzíteni pozícióikat a csillagokhoz viszonyítva. Tehát nem volt könnyű, de így kezdődött.
Közben persze letettem a kandidátusi vizsgákat és végeztem az észleléseket is. Nem is lehetett nem észlelni! Mai szemmel kicsit furcsa, de akkoriban Detre László hatására a csillagász elsődleges feladata az volt, hogy észleljen, anyagot gyűjtsön. Az anyaggyűjtés abból állt, hogy estétől reggelig ott kellett lenni a kupolában, és az adott feladatot, mondjuk egy változócsillag fénygörbéjét végigészlelni. Ez azt is jelentette, hogy nem lehetett esténként koncertre, színházba menni. Nem lehetetett délelőtti programot csinálni, mert ha reggelig dolgoztunk, akkor aludni is kellett valamikor. Ez eléggé megfeszített munka volt. Nem lehet azt mondani, hogy a csillagász élete kényelmes lett volna, de hát ezt vállaltuk és csináltuk. Amire a legkevésbé volt idő, és az ember ezt így utólag már sajnálja, hogy az elmélettel nehéz volt lépést tartani, olyan területeken képezni magunkat, ami az értelmezésben segít.
Érdemes megemlíteni Izsák Imrét, aki kiváló kolléga volt. Kiment Amerikába, ahol elméleti tudását hasznosította. Bizony nagy konfliktusokba keveredett itthon az intézet vezetésével, mert égi mechanikával akart foglalkozni, nem csak észlelésekkel. Mondhatjuk úgy is, hogy a titokban megszerzett tudásával érvényesült odakint.

- Milyen volt a napi élete? Mert ugye közben családot is alapított.

- Hát igen. Feleségem, Illés Erzsébet is csillagász és szerencsére együtt dolgoztunk, és dolgozunk mind a mai napig. Amikor megszületett az első gyerekünk, otthon kellett hagynunk különböző dadákra, hogy vigyázzanak rá. Nehéz időszak volt. A lányom két vagy három éves volt, amikor föllázadt, hogy ne menjünk el minden este dolgozni, és ez komoly problémákat okozott.

- Illés Erzsébettel az intézetben ismerkedett meg?

Feleségével, Illés Erzsébettel otthonában

- Nem, ez egy érdekes történet. Az Élet és Tudományon keresztül történt. Erzsi Szekszárdon éppen végzett a gimnáziummal, én meg éppen aspiráns lettem, és már akkor az Élet és Tudománynak dolgoztam. A beérkező levelek egy részére kellett válaszolnom. Megkaptam az ő levelét is: hogyan lehet valaki csillagász? Ez volt a kérdése, mert Szekszárdon nem tudta senki. Én megírtam neki, és elkezdtünk levelezni, aztán személyesen is találkoztunk. amikor följött Pestre az egyetemi felvételire. Ez 1955-ben történt, és 59-ben házasodtunk össze.
A 60-as évek végére nagyon nehéz helyzet elé kerültem, hiszen el kellett dönteni, mit csinálok. Folytatom-e az asztrofizikát, amiből közben kandidáltam, és Olaszországban is dolgoztam, vagy teljesen az űrkutatásnál maradok. Mivel létrehoztam a műhold-megfigyelő hálózatot, nagyon sok időm és energiám le volt kötve. A dolog úgy oldódott meg, hogy a fejlődés eredményeképpen a geodézia is elkezdett érdeklődni a műholdmegfigyelés iránt. Közben eljutottunk egy olyan szintre, hogy magukból a megfigyelésekből, a pálya változásaiból a felsőlégkör sűrűségére lehetett következtetni. Ezt nem mi találtuk ki, de kifejlesztettünk olyan módszereket, amelyekkel a rendelkezésre álló megfigyeléseket fel lehet használni.
1972-ben felkértek arra, hogy speciálisan "kozmikus geodéziai" célra szolgáló intézményt hozzak létre a Földmérési Intézet részlegeként. Meg kell mondanom, hogy az akkori körülmények között fantasztikus pénzzel. A - mondjuk tízezrekben csordogáló - akadémiai támogatás szembe állítható egy több tízmillió forintos beruházással. Azzal a feladattal csábítottak el a Csillagászati Kutatóintézettől, konkrétan dr. Joó István, hogy rám bízzák a geodéziai obszervatórium alapítását. Szervezzem meg, szedjem össze az embereket. A helyet már kiválasztották, de el kellett készíteni a rendszertervet, megszervezni a munkát. Óriási csábítás volt, nem is tudtam neki ellenállni. 72-ben kerültem oda, 76-ban avattuk föl a penci Kozmikus Geodéziai Obszervatóriumot (KGO), és 82-ig voltam ott vezetőként. Csodálatos 10 év volt. Sokoldalú csapatot akartam létrehozni, hogy ne csak egy szakma képviselői legyenek, ne csak földmérők, geodéták, hanem csillagászok, számítástechnikusok, geofizikusok, elektromérnökök stb. És ez sikerült.
A 70-es évek második felében azonban kiderült, hogy a távérzékelés és az űrfelvételek hasznosítása gazdaságilag is jelentős tevékenység. Ezt a Mezőgazdasági Minisztérium is felismerte és úgy döntöttek, hogy ennek hazai megszervezésére is a KGO a legalkalmasabb. Én hiába tiltakoztam, hogy ennek semmi köze az eddigi tevékenységünkhöz, azt mondták, hogy nem baj, szervezzem meg, aztán majd lesz valami. Így került a távérzékelés Pencre. Először csak egy kis mag jött létre, aztán ez rohamosan fölfejlődött még az én igazgatásom alatt annyira, hogy nem fértünk el. 1980-81-ben én hoztam létre azt a főosztályt, amely ma a Földmérési és Távérzékelési Intézet távérzékelési központjaként működik. Nagyon sok kollégát én vettem fel. De azután elegem lett ebből a kettősségből, meghaladta az erőmet is, hogy Pencen a geodéziai és Budapesten a távérzékelési főosztályt vezessem. Így nem maradt időm kutatásra az adminisztratív teendők miatt. Voltaképpen ez az egész história nem kis mértékben hozzájárult ahhoz, hogy 1982-ben visszakerültem a Csillagászati Kutatóintézetbe igazgatóhelyettesnek, és folytattam az űrkutatást, a felsőlégkör vizsgálatát.
92-ig voltam igazgatóhelyettes, és mire hatvan éves lettem, úgy elegem lett az adminisztratív jellegű feladatokból, hogy lemondtam. Arra büszke vagyok, hogy mindenhonnan önként távoztam, soha nem küldtek el sehonnan. Most már részállásban dolgozom ugyanott, mint tudományos tanácsadó.
Végre volt időm könyveket írni, sokat dolgoztam a Magyar Asztronautikai Társaságban, ahol egészen 97-ig voltam elnök. Az Űrkutatási Tudományos Tanács elnökeként fel tudom használni azokat a nemzetközi tapasztalatokat, ismeretségeket a magyar űrkutatás érdekében, melyeket korábban, a 70-es, 80-as években az Interkozmosz programban szereztem (a szocialista országok űrkutatási célú tudományos együttműködését nevezték így).

- Hogyan élte meg azokat a nagy eseményeket, mint az első szputnyik, az első űrhajós, az első holdraszállás?

- Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy éppen a fiatalkoromban történtek ezek az események. Ezért voltam ezekre nagyon fogékony. Azért a legnagyobb élmény az Apolló-program és az volt, amikor föltárult a Naprendszer, elsősorban a Voyager-szondák révén. Sorra látogatták meg az óriásbolygókat és mi izgatottan vártuk, hogy odaérjen a következőhöz. A korábbi, semmitmondó adatokból, amelyek mondjuk az Uránusz rendszeréről még a legjobb könyvekben is szerepeltek, hirtelen egy teljesen új világ tárult elénk.

- Van még egy téma, ami elválaszthatatlan Almár Iván nevétől: a SETI vagyis a Földön kívüli intelligenciák kutatása.

Medicinában az olasz SETI rádiótávcsőnél

- Ez kicsit később kezdődött. A hetvenes évek második felében a Nemzetközi Asztronautikai Szövetség kongresszusain rendszeresen voltak SETI ülésszakok, és néha elmentem. Nagyon érdekesnek találtam a vitákat és úgy éreztem hozzá tudnék szólni bizonyos kérdésekhez. 1979 körül már voltak előadásaim, 1984-ben pedig fölkértek a SETI bizottság társelnökének. Ennek révén persze sokkal közelebb kerültem a témához. Ellentétben azonban az űrkutatással, ami egy idő után főhivatásommá vált, a SETI mindmáig megmaradt hobbinak.

- Van-e lehetőség arra, hogy a fiatalok is foglalkozzanak ezzel a témával ma Magyarországon?

- Szerintem van lehetőségük, mert annyira kiforratlan terület és annyi minden lehetséges még. Nem igaz az, hogy egyszerűen csak több pénz kell és meglesz az eredmény. Nincs is mögötte igazán nagy állami támogatás. Ez nehezíti ugyan a fejlődést, másrészt viszont szabadabbá teszi. Én egész életemben szkeptikus voltam azzal kapcsolatban, hogy a tudományban mindent tervezni lehet, a legérdekesebb eredmények úgy születtek, hogy nem volt betervezve.
Van egy amatőr SETI mozgalom, a SETI Liga, amelyik érdekes vállalkozásba kezdett pár évvel ezelőtt. Több száz amatőrrel, kis antennákkal, de összekapcsolva és nagyon bonyolult szoftverrel rendelkező megfigyelőhelyek hálózatát kívánja megszervezni. A SETI Liga Európában is megvetette a lábát. Magyarországgal is tervezik a kapcsolatot. Tudok segíteni azoknak, akik erre a megfigyelésre vállalkoznak.

- Közismert arról is, hogy kiváló cikkeket, könyveket ír, előadásokat tart. Az újságírók körében is népszerű, hiszen szinte nyomdakész interjúkat ad. Hogyan csinálja?

- Kétségtelenül nagy rutinom van ebben. Az első szputnyik felbocsátásától kezdve nagyon népszerű lettem. Ebben annak is szerepe volt, hogy éppen a Szovjetunió bocsátotta fel és nagy propaganda-erőt tulajdonítottak neki. Itt egy csomó "első" volt. Az első szputnyik, az első holdrakéta, az első űrhajó, az első űrhajós, és így tovább. Fiatal kutatóként rengeteget szerepeltem a sajtóban, amikor az eseményeket magyarázni, értelmezni kellett. Ez egy kicsit félrevitte az én életemet, meg másokét is. Így visszatekintve kérdéses, hogy megérte-e? De mindenesetre nem nagyon volt más, aki ezt fölvállalta volna és az érdeklődés nagy volt.

Horváth András gratulál az Akadémia ünnepi ülésén

Az internet mára nagyon megváltoztatta a helyzetet. Megnehezíti a lapok dolgát is, például a Természet Világa, az Élet és Tudomány helyzetét, hiszen versenyben vannak az internetes újságokkal és más forrásokkal. Ha megkérdeznéd, hogy miért szűnt meg a több évtizedes Kozmikus Krónika rovatunk az Élet és Tudományban, akkor erre is azt válaszolnám, hogy az internet miatt. Évente írunk ugyan egy összefoglalót. Ezt a versenyt csak akkor lehet állni - nem megnyerni, csak állni! - ha több van a fejekben, a cikkírók többet tudnak, mint az, aki csak nézegeti az internetet. Azt persze nagyon jó dolognak tartom, hogy az internet mindenkinek a rendelkezésére áll, könnyebbé teszi a hozzáférést az információkhoz és nagy lehetőségek rejlenek benne, de nem irigylem a hagyományos lapok szerkesztőit.

- Térjünk vissza egy kicsit a családra. Például a gyerekekre.

Petra, a család legfiatalabb "űrkutatója"

- A gyerekeinkben sok örömem van, pedig tulajdonképpen egyik sem folytatja a mi szakmánkat. Szoktuk mondani, hogy a gyerekeink bizonyára annyira elborzadtak attól az életmódtól, amit mi itt folytattunk, hogy eszükbe se jutott, hogy csillagászok legyenek. A lányom külkereskedő lett, a fiam informatikus. Nagyon meleg családi kapcsolat van a gyerekekkel. A lányoméknál már egy unoka is született, aki tavaly, éppen az űrhajózás napján látta meg a napvilágot, s a családi fotóalbum egyik képén már szkafanderben látható. Petra  arcát ugyanis édesapja belemontírozta egy űrruhába.

- Mit csinál akkor, ha nem tudománnyal foglalkozik?

- A művészetek változatlanul nagyon érdekelnek, a klasszikus zenét nagyon szeretem. Jellemző módon külföldön jobban szánok rá időt, és inkább eljutok múzeumba vagy koncertre, mint itthon. De ez azzal is összefügg, hogy elég messze lakunk a belvárostól.
A terminológia, a nyelvek is végigkísérték az életemet. Ilyen irányú tevékenységet is végzek a Nemzetközi Asztronautikai Szövetségben (IAF). Ezt is hobbinak tekintem, egyszerűen érdekel, hogy egy-egy kifejezésnek mi a jelentése. Ezt - legalábbis az európai nyelvekben - követni tudom. Nem egészen megalapozott tudással, ezt el kell ismerni, de beleszólok ilyen ügyekbe is.

- Ez vezetett az űrszótárhoz?

- Ez vezetett a nemzetközi, 16 nyelvű űrszótárhoz, és elvezetett egy kiadványhoz is, amely a Nemzetközi Asztronautikai Akadémia folyóiratában, az Acta Astronauticaban az idei első számként jelent meg. Ez különszám a terminológiai témáról, amit én válogattam össze az 1992 óta évente rendezett szimpóziumok anyagából. Vannak tehát sikerélményeim. Az űrszótárnak már a harmadik kiadása készül, most azon dolgozunk, hogy az új változatban definíciók is legyenek, több szó legyen benne, és több nyelv. Ebben van még perspektíva. Nem vagyunk a végén, annál is kevésbé, mert maga a szaknyelv is fejlődik, új fogalmak, új kifejezések születnek.

- Milyen témák foglalkoztatják mostanában?

- Az utóbbi időben érdekel a Naprendszer környezetvédelme. Ezt én már 1989-ben fölvetettem egy cikkben, de nem figyelt rá senki. Most az elmúlt egy-két évben lett divatos. Divatos olyan értelemben, hogy a nemzetközi Űrkutási Bizottság (COSPAR) összejövetelein, és a NASA-nál is emlegetik. A probléma tudományos, jogi és egyéb vonatkozásairól is beszélni kell, mielőtt az emberiség ezt a környezetet visszavonhatatlanul megváltoztatja. Itt nem science fiction-ről van szó. A most tervezett programok hatása a Marson, Holdon, kisbolygókon jelentős lehet. Meg kell gondolni például, hogy egy amerikai misszió indul, amelynek során belelőnek egy lövedéket egy üstökös magjába, és az ott hatalmas krátert üt. Szabad-e ezt megtenni vagy nem? És ki dönti el? Vannak olyan programok, amelyek hatását előre fel kell mérni. 10 évvel ezelőtt ez a problémafelvetés teljesen visszhangtalan maradt, de az utóbbi egy-két évben beindult valami. Kapom a visszajelzéseket. Ezt csak azért mondom, mert amíg vannak az embernek ilyen gondolatai, addig érdemes dolgozni.

- Mi várható a jövőben? Néhány éven belül?

Almár Iván évtizedek óta kiváló előadó, tanár, szakmai cikkek és sikeres könyvek szerzője

- Mondanám az exobolygókat is. Más csillagok bolygórendszereinek kutatása sok meglepetést hozott eddig is, és ez a sorozat folytatódik. Az újonnan felfedezett bolygórendszerek nagyon eltérnek a Naprendszertől és még mindig nem tudjuk, hogy hol van a szabály és hol van a kivétel. Ez érdekes filozófiai kérdés is.
A földön kívüli élet kérdésében nem lehet tudni lesz-e áttörés. Sokkal bonyolultabb probléma az is, hogy amit esetleg találnak, arról el tudják-e dönteni, hogy élő-e? Én ebben nagyon óvatos lennék. Azt kell mondjam nem csak a SETI érdekel. Járok olyan konferenciákra, ahol az élet és az élettelen világ kapcsolatát közelítik meg. Ezt hol asztrobiológiának, hol bioasztronómiának nevezik. Megyek is egyre május végén. Mindig nagyon izgalmasnak találtam ezeket a sok tudományt átfogó rendezvényeket. Remélem, hogy lesz még időm belemélyedni ezekbe a problémákba is.

- Nagyon sok mindent csinál egyszerre. Hogy bírja idővel és energiával, és mi az, ami hajtja?

- Ezekre csak közhelyeket tudnék mondani, amit nem szeretek. Talán az a legegyszerűbb válasz, hogy ez nem foglalkozás, ez hobbi is egyben. De amíg vannak ötleteim és bírom erővel, addig csinálom.

- Ennek a beszélgetésnek az egyik fő célja az, hogy Almár Ivánt ne csak mint tudóst, hanem mint embert is bemutassuk. Ezért hadd kérdezzem meg Illés Erzsébetet arról, hogy milyen férj volt Almár Iván az elmúlt 43 évben?

- Mindkettőnket érdekelnek a művészetek. Talán egy irodalmi példával tudnék válaszolni a kérdésre. Mindig borzalommal hallgattam gyerekkoromban Kőmíves Kelemen balladáját. A kőműves által épített fal csak akkor maradt állva, amikor feleségét beleépítette a falba. Gyerek-fantáziám nem tudott túllépni a történet realitásán. És ahogy mindennek a megértéséhez meg kell az embernek érnie, én is úgy 50 éves korom táján értettem meg a ballada üzenetét. Csak akkor jöttem rá, amikor már jó 25 éve éltünk nagyon boldog, kiegyensúlyozott házasságban Almár Ivánnal, akiben nemcsak egy nagyon megértő férjet, de egy csodálatosan segítőkész munkatársat is kaptam. Ahogy mindenben segített nekem, hogy a gyermekeink és a háztartás ellátása ne akadályozzon meg szakmai előrejutásomban, ahogy tökéletes munkamegosztásunkban (vagyis, hogy bizonyos dolgokat csak egyikünk, bizonyos dolgokat csak a másikunk csinált otthon is és a munkahelyen is) vállalta a rá eső feladatokat teljesen kiszolgálva engem, ahogy én is őt teljesen kiszolgáltam, hogy mindketten előbbre juthassunk - értettem meg a balladát. Vagyis, hogy a férjem "fala" sem állhatna anélkül, hogy engem bele nem épített volna, de az én "falam" is csak azért áll, mert ő beleépült.
Úgy érzem, hogy a legszebb, amit az ember az életben kaphat, hogy egy ilyen csodálatos, megértő, szerető társ álljon mellette. És ennek köszönhető a másik csoda is, hogy mindkét gyermekünk ugyanilyen szeretettel, bizalommal, megbecsüléssel viseltetik velünk szemben, s ahogy öregszünk, egyre jobban érezzük, hogy ők is egyre nagyobb mértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy a "falunk" még mindig áll. Mindenkinek kívánom, hogy ilyen saját tapasztalatokkal értse meg a Kőmíves Kelemen balladáját!

Ennél szebb és tanulságosabb befejezést aligha lehetett volna találni. Köszönöm Almár Iván segítőkészségét az interjú megírásában, a szöveg egyeztetésében, a családi fotók rendelkezésre bocsátásában, és hasonlóan sikeres következő 70 évet kívánok!

Trupka Zoltán