Két kézzel ölt a Neander-völgyi ember

Köztudott, hogy a Neander-völgyi embernek már volt dárdája. A tőle kicsit is távolabbra bóklászó állatok azonban biztonságban érezhették magukat, ugyanis - a legújabb vizsgálatok szerint - a Neander-völgyi még képtelen volt elhajítani fegyverét. Ehelyett csak arra tudta használni, hogy megadja vele a kegyelemdöfést csapdába ejtett áldozatának.

Forrás: The University of Alabama
Atlatl

Legkorábban körülbelül 19 ezer évvel ezelőtt repülhetett a levegőbe az első dárda - legalábbis az eddig talált leletek tanulsága szerint. Ebből az időből származik ugyanis az első atlatl, vagyis az az ősi "dárdahajító szerkezet", amellyel egy hosszú, rugalmas hajítófegyvert akár 35 méteres távolságra is el lehetett hajítani. 

35 000 ezer évvel ezelőtt őseink azonban már készítettek kő dárdahegyeket. Ezért egyes a kutatók arra következtettek, hogy a dárdahajítás még ennél is régebbi hagyományokra tekint vissza.

Egy kéz - két kéz

A körülbelül 230 ezertől 30 ezer évvel ezelőttig élt Neander-völgyi embernek és kortársainak, a Homo sapiens sapiens őseinek csontjai arra utalnak, hogy egyik karjuk jóval erősebb volt a másiknál, ahogy az például a mai profi teniszezőknél megfigyelhető. Ebből a szakértők szerint az következett,  hogy őseink már igen korán elhajították dárdáikat, méghozzá az erősebb kezükkel, vagyis nem pusztán - kétkezes - szúrásra, döfésre használták.

Steven Churchill, az észak-karolinai Duke Egyetem kutatója mindazonáltal úgy véli, ez az okoskodás hibás. A kétkezes dárdalendítés során ugyanis a domináns karnak sokkal nagyobb erőt kell kifejtenie, s a kutató szerint inkább ez a jelenség nyújthat magyarázatot a karcsont-leletekben megfigyelhető aszimmetriára.

Hogy elképzelését ellenőrizzék, Churchill és munkatársai megmértek több Neander-völgyi felkarcsontot. A mérés szerint a csontok oldalirányban kevésbé vastagodtak meg, mint a vállak síkjára merőleges irányba. Ez éppenséggel arra utal, hogy a csontokra aszimmetrikus terhelés nehezedett. A későbbi, dárdahajító ember felkarcsontja viszont gömbölyded volt, mert a lándzsa elhajítása sokkal egyenletesebb terhelést jelent.

Forrás: The University of KansasHogy kipuhatolják, pontosan milyen erők játszanak szerepet egy dárdadöfés közben (szemben a dárdahajítással), a kutatók érzékelőkkel láttak el egy alumíniumrúd két végét, és arra kértek az önkénteseket, hogy a dárdát szúrják bele egy célpontba.

A jelentkezők átlagosan 70 százalékkal nagyobb erőt fejtettek ki a domináns (hátsó) karral, mint a lándzsa elejét tartó, gyengébb karjukkal - egyes esetekben az utóbbi által kifejtett erő az előbbi hatszorosát is meghaladta. Eközben mindegyikük úgy tartotta felkarját, ami a Neander-völgyiek karjában megfigyelhető vastagodásnak megfelel.

Churchill szerint, ha a Neander-völgyiek akár csak hetente egyszer gyakorolták a dárdadöfés tudományát, már az is elég torzulást okozhatott karcsontjukban. Egyes számítások szerint azonban ennél jóval gyakrabban kellett elejteniük kedvenc zsákmányukat - rénszarvast, lovat, bölényt -, ha gondoskodni akartak családjuk ellátásáról.

KAPCSOLÓDÓ CIKK