A holdpor szaga

A holdutazók meg is "szagolták" égi kísérőnket, és erős, az égett puskaporhoz hasonló szagról számoltak be.

A holdutazók az egyedüli emberek, akik égi kísérőnk felszínét már megszagolták - bár nem sétáltak szkafander nélkül a Holdon. A terepi munka során sok holdpor tapadt az űrruhájukra, és utána hiába porolták le egymás szkafanderét, a finom por a ruha mikroszkopikus redőibe is bevette magát. Amikor visszatértek a holdkomp belsejébe, majd ott mesterséges földi atmoszférával töltötték ki a légteret, levették az űrruhát. Ekkor a szkafander külső felületén lévő por közvetlen kapcsolatba került velük, így meg is tudták szagolni azt. Többnyire az égett puskaporéhoz hasonló szagról számoltak be. A jelenségre több lehetséges magyarázat van, de pontos eredete még nem ismert.

A holdpor közel felét szilícium-dioxidból álló mikroszkopikus üvegcseppek teszik ki, amelyeket a mikrometeoritok becsapódásai nyomán megolvadó és kirepülő, majd gyorsan megszilárduló anyag alkot. A becsapódások révén gyenge sokkhatás is éri az ásványokat, és az így keletkezett, illetve ekkor felszabadult anyagokban viszonylag sok szabad kémiai kötés marad.

Ezzel tehát kémiailag aktív anyagok keletkeznek, amelyek erős szagokat okozhatnak. A hatást tovább fokozhatta, hogy a por a holdkomp oxigénben gazdag belső légterével érintkezve folyamatosan "égett". A Hold felszíne ugyanis oxigénben szegény reduktív környezet, az itt található molekulák pedig a holdkompban sok oxigénnel érintkezve gyorsan oxidálódtak, hétköznapi nyelven "elégtek".

Feltehetőleg a holdkomp belsejében nem is közvetlenül a port, inkább a kabin atmoszférájában lévő pára és a holdpor kölcsönhatása révén felszabadult, majd a levegőbe jutott molekulák szagát érezték az űrhajósok. A porszemek felszínén képződő vízpára a leginkább mobilis, azaz legkönnyebben elszakítható molekulákat vitte magával. Ezek a gázok pedig elsősorban nem a Hold anyagából, hanem a Napból kiáramló részecskéknek, a napszélnek a porban megkötött molekuláiból álltak. Furcsán hangzik, de elképzelhető, hogy a holdutazók a leszállóegység kabinjában nem csak kísérőnk, hanem a napszél "szagát" is érezték.

Jack Schmitt, az Apollo-17 egyik űrhajósa eredetileg fehér, de a munka során a holdportól szürkére színeződött szkafanderében (NASA, Gene Cernan)

A Földre visszahozott és a laboratóriumokban vizsgált kőzetminták már nem árasztottak magukból hasonlóan erős szagot. A szagot okozó kémiai reakciók ugyanis már szállítás közben lezajlottak, illetve a kérdéses molekulák a poranyagból kiszabadultak, majd eltávoztak. Erre elméletileg alig kerülhetett volna sor, a mintákat ugyanis légmentesen lezárt fóliatasakokban hozták haza - a kőzetek felületei azonban olyan élesek voltak, hogy a borítást sok helyen felsértették, és az illatanyagok lassan kidiffundáltak.

Mágneses holdpor

Az Apollo-holdexpedíciók során a por miatt az asztronautáknak gyakran kellett megtörölniük sisakjukat, a fényképezőgépek lencséjét, a különböző mérőeszközöket - ami komolyan nehezítette a munkát. Larry Taylor (Tennessee Egyetem) holdport vizsgálva meglepődve tapasztalta, hogy a legfinomabb porszemcsék rátapadtak a mágnesre. A váratlan felfedezés tisztázására módszeres vizsgálatokba kezdtek az egyetemen. Hamar kiderült, hogy csak a legfinomabb por, a 20 mikrométernél kisebb átmérőjű szemcsék mágnesesek. Mikroszkóp alatt vizsgálva a porszemcsék felszínét néhány száz nanométer vastagságban üvegszerű réteg borítja őket, ebben pedig szanaszét szóródva parányi vasszemcsék rejtőznek.

A Hold felszínét - légkör híján - állandóan parányi mikrometeoritok bombázzák. A felszín akár 2000 Celsius-fokra is felhevülhet ott, ahol egy mikrometeorit becsapódik. A felhevült holdpor elpárolog, a pára főként vas-oxidot és szilícium-dioxidot tartalmaz. Ha a hőmérséklet elég magas, akkor ezek a molekulák atomjaikra bomlanak, így vas-, szilícium- és oxigénatomok válnak szabaddá. A hőmérséklet csökkenésével a pára kissé odébb lecsapódik a holdpor szemcséire, így alakul ki a szilícium-dioxid üvegbevonat, és benne néhol a tiszta vasszemcsék - innen a mágnesezhetőség. Annak pedig az oka, hogy ez csak a kis szemcséknél jelentkezett, még egyszerűbb: a nagyobbakon is volt vékony vastartalmú bevonat, de a nagyobb tömeg miatt a mágnes nem tudta felemelni őket. Taylor professzor több mágneses porcsapdát dolgozott már ki holdi alkalmazásokra, mostanában egy állandó mágnessel egybeszerelt portörlő ecset megalkotásán dolgozik.

A por a Mars felszínén még komolyabb veszélyt jelent, ott ugyanis sokkal mérgezőbb, mint a Holdon, ráadásul az űrhajósok a tervek szerint egy évnél is többet tartózkodnak majd ott. Ezért a szkafanderek külső felületéről származó por soha nem érintkezhet a belső légtérrel. Az egész expedíció idején az űrruhák a lakóegységen kívül lógnak majd. Az űrhajósok pedig, mint egy levedlett "bőrbe" hátulról, az állomásból bújnak bele- és onnan ki, minden terepi munka után. A szkafander hátsó felületén egy olyan sima, könnyen letisztítható, és a bázis bejáratához illeszkedő felület lesz, amely ajtóként szolgál, és rajta keresztül lehet a szkafanderbe be- és belőle kimászni.