Veszélyes nagyra nőni

Az evolúció könyörtelenül kiküszöböli az egy tonna feletti ragadozókat - állítja egy londoni zoológus kutatócsoport. Számításaik azt mutatják, hogy az ilyen nagy tömegű húsevő emlősöknél a zsákmányszerzésre fordított energia már meghaladja a zsákmány elfogyasztásából nyerhető energiát. Továbbá arra is rávilágítanak, miért fenyegeti különösképpen a nagyragadozókat a kihalás veszélye.

A 30 centiméteresre növő hermelin rovarokra, rágcsálókra, kisebb madarakra vadászik

Világszerte sok a hanyatló húsevő-faj és -populáció. A húsevő fajok több mint egyharmada van a fenyegetettek vagy veszélyeztetettek listáján. Chris Carbone (Londoni Zoológiai Intézet) és John Gittleman (Virginiai Egyetem) kutatásainak egyik alapvető célja az ilyen állatfajok - köztük elsősorban a ragadozók - védelme.

John Gittleman a konzervációs biológia  egyik fő irányítója: e viszonylag új tudományterület célja, hogy a fajok sokféleségét (a biodiverzitást) segítsen megóvni. Gittleman lényegesnek tartja, hogy a megóvással kapcsolatos döntések világos, átfogó, rigorózus tudományossággal legyenek megalapozva. Ezért munkatársaival olyan általános törvényszerűségeket keresnek, amelyeket sok száz, korábbi vizsgálatból származó adatbázis összegzése és elemzése alapján tárnak fel.

Ma egy döntéshozót egyre inkább az érdekel, hogy mely fajokat veszélyezteti leginkább a kihalás, amiért azonnali védelemre van szükségük. A National Science Foundation, amely Gittleman munkáinak egy részét is finanszírozza, egyre jobban pártolja már meglévő adatok újraelemzését, tehát, hogy a már meglévő darabokból globális kép álljon össze. Így olyan minták fedezhetők fel, amelyeket korábban senki nem vett észre - és ezért még ki sem kell menni a terepre.

Egyformán zsákmányfüggők

John Gittleman és Chris Carbone 2002-es munkájukban kimutatták, hogy a ragadozók populációsűrűségét elsősorban a rendelkezésre álló élelem határozza meg. A Science magazinban publikált eredmények szerint ez az összefüggés sokkal szorosabb és általánosabb érvényű, mint korábban gondolták. Világszerte 25 ragadozót és fő zsákmányaikat nézték meg; a vizsgált húsevő fajok közt mindenféle testméret, élőhely és táplálkozási stratégia előfordult. Valamennyi fajnál kiszámolták, mennyi húsevő esik egységnyi zsákmány-biomasszára (húsevők száma per 10 000 kg zsákmány). Azt találták, hogy 10 000 kilogramm zsákmány kb. 90 kg-ot tart fenn az adott húsevő fajából, tekintet nélkül annak testtömegére.

Egy példa: az európai borz, amely ugyanannyit nyom, mint a prérifarkas, hússzor sűrűbb populációkkal bír. Ennek oka: a borz főleg a földön található férgekkel táplálkozik, amelyek mindenütt jelen vannak és könnyen megszerezhetők, viszont a prérifarkas főleg kisebb emlősöket eszik, amelyek jóval ritkábban fordulnak elő és nehezebben kaphatók el. Az összefüggés élőhelytől és zsákmányállattól függetlenül érvényes, a vörös rókára éppúgy, mint a szürke farkasra; az európai borzra éppúgy, mint a jegesmedvére.

A törvényszerűséget helyenként a ragadozó fajok közti versengés módosítja: az afrikai vadkutyák például a zsákmány bősége alapján a várhatóhoz képest ritkábban fordulnak elő, mivel oroszlánokkal és foltos hiénákkal kell osztozniuk a zsákmányállatokon.

Ezzel együtt a zsákmány rendelkezésre álló mennyisége és a ragadozósűrűség közti összefüggés alapján a kutatók szerint megjósolható, mely ragadozófajokat fenyegeti a fogyatkozás, és melyeket már a kihalás veszélye.

Testméret és vadászstratégia

Chris Carbone legutóbbi, a PLoS Biology-ban publikált munkájában a húsevő emlősökre nézve egy újabb szabályszerűséget fedezett fel, s ez a testméret felső határára vonatkozik. Alapja az energiaháztartás, amelynek két összetevője az energiafelvétel (a táplálkozás révén felvett kalóriák) és az energialeadás (az alapanyagcsere, plusz az aktivitás révén elégetett energia). Ez a kettő egyensúlyban kell, hogy legyen az állandó testtömeg fenntartásához. Nagyobb energialeadás - például gyorsabb alapanyagcsere vagy hosszas üldözésekkel járó vadászat - esetén az energiaigény is nagyobb, tehát kalóriadúsabb táplálékra van szükség.

A 6 tonnás kardszárnyú delfinek táplálkozási stratégiája igen eltérő: élőhelytől függően akadnak halakkal és tintahalakkal, cápákkal és teknősökkel, illetve szinte kizárólag tengeri emlősökkel táplálkozó populációk is

A szükséges energiát a ragadozók testtömeg alapján meghatározott két fő csoportja különféle vadászstratégiákkal biztosítja. A kisebb, 15-20 kg alatti húsevő fajok apró, 10 g alatti gerinctelenekre és 2 kg alatti gerincesekre szakosodnak: ezek a prédák a ragadozók súlyának csak töredékét teszik ki. A borz például gilisztákat fog, a macska egeret és így tovább. A nagyobb, 15-20 kg feletti testtömegű ragadozók ellenben olyan nagyobb gerincesekre specializálódnak, amelyek tömege nagyjából megegyezik a sajátjukéval: a gepárd például gazellákra vadászik. Carbone-ék számításai szerint mindkét csoportra jellemző, hogy a testtömeg növekedésével együtt nő az energiaráfordítás - több testtömegkilogramm fenntartásához több energia szükséges -, amit növekvő energiafelvétel egyenlít ki. Azonban, és ez a fontos, az energiafelvétel növekedése elmarad a ráfordítás növekedése mögött.

Nézzük a kisragadozókat. Ezeknél a vadászat viszonylag alacsony energiaráfordítással történik: mivel bőséggel találnak prédát maguknak, nem kell túl sokáig keresgélniük; az üldözés általában gyalogos tempójú, s méretfölényük miatt az áldozatot könnyen el tudják fogni és legyűrni. Mindennek hátulütője azonban, hogy egy-egy zsákmány nem szolgáltat túl sok energiát. Minél nagyobb a kisragadozó, annál nehezebben tudja ily módon fedezni energiaigényét, s a számítások szerint egy 14,5 kilogrammnál nehezebb ragadozó már nem tudja magát fenntartani pusztán kisállatok fogyasztásával. Át kell térnie, legalábbis részben, a hozzá hasonló méretű prédákra.