A kollektív tudat

Természetfilmekből ismerősek lehetnek olyan jelenetek, mint a szentjánosbogarak szinkronizált felvillanása vagy a tengeri halrajok örvénylő mozgása. A tereken magvakat csipegető, különböző helyeken álló és irányba néző galambok veszély esetén együtt, egyszerre és általában egy irányban szállnak fel. Ez a jelenség a vadon élő madaraknál még rendezettebb mozgásként figyelhető meg. Rokon példákat találunk az emberek világában is; ilyen a tapsvihar szinkronizációja tetszésnyilvánításkor, de gondolhatunk még a divatra, a zendülésekre vagy a tömeges pánikra is - ezek mind-mind olyan közös megnyilvánulások, ahol az egyes tagok nincsenek közvetlen kapcsolatban a csoport többi tagjával, viselkedésük mégis szinkronizált, analóg jellemzőket mutat. Ezeknek az emberi világban is meglévő jelenségeknek a megértéséhez és előrejelzéséhez alapot nyújthat az állatvilág hasonló, kollektív viselkedésformáinak megértése.

A természetben számtalan példát láthatunk a kollektív tudat, illetve viselkedés jelenlétére. 1905-ben Edmund Selous ornitológus írt először arról a csodálatos jelenségről, ahogy a seregélyek több tízezres csapata egymással szinkronizáltan mozogva sereglik megpihenni. "Köröz, hol sűrűn, mint egy fénylő tető, hol szétszórva, mint az egész eget beterítő háló, kanyarog, szétválik, szökken... valóságos égi őrület."

Selous, aki megrögzött darwinista és a madarak viselkedésének aprólékos megfigyelője volt, egész életében a madársereg mozgásainak összetartását és szinkronitását kialakító és fenntartó folyamatokat akarta megérteni. Végül arra a következtetésre jutott, hogy a csoport viselkedése mögött az egyéni tudatok összeköttetései és a gondolatok átadása áll. "Közös gondolataik kell, hogy legyenek egyszerre! Vagy legalábbis foltokban vagy sávokban egy villanása, egy gondolata számtalan agynak."

Ma már tudjuk, hogy egy csoport tagjainak szinkronizált viselkedéséhez szükség van a látás, a hallás, a tapintás, a szaglás érzékelési csatornáira. Az egyedek olyan személyes környezetet igyekszenek kialakítani, amelyben a szomszédos csoporttagok nincsenek túl közel, a csoporton belül azonban érvényesül az a hosszú hatótávolságú összetartó erő, amely nem engedi az egyes egyedeket a csoporttól elszakadni. Ezek az alapvető mozgások és kölcsönhatások eredményezik a természetben megfigyelt csoportos mozgásokat, a hemzsegő rovarokat, az örvénylő hal- vagy denevérrajokat. A csoport minden egyes tagjára jellemző, hogy mozgását a többiekéhez igazítja, bár központi vezérelemek sehol nincsenek.

Század eleji madármegfigyelései során írta le Selous azokat a jelenségeket, amelyek segítenek megérteni, hogyan hatnak a társadalmi kapcsolatok egy jól szervezett csoport tagjainak ismeretszerzésére és -feldolgozására.

Egy ragadozó faj egyedének észlelése kulcsfontosságú mind a csoport, mind az egyes tagok életképessége szempontjából. Könnyen belátható, hogy a csoport méretéből és az egyedek elhelyezkedéséből adódóan a tagok nem képesek egyformán észlelni a veszélyforrást. A közeli szomszédok közötti gyors jelzések érzékelése és továbbítása azonban nagy tömegen belül is lehetővé teszi az információ felerősítését, villámgyors elterjedését - és a csoport együttes válaszkészségét. Ez a pozitív visszacsatolásos rendszer lehetővé teszi, hogy a csoport minden egyes tagja betöltheti az irányító és az irányított szerepét is. Az erősítő folyamat segítségével az "tényleges" egyéni észlelési küszöbnél hatékonyabb érzékelés jöhet létre.

Mindazonáltal a tényleges és az aktuális érzékelési tartomány skálája nem áll arányban a tagok számával. Az összetartó erő ugyanis nagy tagszámú csoportoknál már nem párosul gyors információátadással. A nagyon tömött, gyors információterjedésre képes tömegeknél egy lokális csoporton belül villámgyorsan történik az információátadás, ám a szomszédos "kis csoporthoz" nem a közvetlen szomszédoktól, hanem valamelyik távoli tagtól érkezik az információ. Ez azonban a lokális csoportok számától, illetve a teljes mérettől függően egyre nagyobb hibalehetőséget foglal magában. Így bár a csoport összessége gyorsan és hatékonyan képes információt továbbadni, az egyéni hibák száma és mértéke megnövekedhet.

Ezt támasztották alá az olyan szimulációs kísérletek, amelyekben emberek többezres csoportját próbálták irányítani közös, egyidejű információ nélkül, csakis egyes egyedek irányításával. Az egyik kísérletben egy téren álló több ezer embert kértek meg, hogy mindannyian forduljanak arccal egy irányba. Ebben az esetben nem volt külső irányítási pont, amely mindenki számára egyformán viszonyítási pont lehetett volna, ezért bár részleteiben azonos irányultságúnak tűnt a csoport tagjainak elhelyezkedése, egy légi felvételről mégis jól látszottak a tömegben létrejött örvénylő vonalak. Az egyéni hibákból eredően a mintázat az egymáshoz igazodás miatt vonalas szerkezetű, de a távoli tagok közti igazodás lehetetlensége miatt nem volt sem párhuzamos, sem egyenes. Abban az esetben, amikor egy minden tag számára jól látható támpontot biztosítottak, a csoport egyedeinek irányultsága nagyobb koherenciát mutatott.

A csoportok tagjai azonban a környezettől függően változtathatják kapcsolataikat. Támadás, veszély esetén jól megfigyelhető a tagok közti távolság csökkenése, vagyis a sűrűsödés. A sűrűbben elhelyezkedő tagok között persze javul a kollektív észlelés és a válaszkészség, de nagyobb az esélye a véletlenszerű ingadozásokból eredő téves riasztásoknak és az ezekből eredő hibás válaszoknak, ami súlyos veszteségekhez vezethet. A megszokottól eltérő körülmények között az egyedek olyan magatartásformát vehetnek fel, amely erősíti a lokális ingadozások kollektív csökkentését. Hosszú távú vándorlás esetén az állatoknak el kell kerülniük a zajos, hűvös vagy alacsony táplálékforrású helyeket. A csoport lokális változatossága megnehezíti vagy lehetetlenné teszi az elkülönült egyedek számára a helyes döntéshozatalt. Az összetartó társadalmi kapcsolatokkal rendelkező csoport azonban egy integrált, önszervező érzékelési egységként képes működni, amivel megint csak a tényleges érzékelési tartományt erősíti. Mindaddig, amíg a tagok közti kölcsönhatások elég érzékenyek a kohézió biztosítására, de nem túl érzékenyek a lokális ingadozásokra és az egyéni hibákra, addig az egyes tagok hatékonyan képesek válaszolni még a nagy távolságú gyenge szintkülönbségekre is.

Lassan belelátunk azokba a folyamatokba, amelyek lehetővé teszik, hogy a csoport egyes tagjai el tudjanak végezni olyan magasabb rendű, kollektív szervezési, irányítási feladatokat, mint amilyen az elszórt forrásokból egyidejűleg érkező információk megszerzése és feldolgozása. A csoport tagjai így közös döntést képesek hozni, például nemcsak a vándorlás irányáról, hanem a helyi környezet lehetőségeinek kihasználásáról is. Hasonlóan tehát az agy működéséhez, a csoportok képesek lesznek a helyes döntést meghozni eltérő környezeti feltételek mellett úgy, hogy összevetik közös információs stratégiájukat környezetük statisztikai jellemzőivel.

Selous kétségbeesetten írt kortársai téma iránti érdektelenségéről: "Ha lenne valami egészen rendkívüli a madarak kollektív mozgásában, az bizonyára jobban lenyűgözné az embereket, és többet beszélnének róla." Mára azonban megváltozott a helyzet: az informatika fejlődésével biológusok, mérnökök, fizikusok, matematikusok fordultak újra a téma felé, melynek vizsgálatával matematikai nyelvre fordítható és elemezhető a csoportok kollektív viselkedése. Az újabb adatok lehetővé teszik különböző, nagy tagszámú csoportok viselkedésének előrejelzését, új technológiai megoldások kidolgozását önjáró felderítő robotok csoportos működéséhez, vagy ismeretlen adathalmaz feldolgozásához szükséges szoftverkomponensek kommunikációjának és működésének elősegítését. Mindez további segítséget jelenthet társadalmunk hatékony működéséhez, valamint az állatvilág még értelmezhetetlen jelenségeinek tisztázásához.