A csapodár csalogány: félrelépés és hűség az állatvilágban

Számos állatfajra jellemző, hogy párján kívül más egyedekkel is párzik, esetleg háremet szerez magának vagy nem is tart fenn tartós kapcsolatot partnerével. Mi lehet e stratégiák hátterében, és az állati példák magyarázhatják-e az emberi hűtlenséget?

A gorillaháremben a nőstények a vezérhímtől származó utódokat nevelik

A biológiában minden jelenséget, így a félrelépést is onnan érdemes megközelíteni, hogy hogyan szolgálja az állat alapvető érdekét, genetikai állománya terjesztését a következő generációban. Ennek érdekében minél több életképes utódot kell létrehoznia, amelyek felerészben öröklik az ő génjeit. Csakhogy az utódok kihordása, majd felnevelése igen energiaigényes tevékenység, így minden egyes állatnak mérlegelnie kell, hogy kivel áll párba, mennyi utódot érdemes a világra hoznia, és születésük után ezek mennyi törődést igényelnek életben maradásukhoz. A legtöbb faj esetében az apa és az anya eltérő mértékben járul hozzá a kicsinyek sikeres felneveléséhez: általában a nőstény sokkal több energiát fektet az utódba. Már ivarsejtje is nagyobb, mint a hímé, és ráfordításai ezután csak nőnek. Igazából azok a fajok ritkábbak, ahol a hím a megtermékenyítés után segít egyáltalán a gondoskodásban.

Nemek harca

Mi dönti el azt, hogy csak az anya vagy az apa, esetleg ketten gondozzák az utódokat? Általánosságban azt mondhatjuk, hogy csak abban az esetben segít mindkét szülő, ha másképp nem megy. Ha a kicsi túléléséhez elegendő csupán egy felnőtt gondoskodása is, akkor csak egyikük segítségére számíthat. Hogy melyikükre? Úgy tűnik, hogy ebből a szempontból éles határvonal van a külső és a belső megtermékenyítésű fajok között. Ha a peték az anya testében egyesülnek a spermiumokkal, akkor az anya fogja gondozni a kicsiket, míg ha a megtermékenyítés a külvilágban történik, akkor jó eséllyel a hím fog vigyázni rájuk. A jelenség okait két elmélet igyekszik magyarázni. Az egyik szerint az a szülő érdekelt jobban a gondoskodásban, amely biztosabb lehet önnön szülői voltában, míg a másik elmélet alapján mindkét fél igyekszik menekülni a szülői gondok elől, és amelyik ezt előbb megteheti, az él is ezzel a lehetősséggel.

Az emlősöknél és a madaraknál a nőstények tehát többet veszítenek, ha egy utódot nem sikerül felnevelni, így ők inkább abban érdekeltek, hogy kevés leszármazottat hozzanak világra, amelyekről odaadóan képesek gondoskodni. Ezzel ellentétben a hímek ráfordítása csekély, így ők, ha a körülmények engedik, szívesen termékenyítenek meg további nőstényeket is, hiszen így tovább növelhetik születendő utódaik számát. Azonban itt nagy hangsúly van a körülményeken, hiszen a környezeti tényezők alapvetően befolyásolják azt, hogy egy viselkedés - esetünkben a félrelépés - előnyös-e vagy inkább hátránnyal bír. Ennek hatására különféle, markánsan eltérő párosodási rendszerek jöttek létre.

A párosodási rendszer egyszerűen azt jelenti, hogy milyen a nőstények és a hímek aránya a szaporodó közösségekben. Minél jobbak a természeti feltétetek (van elegendő táplálék, az időjárás is kellemes), annál gyakoribb a poligámia vagy háremtartás, amikor általában egy hím több nőstényt birtokol, és rendszeresen párzik velük. Ezzel szemben, ha kedvezőtlenek a körülmények, és mindkét szülő hathatós közreműködésére van szükség a kicsinyek gondozásához, akkor azok az állatok kerülnek előnybe, amelyek hűségesek párjukhoz, és egynejű, monogám párokban élnek. Az így kialakuló párosodási rendszerek nemcsak a faj viselkedését befolyásolják, de hatással van az állatok testi jellegeire is.

Kutatók összehasonlították az egynejűségben és a többnejűségben élő állatokat aszerint, hogy milyen mértékben különböznek hímjeik és nőstényeik egymástól testalkatukban, színezettségükben, méretükben, tehát mekkora körükben az "ivari kétalakúság". Arra az eredményre jutottak, hogy minél több nőstény jut egy hímre (tehát minél nagyobb az átlagos háremméret), annál inkább különböznek a két nem képviselői. E jelenség vizsgálatához érdemes rokonságban álló, de eltérő életmódú fajokat megvizsgálni. Az óvilági majmok erre a célra kiváló alanyok.

A gibbonok főleg gyümölcsökkel táplálkoznak, amelyek megszerzése nagy utánajárást igényel, így a kicsinyek táplálása fáradságos. Ennek hatására - egyedüliként a nagymajmok között - a gibbonok körében a monogámia terjedt el, a szülők pedig szinte ugyanolyanok. Velük ellentétben a szinte kizárólag rügyekkel, levelekkel táplálkozó gorillák háremet tartanak, egy csoportban csak a domináns, tehát elsőszámú hím jogosult párzani az összes nősténnyel, így a többi hím nem jut partnerhez, míg le nem győzik a vezérhímet.

Kiskapuk

A szabályokat nem mindenki tekinti magára nézve kötelezőnek. Páviánoknál figyelték meg azt, hogy a hárembe tartozó nőstények úgy tévesztik meg a horda domináns hímjét, hogy fiatal partnerükkel egy nagy szikla mögé húzódtak, majd fejüket kidugva a szikla mögül figyelik az idős hím viselkedését, és igyekeznek a tétlenség látszatát kelteni. Eközben a szikla mögött fiatal választottjuk közösül velük (Byrne & Withen, 1988).

Ez a fajta "besurranó" taktika nem ritka más fajoknál sem. Általában azok a hímek alkalmazzák, amelyek nem találnak maguknak párt, mert a rangsorban alacsonyabban állnak vagy fizikai adottságaik miatt a nőstények nem őket választják. Számos békafaj, például az ökörbéka nőstényei a hímek hangja alapján választanak párt maguknak. Ilyenkor a hím békák összegyűlnek egy tó partján, és igyekeznek brekegésükkel magukhoz csalogatni a nőstényeket. A nagyobb testű, ezáltal mélyebb hangú békákat tartják a nőstények kívánatosabbaknak. Emiatt számos gyengébb képességű béka nem is ad hangot, ők inkább az erőteljesebb egyedek környezetében várakoznak, és amint egy nőstény megközelíti a hangja alapján előnyös partnernek ígérkező békát, ők előugranak, és megpróbálnak párzani a nősténnyel (Howard, 1978).

A kiskapuk másik típusa az, mikor egy monogám faj hímje vagy nősténye igyekszik a párján kívül mással is párzani. Mint mindig, ezt is azért teszik, hogy növeljék születendő utódaik számát és azok rátermettségét. Német kutatók figyelték meg, hogy az énekéről híres csalogány hímjei közül csak azok énekelnek éjszaka is, amelyeknek még nincs párjuk, ezért arra következtettek, hogy az ének a tojók elcsábítására szolgál. A párba álló hímek elhallgatnak éjszakára - mindaddig, míg párjuk lerakja tojásait, így a hímek biztosak lehetnek abban, hogy a kikelő kismadarakat ők nemzették. A tojásrakás után azonban újra elkezdenek énekelni, valószínűleg azért, hogy újabb tojókat vonzzanak saját területükre (Amrhein és mtsi, 2002). Az efféle "párhalmozással" a hím feladatai is megtöbbszöröződnek, hiszen az összes tojójának segítenie kell a fiókák táplálásában. Erre csak akkor van lehetősége, ha az élőhely gazdag táplálékban, és ő maga pedig ereje teljében van. A tojóknak is döntést kell hozniuk: engednek-e egy erős, de elfoglalt hím csábításának, vagy inkább gyengébb párt választanak maguknak, aki legalább minden erejével őket fogja segíteni.