Már a csecsemők is ismerik a newtoni törvényeket

2007.09.18. 9:36

A newtoni törvények sokunk számára nehezen érthetőek, amikor az iskolában kell tanulnunk róluk: a tehetetlenség, a mozgásállapot és társaik absztrakt fogalmaknak tűnhetnek első hallásra. Pedig egyik ember sem az iskolapadban szembesül először a mechanika alapvető törvényeivel - azok ismeretét szüleinktől örököljük. Már a csecsemők is felfigyelnek az olyan történésekre, amelyek látszólag megsértik a fizikai törvényeket. Hasonlóan érzékenyek - születésüktől fogva - a többi ember hangulatára, arckifejezéseire. E képességek mind részei a csecsemők genetikailag kódolt örökségének, amely létfontosságú számukra. Cikkünkben a kisgyermekek öröklött viselkedéselemeit tekintjük át.

Még manapság is gyakran hallani olyan vélekedéseket, amelyek szerint az alapvető különbség az ember és az állatok között az, hogy míg előbbi tanul és gondolkodik, addig az utóbbiak csak ösztöneik szerint viselkednek, valójában nem többek "reflexgépeknél". Ez az elgondolás alapvetően hibás. Az igaz ugyan, hogy a fejlettebb állatfajok magatartásának nagyobb hányada tanult, mint primitívebb társaiké, ám öröklött elemek és képességek minden állat, így az ember viselkedésében is jelen vannak. A korai etológusok - Lorenz, Timbergen és társaik - élesen megkülönböztették az öröklött és a tanult viselkedéselemeket. Ma már tudjuk, hogy a kettő közötti választóvonal korántsem egyértelmű: ahhoz, hogy egy állat képes legyen tanulni, öröklött tanulási képességgel kell rendelkeznie, és a legtöbb, korábban tisztán genetikailag meghatározott magatartástípus is módosítható tanulással.

A babák legkorábban felfedezhető viselkedései

Az ember viselkedése - a humánetológusok és evolúciós pszichológusok szerint - nem különbözik alapvetően az állatok magatartásától. A mi reakcióinkat is a környezeti hatások és az öröklött tényezők kölcsönhatása alakítja. A csecsemők magatartását megfigyelve könnyebben fedezhetők fel az öröklött elemek. Ezek egyik csoportját reflexeknek hívjuk. A reflexek olyan viselkedési válaszok (reakciók), amelyeket egy meghatározott inger vált ki, és minden esetben hasonló a megjelenésük. Funkciójuk valószínűleg az, hogy segítsék a kisbabát élete első napjaiban, amikor még nem nyílik alkalma arra, hogy a legfontosabb viselkedési reakciókat megtanulhassa.

A reflexek közül talán legismertebb a Moro-reflex, amely felfedezőjéről, Ernst Moro gyermekgyógyászról kapta a nevét. A Moro-reflex akkor lép működésbe, amikor a csecsemő úgy hiszi, hogy leesett valahonnan, például, amikor hirtelen hátradől. Ilyenkor a babák karjaikat kitárják, és kezükkel-lábukkal kapálózni kezdenek. Mivel ez a viselkedés a születés pillanatában is megfigyelhető (és nagyjából kéthónapos korra el is tűnik), semmi kétség afelől, hogy öröklött magatartási válaszról van szó. Számos más reflex is ismert. Ha egy babát a hóna alatt megfogva felemelünk úgy, hogy talpai érintsék a talajt, elkezd lépkedni; amikor a kezébe adunk valamit, ösztönösen ráfog. Az életben maradás szempontjából talán legfontosabb a szopóreflex: ha a csecsemő szájpadlását megérinti valami (általában a mama mellbimbója), akkor automatikusan szopni kezd.

Az édesanya arca a legfontosabb inger

A kisbaba élete kezdetén természetszerűleg édesanyjával van a legközvetlenebb kapcsolatban. Egyes kutatók véleménye szerint már születése előtt, magzati élete során megtanulja felismerni anyja hangját (bár ez igencsak megosztja a tudományos közvéleményt, sokan úgy gondolják, hogy az ezt igazoló kísérletek eredményei inkább a születés utáni tanulás következményei). Hasonlóan korán képesek a csecsemők felismerni anyjukat alakja alapján. Olivier Pascalis és munkatársai a Sheffieldi Egyetemen háromnapos csecsemőknek mutattak emberi arcokat, közöttük saját anyjuk arcát is. Azt találták, hogy a babák hosszabb ideig nézték anyjukat, mint a számukra ismeretlen emberek arcát. A nézési idő mérése egy nagyon gyakran alkalmazott kísérleti módszer a csecsemők fejlődéslélektani vizsgálatában. A kutatók úgy gondolják, hogy ha egy tárgyat, embert hosszabb ideig néz a baba, akkor azt érdekesnek találja, így képes különbséget tenni két inger között.

Pascalis és kollégái tovább vizsgálták az újszülöttek arcfelismerő képességét. A következő szakaszban olyan képeket mutattak a babáknak, amelyeken az emberek arca látható volt ugyan, de hajukat és homlokukat kendő borította. A háromnapos gyerekek ekkor már nem ismerték fel anyjukat, nem nézték hosszabban, mint a többi embert. A kutatók eredményeik alapján úgy gondolják, hogy az újszülöttek a fej alakjából (amelyre nagy hatást gyakorol a frizura) ismerik fel anyjukat. A két-három hónapos csecsemők viszont már képesek pusztán az arcvonásai alapján felismeri édesanyjukat.

Forrás: purdue.edu

Utánozd a grimaszom!

A hetvenes évek végének egyik tudományos szenzációja volt, amikor Andrew Meltzoff és munkatársai bizonyították, hogy már a néhány napos újszülöttek is képesek az emberi grimaszok imitálására, utánzására. A kutatók a csecsemők bölcsője fölé hajolva nyújtották a nyelvüket, csücsörítettek ajkaikkal és húzták széles vigyorra szájukat. Az újszülöttek pedig utánozták ezeket az arckifejezéseket, amit videóra rögzítettek. Mivel a csecsemők arckifejezései gyakran félreérthetők, és előfordul, hogy a hipotézisében nagyon bízó kutató a legnagyobb jó szándékkal is elveszti objektivitását, úgynevezett duplavak kódolást alkalmaztak. Ez annyit tesz, hogy a videófelvételeket nem az elemezte, aki grimaszolt a babának. Sőt, az elemző nem is látta egyszerre a csecsemő és a kísérletvezető arcát, ily módon kizárható volt a részrehajló analízis. Ilyen szigorú körülmények között is sikerült bizonyítani, hogy a babák képesek az arckifejezések utánzására.

A kisbaba születése után rohamtempóban kezd ismereteket gyűjteni az őt körülvevő világról, különösképpen a körülötte lévő emberekről. Minden pillanatban figyeli a gyakran látott felnőttek viselkedését, és próbálja utánozni azt. A pszichológusok az utánzás két fajtáját különítik el: az ún. emuláció során a babák anélkül utánozzák a megfigyelt magatartást, hogy átgondolnák a modellként szolgáló cselekvő célját. Ilyenkor a tárgyak fizikai tulajdonságait, a velük való bánásmódot tanulhatják meg. Ezeket az ismereteket gyakran alkalmazzák majd későbbi életük során. Az utánzás másik formáját imitációnak nevezzük. Ekkor a baba a megfigyelt ember célját, szándékát lesi el inkább, mintsem az általa alkalmazott módszert próbálja pontról pontra lemásolni. A két tanulási módot sokszor igen nehéz egymástól elkülöníteni, de korántsem lehetetlen.

Előző
  • 1
  • 2
Következő

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK