Ismét jó hírek az ózonrétegről

Újabb és újabb kutatási eredmények bizonyítják a bolygónk ózonpajzsát védő, 20 évvel ezelőtt született nemzetközi megállapodás eredményességét. A legfrissebb mérési adatok szerint a korábban vizsgáltak mellett egy további olyan vegyület jelenléte is csökkent a légkörben, amely a veszélyezteti a Földet körülvevő ózonréteget.

Az Antarktisz feletti ózonlyuk helyzete 2007. szeptember 13-án (NASA)

A sztratoszférában körülbelül 15-40 km-es magasságban található az ózonréteg, amely a Napból érkező káros ultraibolya sugárzást nyeli el. Az ózon mennyisége függ az évszaktól és a földrajzi szélességtől. Természetes állapotban a trópusok feletti sztratoszférában van a legkevesebb, a sarkvidékeken pedig a legtöbb; az évszakos változást tekintve pedig tavasszal a legmagasabb a légkör ózontartalma, míg ősszel a legalacsonyabb. A Napsugárzás energiájának mintegy 10 százaléka az ultraibolya tartományban van, amelynek egy része a Föld felszínét is eléri, és a hullámhossza szerint három tartományra osztható (UV-A, UV-B, és UV-C). Az ózonréteg az UV-C sugárzást teljes mértékben, az UV-B sugarakat nagymértékben, az UV-A sugarakat pedig kisebb mértékben nyeli el.

Az 1930-as években terjedtek el a hűtő- és klímatechnikai iparban az úgynevezett klór-fluoro-karbonok. Ezek a klór- és fluortartalmú szénvegyületek a sztratoszférába jutva az ultraibolya sugarak hatására elbomlanak, így felszabadulnak belőlük az ózonrétegre veszélyes összetevők, amelyek gyorsítják az ózon bomlását. A klór-fluoro-karbonok okozta ózonkoncentráció-csökkenésre elsőként az 1970-es években figyeltek föl a kutatók az Antarktisz feletti sztratoszférában, s a következő évtizedek mérései drámai ózonréteg-fogyást mutattak, ezért az 1987-es Montreali Jegyzőkönyv kimondta ezek használatának betiltását. A gyártás leállításával megszűnt a direkt kibocsátás (ezek a vegyszerek még számos régebbi hűtőszekrényben, tűzoltókészülékben, légkondicionáló rendszerben megtalálhatóak), és az 1990-es évek közepétől az ózonréteg lassú, de folyamatos regenerációját, a klór-fluoro-karbonok csökkenő koncentrációját figyelhetjük meg.

Arizonai légkörkutatók nemrég újabb oldaláról vizsgálták meg a Montreali Jegyzőkönyv hatását: egy másik, a CFC-kez hasonlóan ózonromboló vegyület, a hidrogén-klorid (HCl) légköri koncentrációját tanulmányozták 35 évre visszamenőleg. A hidrogén-klorid, más néven sósav gáz halmazállapotban a vulkánokból, valamint a műanyagok gyártásakor felhasznált anyagok bomlásakor kerül a légkörbe; erősen mérgező, a benne levő klór révén pedig az ózonréteget romboló potenciálja vetekszik a CFC-kével, ezért ennek használatát is korlátozta a Montreali Jegyzőkönyv. A legújabb eredmények szerint a HCl légköri koncentrációja 1993 óta évenként átlagosan 1,8%-kal csökkent (összehasonlításként: ez az adat 1971 és 1993 között 5,7%-os növekedést mutatott).

Az eredmények azt mutatják, hogy csökkenőben van légkörünk klórterheltsége, ám az ózonréteg ezzel még nem menekült meg - értékelte az adatokat a légköri kémiával foglalkozó Christopher Cantrell, az amerikai Nemzeti Légkörkutató Központ (Boulder, Colorado) szakembere. Nincsenek ugyanis adataink a légköri brómkoncentráció változásáról, márpedig az 1980-as években a tűzoltórendszerekben használt bróm-trifluormetán és bróm-klórfluormetán a CFC-knél 10-szer hatékonyabban bontja az ózont.