Megnyílt az Északnyugati-átjáró - a hét műholdképe

Az elmúlt hónap egyik legfontosabb földtudományi vonatkozású híre az Északnyugati-átjáró, a Grönland és Kanada északi része közötti szigettengerben húzódó csatornalánc megnyílása, jégmentessé válása. Az Európai Űrügynökség (ESA) által üzemeltetett Envisat műhold ASAR nevű radarrendszere a felhőkön átlátva is képes a jeget felderíteni. Az általában felhős vidék egy részére valós színes kompozit műholdképen is rá tudunk most pillantani.

Az Envisat augusztusi radarképeiből látható mozaikon az Északi-sark (középen a fekete folt közepe) térségét, az Arktiszt látjuk. A képfeldolgozás során az ESA szakértői a sarki jégtakarót halványkék színnel jelölték meg, a jégmentes tájak és vizek szürke árnyalatokban, a havas és belföldi jégtakaróval borított szárazföldek fehér színben jelennek meg. A két színes vonal az Arktisz két, potenciálisan fontos hajózóútját mutatja.

Sárga vonal jelzi az Észak-Amerikát északról megkerülő, most jégmentessé vált Északnyugati-átjárót. A világoskék sáv az Eurázsia keleti és nyugati szélét a sark felől összekötő útvonalat jelzi; a szaggatott rész azt mutatja, hogy ennek egy részén még a jég az úr. A két pontozott négyzet a következő két felvétel körülbelüli helyét jelzi.

A MODIS-rendszer valós színes képe (a lenti, második kép; a felső képen a nagyobb pontozott négyzet) az átjáró egy részét és annak délkeleti előterét, a Baffin-tenger térségét mutatja. A teljesen jégmentes víztükörnek mind a grönlandi, mind a Kanada felé, a Baffin-szigetre eső partján sok helyütt a partig hatoló hómezők jelzik: ez még mindig a hideg birodalma. A Baffin-tenger jégmentes volta mindazonáltal nem ritka, maga az általában befagyott átjáró északnyugatra, a Devon-sziget és a Baffin-sziget között kezdődik, és húzódik a kép területétől tovább nyugatra. A felhőzet nyílásain látható, hogy most itt is mindenütt sötétkék tengerfelszínt látunk a fehér jég helyett.

A radarhullámok áthatolnak a felhőkön, és borús napokon is megmutatják a jégtorlasz és az úszó jég kiterjedését. Az Envisat műhold augusztus 31-i képén látható (harmadik kép, lent), hogy a bal oldali part menti sávon már csak úszó jégtáblák vannak. A képen megjelenő terület az Északnyugati-átjárónak az a része, ahol legtovább maradt meg a jég; most már ez a rövid útvonal is megnyílt. Igaz, csak ideiglenesen: a közelgő tél biztosan ismét befagyasztja majd, az átjáró megnyílása azonban mindenképp a klímaváltozás egyik jele.

A sarkvidék a globális felmelegedés szempontjából talán legveszélyeztetettebb terület, itt fokozottan jelentkeznek bolygónk növekvő hőmérsékletének következményei. Ahogy a hó- és jégmezők elolvadnak, a sötétebbé váló felszín kevesebbet ver vissza, és többet nyel el a Nap mégoly kis szögben érkező sugaraiból is, ezáltal a felmelegedés fokozódik.

Timár Gábor - Kern Anikó (ELTE)

* * *

Amundsenék 1904 telén

A Föld egyik legveszélyesebb vízi útját évszázadokon át keresték a hajósok. Felkutatására először John Cabot indult el 1497-ben, VII. Henrik angol király utasítása alapján, majd Jacques Cartier és Francis Drake is próbálkozott. Több évszázados eredménytelen próbálkozások után végül 1906-ben a norvég Roald Amundsen volt az első, aki Kanada északi partjai mentén nyugat felé haladva végighajózott az Északnyugati-átjárón, a Jeges-tengerből a Bering-szoroson át a Csendes-óceánba vezető úton.

Amundsen és hattagú legénysége a Gjöa nevű, 22 méter hosszú, 6 méter széles, 47 tonnás vitorláshajó fedélzetén Grönland nyugati részétől indulva a Lancaster-szorostól a Peel- és Franklin-szoroson át a Vilmos király-szigetig hajózott. A szigetet kelet felől kerülte meg, és két telet töltött egy öbölben a délkeleti partoknál. A telelés helyét Gjöahavn-nak nevezték el, itt megfigyeléseket folytattak, feltérképezték a környező szigeteket. Amundsen ezután feltárta a Simpson-szorost, majd 1905 augusztusában átjutott a szigetekkel teleszórt szorosokon, és harmadszor is áttelelt a 138-ik hosszúságon. Innen szánon a 300 km-re lévő Fort Yukonba ment, majd, mivel itt nem volt távíró, további 200 km-t tett meg Eagle Citybe, hogy onnan adjon hírt eredményeiről. 

Az expedíció 1906 nyarán jutott ki a Csendes-óceánra, és az utat október 19-én Kaliforniában, San Franciscóban fejezte be. Az úton Amundsen bemérte az északi mágneses pólust, s megállapította, hogy az 70 év alatt 50 mérfölddel nyugatabbra húzódott. Néprajzi kutatásokat is végzett az eszkimók között, s azt is hírül vitte, hogy a legendás átjárónak - legalábbis az akkori műszaki lehetőségeket tekintve - gyakorlati jelentősége nincs.

Az Átjáró rendszeres tengeri útvonalként történő hasznosítása ma már igen nagy jelentőségű lenne a nemzetközi kereskedelem szempontjából, a London-Tokió hajóutat például 23 600 km-ről 10 600 km-re rövidítené. Lehetővé tenné nagyobb hajók használatát, mint amelyek átférnek a Szuezi- vagy a Panama-csatornán, s ezeket pótolhatná is esetleges kiesésük alkalmával. A legnagyobb hasznot az Egyesült Államoknak és Kanadának jelentené, de hatása számos más régióra is kiterjedne.