A vaskori disznó és sorstársai - különleges hibridek az állatvilágban

Vágólapra másolva!
Az iskolai biológiaórákon úgy tanítják, hogy a különböző fajú állatok onnan ismerszenek meg, hogy ha képesek is egymással szaporodni, utódjuk nem lesz termékeny. A legújabb felfedezések sokszor cáfolni látszanak ezt a közvélekedést, és a klasszikus fajfogalom elavultságára hívják fel a figyelmet. A természetben valójában meglepően gyakran keverednek egymással a különböző fajú állatok - főleg madarak és rovarok - úgy, hogy születendő utódjuk is egészséges. Az ismert fajkeresztezések többsége ennek ellenére emberi segédlettel jött létre. Hol húzódnak a fajkeveredés genetikai és ökológiai korlátai?
Vágólapra másolva!

A faj egyike a biológia legfontosabb fogalmainak. Már a modern kori kutatások kezdetén viszonylagos egyetértés alakult ki a biológusok között arról, hogy mi különíti el az eltérő fajú állatokat egymástól. A klasszikus, tankönyvi meghatározás szerint azok az állatok tartoznak egy fajhoz, amelyek egymással szaporodva teljes értékű, életképes és - legfőképpen - szaporodóképes utódokat képesek létrehozni. Ez a meghatározás azonban, mint az utóbbi évtizedekben kiderült, csak korlátozott érvényű, hiszen a természetben a közeli rokon fajok között nem számít ritkaságnak a keveredés, tudományos nevén: hibridizáció. Arra is fény derült, hogy az egysejtű szervezetek körében olyannyira gyakori az, hogy különböző fajokhoz tartozó egysejtűek egyesülnek, és kicserélik egymás közt génjeik egy részét, hogy a fajon belüli genetikai változatosság megközelíti a fajok közötti különbségeket.

A születendő utód életképessége leginkább attól függ, hogy a különböző fajokhoz tartozó szülei milyen közeli genetikai rokonai voltak egymásnak. Az öszvér (amely egy szamár és egy ló közös utóda) az esetek túlnyomó többségében steril, nemzőképtelen. Ennek oka az, hogy a szamárnak 31 pár, míg a lónak 32 pár kromoszómája van. Párzáskor egy-egy kromoszóma kerül a spermiumba és a petesejtbe minden párból, így az ivarsejtek egyesülésével létrejövő zigóta (és így az öszvér minden egyes testi sejtje) összesen páratlan számú, hatvanhárom kromoszómával rendelkezik. Minthogy az ivarsejtek képzése során a kromoszómapárok összekapcsolódnak, egyikük kimarad, így nem jönnek létre nemzőképes spermiumok és petesejtek, és az öszvér terméketlen lesz.

Sok rokon faj keveredését nem genetikai, hanem viselkedésbeli különbségek okozzák. Európában két sünfaj, a keleti és a nyugati sün él. Bár elterjedési területeik átfedik egymást, és a befogott állatok eredményesen szaporodnak, hibridjeik a természetben nagyon ritkák. A keleti sün ugyanis egy hónappal korábban ébred téli álmából, így szaporodási időszaka is előbb kezdődik. Mire nyugati társaik felébrednek, a keleti sünök már nem szaporodóképesek.

Gyakran a földrajzi elszigeteltség okozza azt, hogy a rokon fajok nem párzanak egymással - két csigafaj keveredését akár egy keskeny patak is megakadályozhatja. A madarak azonban könnyűszerrel átrepülnek a folyók és a hegyek fölött, nem csoda hát, hogy náluk gyakoribb a természetes hibridizáció - úgy becsülik, hogy az észak-amerikai madárfajok tíz százaléka párzik más fajú madarakkal. Közöttük két közeli rokon poszátafaj, az aranyszárnyú hernyófaló és a kékszárnyú hernyófaló, amelyeknek nem csak élőhelye, de szaporodási időszaka is hasonló egymáshoz. A 19. században még nem fedett át elterjedési területük, de azóta a kékszárnyú hernyófaló sikeresen elterjedt, így mára sok helyütt mindkét faj megtalálható. Ahol közösen élnek, egy harmadik poszátafajt is leírtak, amely kicsit hernyófalóra hsonlít. Mint az Leo Shapiro és munkatársainak a Smithsonian Intézet megbízásából végzett kutatásaiból kiderült, e harmadik poszáta valójában nem külön faj, hanem a két hernyófaló hibridje, amely sikeresen tud szaporodni más hibridekkel, de a két eredeti faj egyedeivel is.

A közismertebb hibrid állatok szinte kivétel nélkül emberi segédlettel jöttek létre. A következő oldalakon közülük mutatunk be néhányat.