Az író és a csillagok

2008.03.20. 22:44

Sajnos az sem garancia az örök életre, ha az ember látja a jövőt. Egy igazi nagy vizionárius hagyott itt bennünket: Arthur C. Clarke, az író, a tudós. Az emberbarát. Még halálában sem tagadta meg sci-fi-írói énjét: a világ nagyobbik fele március 18-án szerzett tudomást március 19-én bekövetkezett elhunytáról. Noha ez ügyben természetesen csak az időzónák okolhatók, valahogy ez az apró részlet is illik folyton a jövőt fürkésző életéhez.

2008. március 19-én, "90 Nap körüli keringés" után elhunyt Arthur C. Clarke. Életének és munkásságának áttekintésére a Galaktika c. folyóirat szerkesztőit, Németh Attilát és Kovács T. Mihályt kértük fel.

Clarke 1917-ben született Angliában, a somerseti Mineheadben. Általános és középiskoláit elvégezve 1936-ban Londonba költözött, ahol közhivatalnokként helyezkedett el. Már egészen korán, az iskolaújságokban publikálni kezdett, a legkülönbözőbb környezetekben játszódó kalandos történeteket. Aztán fölfedezte az SF- (science fiction) magazinok világát, és egycsapásra világossá vált számára, hogy az efféle történetek csigázzák fel leginkább az érdeklődését, mind olvasóként, mind pedig íróként.

Rajongói klubokhoz csatlakozott, és első valódi novellái ezek házilag sokszorosított kiadványaiban, úgynevezett fanzinokban jelentek meg. Bemutatkozó írása, az Utazzon dróton! (magyarul a Galaktika 176. számában olvasható) a teleportáció - tárgyak és emberek rádióhullámok formájában való utaztatása távoli helyekre - lehetségességét boncolgatta szatirikus hangvételben.

A második világháború idején Clarke a brit légierő kötelékében szolgált, egy új találmány, a radar kezelésére oktatta a katonákat. Leszerelését követően egyetemi tanulmányokba kezdett, tudományos fokozatokat szerezve fizikából és matematikából. Tagja, majd elnöke lett a Brit Bolygóközi Társaságnak, amely úttörő szerepet játszott nemcsak Nagy-Britanniában, de az egész világon az űrkutatás és az űrhajózás népszerűsítésében.

Ezzel egy időre tehető Clarke profi íróként történő bemutatkozása is: 1946-ban az Astounding Science Fiction nevű amerikai lap megvette közlésre Kibúvó című novelláját (magyarul: Galaktika 165.). Ez az emberi faj fejlődését aggódó szemekkel figyelő idegenek üzenetváltásából áll, a végén egy meglepő csavarral. A humoros csattanó írói eszközét a későbbiekben is előszeretettel alkalmazta "egyperceseiben".

Az 1950-es évek elején megjelent első regényei (Prelude to Space, The Sands of Mars, Islands in the Sky) azonban ebből a humorból semmit nem mutattak, alig nevezhetők többnek áttetsző irodalmi köntösbe bújtatott ismeretterjesztésnél. Annak azonban rendkívül érdekesek. Az első egy kétlépcsős űrhajó megépítéséről szól, amellyel az ember végre eléri a Holdat.

A visszatérő egység egy vitorlázva leszálló űrrepülőgépet vizionál. A második (e korai művek közül az egyetlen, amely magyarul megjelent A Mars titka címmel) a vörös bolygó meghódításáról szól, melynek során növényi és állati életet is felfedeznek, és a Phobos begyújtásával tervezik fölmelegíteni az égitestet, hogy alkalmassá váljon a tömeges kolonizációra. A harmadik egy vetélkedőn űrutazást nyert fiút kísér el egy Föld körül keringő űrállomásra, mely két másik hasonló szerkezettel együtt geostacionárius pályán kering, többek közt telekommunikációs célokat szolgálva.

A NASA közleménye

A NASA közleményt adott ki Arthur C. Clarke halálának bejelentése után, amelyben megállapítja, hogy Clarke a tudományos és a tudományos-fantasztikus irodalom kiemelt tehetsége volt. A jövő példátlan látnoka, aki a XX. században számtalan fiatalt inspirált az űrhajózásnak a társadalomra, a gazdaságra és az emberi gondolkodásra gyakorolt hatásáról festett képével. "Bár látomásai műveiben tovább élnek, földi utazása véget ért, és személyisége nagyon fog hiányozni nekünk" - olvasható a közleményben.


Az 1951-ben írt Az őrszem című elbeszélésben a Holdon idegen eredetű tárgyat találnak. Ez másfél évtizeddel később csírájául szolgált a Stanley Kubrickkal közösen kidolgozott 2001. Űrodisszeiának, amely mérföldkővé vált úgy az SF-irodalom, mint az SF-film történetében. Clarke életművében ezzel a novellával jelentkezett először az a metafizikai vonulat, amely az emberiség jövőjében az istenképet nagy hatalmú idegen lényekkel helyettesíti. Kitűnő példa erre az 1953-ban megjelent A gyermekkor vége című regény. Ebben segítő szándékú földönkívüliek érkeznek bolygónkra, de jobbító terveiket kis híján meghiúsítja, hogy külsőre az emberi hiedelemvilág ördögeire emlékeztetnek. Mindenképpen itt említendő még két világhírű novella, az Isten kilencmilliárd neve (Riadó a Naprendszerben), illetve A csillag (Galaktika 75.). Az előbbi tibeti szerzetesekről szól, akik egy szuperszámítógép segítségével akarják megfejteni a Mindenható valamennyi nevét, mert az drámai változásokat hozna el az Univerzumban, utóbbi pedig egy expedíció története a betlehemi csillaghoz, amely kideríti, hogy az valójában egy szupernóva volt, és egy egész civilizációt törölt el. Mindkét elbeszélés elnyerte a téma legrangosabbnak számító angolszász díját, a Hugót.

Miután az 1960-as évek nagy részét ismeretterjesztő könyvek írásával töltötte, a 2001. Űrodisszeia sikere visszavonzotta Clarke-ot az SF-hez. Az ekkor már világhírű szerző következő regénye, a Randevú a Rámával nemcsak bestseller lett megjelenése évében, 1973-ban, de a kritikusok is elismerték értékeit: több mint fél tucat nemzetközi díjat söpört be szerte a világon. Ez az ambiciózus történet egy óriási, idegen űrhajó felfedezéséről szól, ami az emberiséggel mit sem törődve halad át a Naprendszeren, olyan küldetést teljesítve, mely alapjaiban rengeti meg a Föld népeinek vallási és természettudományos világképét.

A Birodalmi Föld újabb forradalmi újításokat hozott Clarke prózájában, ezúttal társadalmi kommentárok formájában. Teljes egyenjogúságot hirdet faji hovatartozástól és nemi orientációtól függetlenül, de figyelmeztet a klónozás etikai veszélyeire is.

Az 1979-ben megjelent Az éden szökőkútjai az űrlift tudományos elméletét propagálta, mely olcsóbb alternatívával válthatná ki a pazarló rakétás űrutazást. A könyv végére megépül egy gigantikus űrállomás is, ami valóságos gyűrűként öleli körül a Földet, egész bolygónyi embernek szolgáltatva új otthont. Rajongói nagy döbbenetére Clarke bejelentette, hogy ez az utolsó regénye, de szerencsére ezt az ígéretét nem tartotta be.

Az 1980-as évek elejének eredményei az űrkutatás terén arra sarkallták, hogy újragondolja és folytassa a 2001 történetét. A 2010. Második űrodisszeia is megfilmesítésre került, majd idővel két további kötet is napvilágot látott, cselekményét 2061-be, illetve 3001-be helyezve.

A szerző egészségi állapota azonban romlani kezdett. Egy ifjúkori fertőzés szövődményeként fokozatos izomsorvadással járó súlyos idegrendszeri betegség alakult ki nála, amely idővel tolószékbe kényszerítette, és jelentősen rontotta munkabírását is. 1956 óta egyre több idejét töltötte a második otthonának tekintett Sri Lankán, és a diagnózist követően mindinkább visszavonult ide a világtól. Írói ötletei szerencsére korántsem apadtak el, azonban kidolgozásukra már nem maradt energiája. Ennek tudható be, hogy 1988-tól kezdve csaknem minden könyvéhez társszerzők segítségét vette igénybe.

Kezdetben a NASA mérnökével, Gentry Lee-vel dolgozott együtt, így született meg a Randevú a Rámával három folytatása, valamint a magyarul is olvasható Bölcső. Az ezredfordulón sikerült végre azt az ideális kollégát megtalálnia, aki maximálisan osztotta világnézetét és a tudomány iránti elkötelezettségét, Stephen Baxter személyében. Ez a már saját jogán is világhírű angol SF-író megtiszteltetésnek vette az idős mester felkérését, és együttműködésük négy kötetet eredményezett, köztük az Űrodisszeiákra reflektáló Időodisszeia-trilógiát (Az Idő Szeme, Napvihar, Elsőszülöttek).

Clarke sosem felejtette el, honnan indult, hogy milyen nehéz a kezdő írók helyzete, ezért alapította meg az Arthur C. Clarke-díjat, amely az előző évben Angliában megjelent legjobb SF-regényt jutalmazza, a presztízs mellett nem csekély összegű pénzzel (ez kezdetben 1000 font volt, majd 2001 óta mindig az évszámmal megegyező összeg). De nem csak az irodalom érdekelte. Odaköltözésétől fogva mindig a megbékélés ügyét propagálta hányatott sorsú választott hazájában, 1994-ben még Nobel-békedíjra is felterjesztették. Egy rendkívül csúnya, ám végül teljességgel alaptalannak bizonyuló pedofília-vád hercehurcáit követően 2000-ben az angol királynő lovaggá ütötte.

Még halálában sem tagadta meg SF-írói énjét: a világ nagyobbik fele március 18-án szerzett tudomást március 19-én bekövetkezett elhunytáról. Noha ez ügyben természetesen csak az időzónák okolhatók, valahogy ez az apró részlet is illik Arthur C. Clarke folyton a jövőt fürkésző életéhez. Ne feledjük: csak az ember halt meg, öröksége szavain és tettein keresztül velünk marad. És egyszer elkísér bennünket a csillagokba.

Németh Attila

Előző
  • 1
  • 2
Következő

KAPCSOLÓDÓ CIKK