Dögevők tragédiája - tíz éven belül kipusztulhat a keselyű Indiából

Vágólapra másolva!
Európából nézve úgy érzékelhetjük, hogy a biológiai sokféleség csökkenése nem különösebben látványos folyamat - a fajok legnagyobb része csendesen, észrevétlenül tűnik el a természetből, vagy "vándorol át" végül a gyűjteményekbe, a múzeumok polcaira. Valóban kézzelfogható, több millió emberre nézve veszélyes változást hoz azonban néhány keselyűfaj pusztulása Délkelet-Ázsiában.
Vágólapra másolva!

A Nemzetközi Természetvédelmi Unió (IUCN) és a BirdLife International május 19-én adta közre a világ madarainak legújabb úgynevezett Vörös listáját. Az elemzés tanúsága szerint a világon ismert csaknem 10 ezer madárfajból hozzávetőlegesen minden nyolcadik, összesen 1226 faj tartozik a "fenyegetett" kategóriába - azaz került a kipusztulás közelébe. 26 fajnál változott a besorolás a meglévő populációk mérete miatt, ebből 24 került magasabb, súlyosabb veszélyeztetettségi kategóriába.

Az adatok szerint egyes ázsiai keselyűfajok gyorsabb ütemben tűnnek el a Föld színéről, mint bármely más madár a történelem során - beleértve az egyik legismertebb, ember által kipusztított fajt, a mauritiusi dodót is. Az állománycsökkenések üteme elképesztő; a délkelet-ázsiai elterjedésű bengáliai keselyűk (Gyps bengalensis) száma évente feleződik, a populációk mérete 1990 óta az eredeti 1%-ára zsugorodott. Másik két faj, a hindusztáni keselyű (Gyps indicus) és a vele korábban egy fajba sorolt vékonycsőrű keselyű (Gyps teniurostris) sincs jobb helyzetben; 97%-uk pusztult ki ugyanebben az időszakban. A változás sokkoló, ha figyelembe vesszük, hogy korábban a bengáliai keselyűt tartották a világ legelterjedtebb nappali ragadozójának.

A keselyűk demográfiai adatait nézve kérdés, hogy a ma még élő populációk meddig lesznek képesek fennmaradni. A párok évente-kétévente egyetlen fiókát nevelnek, s a sikeresen kirepülő fiatalok 5 éves korukban válnak ivaréretté. Azonnali beavatkozás nélkül szinte bizonyos, hogy ezek a nagytestű dögevők kevesebb, mint tíz éven belül örökre eltűnnek Dél- és Délkelet-Ázsia területéről.

A három leginkább érintett ázsiai keselyűfaj drámai pusztulását az 1990-es évek eleje óta figyelemmel kísérték, keresvén a fogyatkozás okait és a megoldást. 2003-ban, pakisztáni keselyűkolóniák vizsgálatakor derült ki, hogy az elpusztult madarak veséjében egy, a humán gyógyászatban ismert, ám az állatorvoslásban újként alkalmazott gyulladáscsökkentő és fájdalomcsillapító szer, a Diclofenac maradványait vannak jelen nagy mennyiségben. A szer a gyógyszerrel kezelt háziállatok tetemein keresztül jut a dögevők szervezetébe, s ott igen kis mennyiségben is veseelégtelenséget okoz, ami a madarak pusztulásához vezet - egyetlen szarvasmarha teteme egy egész csapat keselyűt képes megmérgezni.

Forrás: PLOS

Bengáliai keselyű

"Bár a Diclofenac-ot tartalmazó állati gyógyszereket 2006-ban betiltották, a humán gyógyászatban a szer továbbra is jelen van, s így az állattartásban történő felhasználása sem szüntethető meg, s nem is ellenőrizhető," - fogalmazza meg kételyeit Andrew Cunningham, a Londoni Állattani Társaság munkatársa, a legutóbbi keselyű-felmérés vezetője - "a gyógyszert valószínűleg éppolyan széles körben alkalmazzák ma is a haszonállatok gyógyítására, mint a betiltás előtt". A kiválasztószervekre, továbbá az emésztő- és a keringési rendszerre gyakorolt mellékhatások az emberi gyógyításban alkalmazott Diclofenac esetében is ismertek, de úgy fest, az emlősök jobban bírják, mint a madarak.

A keselyűk eltűnésével kártyavárként omlott össze az a sérülékeny ökológiai és társadalmi építmény, amelynek e madarak voltak a hulladékeltakarítói - olyan ez, mintha a városi hulladékszállítók hosszú munkabeszüntetésbe kezdenének: az állati tetemek felhalmozódása egy forró égövön beláthatatlan egészségügyi következményekkel jár, a leszivárgó csapadék megmérgezheti a talajvizet, és végső soron az ivóvízkészleteket. A szárnyas dögevők hiányában erőre kapott a konkurencia is - az utóbbi években ugrásszerűen megnőtt a patkányok és a kutyák száma.

A csend tornyai

Zoroaszter (Zarathusztra), iráni próféta követői, a Perzsiából Indába menekült, ma mintegy 70 000 lelket számláló párszik elsősorban Bombayben és attól északra élnek. Temetkezési szokásaikban sem az elhantolás, sem az égetés nem megengedett, halottaikat ehelyett a "csend tornyainak" nevezett zömök, erdős kertekkel körülvett kultikus épületek tetejére helyezik ki, ahol a keselyűk fogyasztják el a testeket. A napon és szélben kifehéredő csontokat azután a tornyok közepén elhelyezkedő csontkamrába szórják.

A keselyűk eltűnésével ez a hagyományos temetkezési mód máris fenntarthatatlanná vált - a kulturális problémákon túl nyilvánvaló egészségügyi kockázatok merültek fel.


Hazánkban is megfordul az egyik legritkább kóborló

Napjainkban zajlik a legnagyobb mértékű fajkihalás a Föld történetében (ennek részleteiről a napokban Nem tudjuk megállítani a fajkihalást című cikkünkben számoltunk be.) A pusztulás legfőbb okai a fajok természetes élőhelyeinek átalakulása, feldarabolódása, megszűnése, a környezetszennyezés, az idegenhonos, agresszív fajok terjedése, az egyedek közvetlen pusztítása (vadászat, halászat, mérgezés által), az ismeretlen betegségek behurcolása, illetve a klímaváltozás. A különböző fajok populációit érő hatások sok esetben nem egyszerűen összeadódnak, de egymást jelentősen erősítik: egy feldarabolódó élőhelyen szigetszerűen fennmaradó maroknyi populáció sokkal inkább ki van téve genetikai leromlásnak, további pusztító hatásoknak, amilyen egy-egy betegség, betelepített ragadozó, vagy éppen a klímaváltozás időjárási anomáliákat okozó hatása. Az Ausztrália bokros vidékein élő apró tündérmadár-faj, a Stipiturus mallee élőhelye például olyannyira feldarabolódott, hogy egy-egy arrafelé nem ritka bozóttűz is végzetes lehet a faj fennmaradására nézve.

Forrás: Birdlife International

Stipiturus mallee

Az idei Vörös lista külön kiemeli a klímaváltozás hatását, hangsúlyozva, hogy az amúgy is szűk elterjedésű, speciális élőhely-igényű fajok számára a globális éghajlatváltozás az utolsó csepp lehet a pohárban. 2008-tól a kritikusan veszélyeztetett kategóriába tartozik például a látványos megjelenésű kanálcsőrű partfutó (Eurynorhynchus pygmeus) több tundrán fészkelő partimadár-rokonával együtt. E különleges ökológiai igényű fajok az éghajlati tényezők megváltozásával egyszerűen "lecsúsznak a térképről" - nem marad számukra megfelelő élőhely. A klímamodellek jóslatai alapján századunk 70-es éveire a kanálcsőrű partfutó költőhelyeinek több mint fele tűnik majd el.

Forrás: birdskorea.or.kr

Kanálcsőrű partfutó

Szintúgy riasztó megállapítás, hogy a kihalások régi "klasszikus" példái, az apró, óceáni szigeteken élő kis populációjú, bennszülött fajok után áttevődött a hangsúly a kontinensek felé, ahol olyan széles elterjedésű madárfajok kerülnek veszélybe, mint például a hazai gyepterületeken is fészkelő nagy póling (Numenius arquata), vagy a bujkáló poszáta (Sylvia undata). Jane Smart, az IUCN fajvédelmi programjának vezetője kiemeli: "a vörös lista kétséget kizáróan mutatja meg, milyen óriási nyomás nehezedik a Föld madárfajaira. Fontos, hogy a nemzetek vezetői komolyan vegyék e figyelmeztetéseket, és megtegyék a szükséges intézkedéseket a károk mérséklésére."

Zajlik a földtörténet legnagyobb fajkihalása

Az őslénytani leletek alapján egy faj átlagosan 1-10 millió évig élt, mielőtt kihalt, esetleg új fajjá alakult át. Ezt alapul véve a fajkihalás "természetes" sebessége ma, ha 10 millió fajjal számolunk (becsült érték a még nem ismert fajokkal együtt), évenként 1-10 faj kihalása lenne. Ehhez képest a jelenlegi kihalási ráta százszoros-ezerszeres lehet; ilyen ütemű kihalásra korábban nem volt példa (a fajkihalási ráta értéke leginkább amiatt bizonytalan, hogy nincs elegendőinformációnk a ma élő fajok számára vonatkozóan). A korábbi legnagyobb kihaláskor, a perm végén, 251 millió évvel ezelőtt a tengeri fajok 96, a szárazföldi gerinces fajok 70%-a pusztult ki néhány millió év alatt. A mai, bizonyítottan emberi hatásra bekövetkező nagy fajkihalás legfontosabb oka a fajok élőhelyének pusztítása.


Jelenleg a világon 190 madárfajt sorolnak a legmagasabb, kritikusan veszélyeztetett kategóriába - ez a lépcsőfok közvetlenül a természetből kipusztult előtti stádium. A kihalóban lévő madarak listáját Dél-Amerika vezeti 52 fajjal, majd Ázsia következik 43-mal - köztük a már említett három keselyűfaj. Európában 5 kritikusan veszélyeztetett faj, Magyarországon ezek közül mindössze a vékonycsőrű póling (Numenius tenuirostris) fordul elő, hazánkban rendkívül ritka kóborlóként. Utóbbi egyike a legkevésbé ismert európai madaraknak; szibériai fészkelőhelyét soha nem találták meg, ismert marokkói telelőterületén 1995 óta nem látták. Utolsó hitelesített európai adata éppen egy hazai megfigyelés a Pest megyei Apajról, 2001-ből.

A remény hal ki utoljára

A lesújtó történetek ellenére a természetvédelmi intézkedések világszerte hoznak eredményeket is - az idei vörös listát nézve örömteli, hogy két madárfaj is a korábbinál kedvezőbb kategóriába került: a marqueses-szigeteki császárgalamb (Ducula galeata), valamint az Új-Zélandon élő röpképtelen kis foltos kivi (Apteryx owenii) helyzete is javult a hatékony védelemnek köszönhetően. A világszerte zajló rendkívül költséges fajvédelmi programok mellett az ökológiai hálózatok, mint az Európai Unióban lassanként végleges formát öltő Natura 2000 hálózat felállítása és stabilizálása, valamint egyfajta össztársadalmi "belátás" enyhíthetik a vészes tendenciákat.